Amikor 9-10 évesen elsőáldozó voltam, óriási várakozás volt bennem. Emlékszem a „kismenyasszony” ruhánkra, a koszorúkkal feldíszített a hajunkra. Erősen él bennem a vizsga izgalma és hogy mindenki eljött, hogy velem ünnepeljen azon a csodálatos tavaszi napon. Azóta több, mint 30 év telt el, és szülőként megélni az elsőáldozás szentségét hihetetlen érzés.
Gyermekeink szeptember óta készültek rá, hétről hétre beszélgettek a gyónás fontosságáról, nyitogatták lelki tükrüket. Mi szülők is, hol aktívabban, hol kevésbé, de becsatlakoztunk szombatonként, hogy Attila atyától megkapjuk mindazt az iránymutatást, ami támaszként szolgálhat, hogy gyermekeinket elkísérjük e szentség felvételéig: legyenek válaszaink kérdéseikre, felelős keresztény felnőttként segítsük őket, hogy még közelebb érezzék magukat a Jóistenhez. Sok minden történt ebben a majd’ egy évben, rengeteg nehezített körülmény akadályozta a közösségi létet, de szülőként számunkra mindig az volt az elsődleges szempont, hogy ők, mindahányan ezt a szentséget felkészülten, tiszta szívvel és vágyakozva kapják meg.
A vizsga napján a 33 hittanos gyermek nagy izgalommal várta a hitoktatóikat a plébánia nagytermében. Kísérőként elámultam, hogy ilyen megszervezett, átgondolt délelőttön vehetnek részt a gyermekeink. A kis nebulók csoportokba rendeződtek, és a drukk kiült az arcukra. Izgultak, hogy képesek-e megmutatni tudásukat a felkészítőiknek, és ezáltal majd a szentgyónásra is sor kerülhet. A színek szerint csoportba rendeződött gyerekek levizsgáztak, ami inkább hasonlított egy nagy beszélgetésre, eszmecserére, közös imára, mind ami az én emlékezetemben élt sok-sok éve. Ezt követően a sok sikeres vizsgázó együtt vonult be a templomba az első szentgyónásra. Magasztos érzés volt látni gyermekeinket, ahogy a hetek óta írt lelkitükrüket szorongatták kis tenyerükben, hogy a nem csak a nyári melegtől átnedvesedett kis papír fecnik segítségükre szolgáljanak a bűnbánatuk során. Talán ekkor döbbentek rá igazán, a vizsgától való félelem eltörpül a magunkba való, aprólékos önvizsgálathoz képest. Szembenézni bűneinkkel és azt megbánva megvallani óriási feladat egy embernek, és közben óriási adomány, hisz a lélek súlyvesztése szárnyakat ad, és úgy érzed, a Jóisten mosolyogva ölel magához.
2022. június 19. Úrnapja. A feldíszített Szent Erzsébet Templom megtelt mosolygós, fehérbe öltözött gyermekekkel, és az őket kísérő családokkal, tanítókkal, barátokkal. A kislányom, Róza az izgalomtól alig tudott aludni, reggel ezzel a gondolattal ébredt: „Anya, ma tényleg megkapom a Úrjézust, úgy igazán.” Ekkor döbbentem rá, hogy a jövő egyházát olyan gyermekek építik majd, akiknek hitük nem „rutinszerű”, akik iskolájukban (Karolina Általános Iskola), plébániai közösségükben egy olyan támogató istenképet kapnak kapaszkodóul, amely megtartja őket majd egy életen át. Akik ezen a csodás napon valószínűleg évek múlva nem csak a ruháikra fognak emlékezni, hanem arra az érzésre, hogy Isten gyermekeként, ők valójában részesültek az Eucharisztiában jelenlévő Krisztussal, és bízhatunk abban, hogy ennek állandó igénye elkíséri őket majd egész földi létük során. A szülői áldás elmondása közben – amikor férjemmel ráhelyeztük gyermekünk vállára kezünk – a lelkem megtelt hálával, hogy gyermekünket az egyház közösségében nevelhetjük. Böjte Csaba, ferences atya szavai jutnak eszembe: „Minden gyermek üzenet az emberiség számára: Isten szeret bennünket. Gyermeket nevelni – Istennel való találkozás.”
Hálás a szívem, hogy gyermekemmel együtt részesülhettünk az Oltáriszentségben, és ezt a megszentelő kegyelmet szülőtársaimmal együtt őrizhetjük emlékként lelkünkben. Azt hiszem, a Jóisten letekintve Újszegedre, mosolyogva, kedvét lelte ebben a csodálatos napban.
Rádi Katalin
