Évadzáró a Felnőtt katekézis csoportban

Az elmúlt hét csütörtök este – június 16-án – véget ért a felnőttkatekézis csoport „tanéve”. Minden csütörtök este az „Erkölcsi önmegvalósítás a Messiás segítségével” c. hittankönyvből, melyet Turay Alfréd professzor úr állított össze, lépésről lépésre átbeszéltük Attila atya vezetésével azokat a   kérdéseket, melyek az erkölcsi önmegvalósítás körébe tartoznak. Hogyan figyeljünk az Istentől kapott törvényre és saját lelkiismeretünkre? Mire tanít a Hegyi beszéd? Mit eredményez az Isten iránti bizalmatlanság vagy az emberi élet „semmibevétele”? Miként lehet megerősíteni újból Mennyei Atyánkhoz vagy embertársainkhoz való bizalmunkat? Egy-egy témakörhöz egyrészt az Ószövetség valamely prófétájától, az Újszövetség evangéliumaiból illetve az apostoli levelekből, valamint pápai enciklikákból vett idézetek segítették tájékozódásunkat, illetve adtak inspirációt keresztény életünk megéléséhez.

Ebben a félévben különösen fontos volt számunkra, hogy közösen kapcsolódhattunk be az egyházmegyei szinodális esték programjaihoz, amely esték ahhoz is segítséget nyújtottak, hogy átgondoljuk, mi hogyan tudjuk mások számára átadni az evangélium üzenetét.

Ezeken az estéken arra is találtunk időt, hogy közösen köszöntsük fel a közösségünkhöz tartozókat születés- és névnapjuk alkalmával. Így történt ez ezen az estén is, amikor az egész év kegyelmeiért elmondott hálaimánk után előbb felköszöntöttük az ünnepelteket, majd Aracsiné Ági, Lucz Ili és Péterfi Gabi kedves, már a nyár hangulatát is idéző zongorajátéka vezetett át bennünket a kötetlen, baráti beszélgetéshez.

A nyári szünet után hívunk és várunk mindenkit szeretettel ebbe a felnőtt katekézis csoportba, ahol barátok között beszélgethetünk arról, miként éljük meg a 21. században keresztény hitünket, és az Örömhírt hogyan tudjuk továbbadni a körülöttünk élők számára.

Homoki-Nagy Mária

Elsőáldozás Úrnapján

Június 19-én, Úrnapján tartották meg templomunkban az elsőáldozást. Családunkból középső gyermekünk készült erre a nagy alkalomra. Jó volt látni vágyakozását, lelki formálódását, ahogy egyre közelebb értünk ehhez a naphoz.

Vasárnap ünneplőbe öltözött rokonok, ismerősök sokasága töltötte meg a templomot. Az arcokon örömteli várakozás, izgatottság volt. A fehér ruhában bevonuló elsőáldozók komoly arccal, kicsit megilletődötten vonultak be a szentmisére. A szentmise szépségéhez járult hozzá a gitáros énekkar zenei szolgálata, a misére kiválasztott dalok segítették az ünnep átélést.  Köszönjük a szép énekeket.

Számomra a legmeghatóbb pillanat az volt, amikor a szülök elsőáldozó gyermekük vállára téve  kezüket imádkoztak és kértek áldást rá. Hálásnak és magajándékozottnak érzem magam ezekért a pillanatokért.

Köszönjük a hitoktatók lelkiismeretes munkáját, a gyerekekért elmondott sok imát.

Siklósné Pechan Szilvia

***
Az elsőáldozásról készült sok-sok fotót itt lehet megnézni és letölteni: 
https://photos.app.goo.gl/HadPbnJxZ5YmKC2v7

Hittanosaink napközis tábora a plébánián

A hittantáborunk témája: A világ teremtése és teremtésvédelem volt. A tábort június 27 és július 1. között, hétfőtől péntekig tartottuk. Törzshelyünk, ahova gyülekeztünk és visszatértünk az Újszegedi Árpád-házi Szent Erzsébet Plébánia volt.

Célunk volt, hogy a Teremtés tábor hete alatt összefogunk, hogy együtt örüljünk a teremtés ajándékainak és gondolkodjunk azon, hogy hogy törődünk vele. Ez az időszak értékes lehetőség, hogy megálljunk egy pillanatra a mindennapokban és elgondolkozzunk az élet szövetén, amelynek mi is részesei vagyunk.

32 hittanos volt velünk, programjainkban két segítőnk volt: Koczó Máté piarista diák és Szentgyörgyi János, aki a Gál Ferenc Egyetem hittanár szakos növendék. Segítő jelenlétük jelentősen hozzájárult a tábor egységéhez és programjaink sikeréhez, köszönjük segítségüket. A tábort Behánné Brigitta, Jankainé Nikolett és Gál Viktorné együtt vezettük. Köszönjük a szülőknek is, hogy a témára nyitott, érdeklődő gyerekeket hoztak a táborunkba, akikkel nagy öröm volt együtt lenni és napról napra egységben haladhattunk a célunkban.

Mindennap volt a Teremtés történet napjairól ismeretátadás, közös ima, beszélgetés, kézműveskedés, közös játék, és a három középső napon kirándulás.

