Itt az Advent. A Szent Erzsébet plébánia vezetősége mégis úgy döntött, hogy helyet ad Simon Miklós szegedi festőművész Krisztus-arcainak.

Félreértenénk a Krisztus-arc sorozatot, ha azt akarnánk megkeresni, hogy melyik az igazi, melyik ábrázolja a leghűbben, amit a festő lát, úgymond melyik sikerült a legjobban. A vallásban, a misztikában ugyanis az a hitelesség szinte elsődleges kritériuma, hogy amit belül átélünk, azt soha nem tudjuk teljes mértékben kifejezni. A festő a festményeivel állandó kísérletezésben van, hogy számunkra is hozzáférhetővé tegye azt, amit csak ő lát és él át. Mindegyik kép azonban csak hasonmása, töredékes megjelenítése annak, ami belül van. És milyen szerencse, hogy így van. Hogy az a titokzatos kép titok marad. Mert csak ezért képes új és új alkotásra inspirálni a festőt. Úgy, mint a költők is. Ha csak egyszer is ki tudnák fejezni egészen, hogy mit jelent számukra a kedvesük, akkor soha többet nem lennének képesek új és új szerelmes verset írni. A sok vers, sok festmény mind azt igazolja, hogy van valami, ami végső soron kifejezhetetlen, és minden megírt költemény és megfestett kép ezt a kifejezhetetlent tanúsítja.

Szerencsés és nagyra becsülhető alkalom számunkra, hogy ezeket a képeket megnézhetjük, magunkba engedhetjük. És ott a lelkünk mélyén megfeleltethetjük a saját Krisztus-képeinkkel.

Ezek a képek a szenvedő Krisztus arcát ábrázolják. A festőnek nem volt szüksége arra, hogy a szokásos töviskoronát is odafesse. Anélkül is látható és átélhető, hogy itt a Fájdalmak Emberének arcát nézhetjük. Miért nem a tanító Krisztus, miért nem a beteget gyógyító, miért nem a kánai menyegzőn mulató, vagy a kufárokat elkergető Krisztus? Talán azért nem, mert az ember leginkább akkor van egyedül, akkor veszíti el minden kapaszkodóját, amikor szenved. A megtestesülés titka, annak a teológiai tanítása, hogy Krisztus vállalta a szenvedést részben az, hogy így tudott a legközelebb jönni az emberhez. Ahhoz, aki a szenvedésében a legmagányosabb, ahhoz lép oda a szenvedő Krisztus. Amikor azt olvassuk a Teremtés könyvében, hogy az embert Isten a maga képmására alkotta, férfinak és nőnek, akkor azt a bíztatást és reményt hallhatjuk ki ebből a tanításból, hogy a szenvedő ember arca a szenvedő Krisztus arca. Leginkább akkor láthatjuk meg Isten arcát, amikor meglátjuk a szenvedő ember, a szenvedő Krisztus arcát.

Máté-Tóth András

A kiállítás megtekinthető a plébánia nagytermében Krisztus király ünnepétől Vízkeresztig.

November 16-án vasárnap délután 3 órakor kezdődött Kardos Pál (1927-1978), a magyar karvezető iskola kiemelkedő, emblematikus tagja emlékére rendezett kórushangverseny a Szegedi Bartók Béla Nőikar és a Kardos Pál Alapítvány szervezésében. Négy kiváló énekkar hangzásában gyönyörködhettünk. Mindegyik kórus a maga kategóriájában nagyon magas színvonalon énekelt, felejthetetlen élményt nyújtva a hallgatóságnak.

Elsőként a Mike Ádám zeneszerző, karnagy vezette debreceni Sol Oriens vegyeskar programját hallottuk. Nagyszerű, lelkes és meggyőző előadásukban Liszt Ferenc, Kodály Zoltán és Kocsár Miklós zeneszerzőktől csendültek fel ragyogó művek. Öröm volt látni, hallani ezt a szép számú kórust, élükön a fiatal, nagyon tehetséges karnagyukkal.

Őket követte a Mádéfalvi Schola, Ványolós András vezetésével. Gregorián énekeket szólaltattak meg angyali hangokon, külön kiemelést érdemel egy leányka, aki gyönyörű szólójával bűvölte el a jelenlévőket, valamint Bárdos Lajos zeneszerzőtől hangzott el egy szép kánon. A karnagy fáradhatatlan és remek munkája e kiskamasz gyerekekkel csodaszép gyümölcsöt termett.Ezután következett Erdős Kinga karnagy vezényletével a szegedi Vántus Leánykar műsora. Egy reneszánsz zeneszerző Jan Campanus Vodnanskytól, Bartók Bélától, valamint egy kortárs szerző, Javier Bustotól hangoztak el kórusművek kitűnő előadásban. Érdekes hangzást nyújtott a reneszánsz mű, a nagyobb kórustól távolabb egy kisebb együttes echóként adta vissza a megszólaló szép dallamokat. Bartók Béla: Ne hagyj itt! című művében a bársonyos, éteri finomságú hangszínek kiemelésre méltóak.

Negyedikként a szervező-vendéglátó kórus, a Bartók Béla Nőikar énekelt Valkai Dávid DLA karnagy vezetésével. Programjukban Kodály Zoltán, Kocsár Miklós és Tóth Péter lelket felemelő művei szerepeltek. Mindegyik kórusmű csodálatos, de számomra Tóth Péter – Dsida Jenő Lángok című műve egészen döbbenetes hatást keltett most is. Gyönyörű a darab, de az előadása is az volt!

A záróének, Szent Imre herceg Magyarország éke kezdetű népének Bárdos Lajos feldolgozásában a vendéglátó Bartók Béla Nőikar és a Vántus Leánykar együttes előadásában szólalt meg Erdős Kinga vezényletével.

A hangverseny végén a Kardos Pál alapítvány vezetése részéről Rozgonyi Éva Liszt díjas, Bartók-Pásztory díjas, a Bartók Béla Nőikar örökös karnagya és Kardos Pálné nyugalmazott zenetanárnő, Kardos Pál özvegye oklevéllel és emlékéremmel jutalmazta a karnagyokat.

Szívből gratulálunk minden kórustagnak és vezetőjüknek, Isten áldása kísérje életüket, munkájukat! Köszönet Attila atyának, hogy a templombúcsú napján helyet adott e kimagaslóan szép eseménynek!

Lucz Ilona