Először ismerkedtünk, ezt követően kezdtük a Teremtés témát feldolgozni verbálisan, kézműveskedéssel, amit mindennap folytattunk. Pihenésképp játszottunk a Ligetben.  Másnap hajókiránduláson voltunk a Tiszán. Amikor a növények teremtéséről tanultunk aznap a hozott cserepekbe Takácsné Zita anyukánk szakszerű vezetésével virágokat ültettünk.  A cserepes virágokat, amit ültettek – hazavihették a gyerekek.

A következő napon elutaztunk Kecskemétre, ahol az Arborétum legszebb részét, az egyházi területet, a Kápolna dombot kerestük fel. A stációk mentén haladva, a fák hűvösét keresve a 7 állomásból álló Teremtés-keresztutat imádkoztuk. Az egyes állomásokat beosztva a gyerekek imádkozták, felajánlva hálából a családjainkért és elhunyt hozzátartozóinkért. Utána a Planetáriumban szemléletes, didaktikus, ugyanakkor látványos, sőt a lehetőségekhez képest szórakoztató, előre megrendelt rendhagyó órán vettünk részt a Teremtés témájához kapcsolódva.

Csütörtökön reggeli után indultunk a Stutzmann-tanyára. Vili és Viktória segítségével megismerkedhettünk tanyájukon a lovakkal, juhokkal és báránykákkal, a kecskével és kis gidáival, láttak pulykát és kacsákat és kutyákat is a gyerekeink. Az állatok után birtokukba vehették a hatalmas szalmabálákat, amelyen nagyon nagy örömmel ugráltak. Elfáradva érkeztünk vissza a plébániára, majd ebédelni mentünk. Ebéd után az élmények kerültek feldolgozásra, majd a szülők jóvoltából palacsintáztunk.

A záró napon padlóképes feldolgozással összegeztük tanult ismereteinket és a segítőink által egy rövidfilmet néztünk a Teremtésről. Az utolsó együtt töltött délután ismeretinket ún. „Teremtés-vetélkedővel” fejeztük be. Ezt uzsonnázás, jégkrémezés követte, befejezésül hálát adtunk a tábor kegyelmeiért.

Behánné Brigitta, Jankai Nikolett nevében is Gálné Ilike

Életigen

Az idei év nyári, csütörtök esti Társasköre június 23-án művészeti előadással indult ÉLETIGEN címmel, Sallay Gergely gitárművész – költő – előadó és Fabulya Andrea tanárnő – szavaló – előadó zenés – verses estjével. Szép számú közönség gyűlt össze a plébánia nagytermében, hogy átadja magát a művészet szépséget teremtő alkotásainak.

Az előre kinyomtatott, gondosan összeállított programot mindenki olvashatta, így nem konferáltak az előadók. Mivel úgy tervezték meg az est műsorát, hogy töredezés nélkül, egyben hangozzék el, kérésüknek megfelelően csak az est végén tapsolt a közönség.

Négy, a fülnek nagyon kellemes hangzású gitárra írt zenemű közé illeszkedtek a versek, mely muzsikákat Gergely művészien szólaltatott meg. Heitor Villa – Lobos, Francisco Tarrega, Leo Brouwer zenéi kereteztek egy-egy verstömböt. Faludy György, Nagy László, Kosztolányi Dezső, Weöres Sándor, Kányádi Sándor, Zelk Zoltán és Pilinszky János költeményei mellett Sallay Gergely versei is elhangoztak a szerző előadásában. Andrea és Gergely egymást váltva szavalták a szebbnél szebb, időnként komoly filozófiába hajló verseket. Gitármuzsikával kezdődött és prózával fejeződött be a művészeti est, ez utóbbi mű Sallay Gergely tollából született Volt egyszer régen címmel, amelyet Andrea olvasott fel ugyanolyan élményszerűen, mint ahogyan a verseket is nagy átéléssel adta elő.

Mind a zene, mind a versmondás szuggesztív, meggyőző erővel hatott a közönségre, produkcióikat hosszantartó tapssal köszönte meg a hallgatóság.

Ám ekkor még nem teljesen ért véget az est, Aradi Márti kérdéseket irányzott az előadók felé, többek között: „Hogyan is kezdődött a művészi pályájuk?”  Megtudtuk, hogy Andrea a gyermekének köszönheti a versmondást, eleinte a kicsinek szavalt, hogy lekösse a figyelmét, majd egyre szélesebb körben mondhatta és mondhatja el kedves verseit.

Gergelyről kiderült, kisgyermek korától kezdve művész akart lenni, sok mindent kipróbált a művészet változatos palettáján.

Mindkét fiatal nagyon tehetséges egyéniség! Szívből kívánjuk, hogy emberek sokaságát boldogítsák a szép zenével, versekkel!

Lucz Ilona

Csütörtöki Nyári Esték programsorozat 2022

2022. ÉVI NYÁRI PROGRAMOK CSÜTÖRTÖK ESTÉNKÉNT

Helyszín: a plébánia nagyterme
Időpont: 19 óra.

2022. JÚNIUS 23. Sallay Gergely, Fabulya Andrea ÉLETIGEN – Zenés, verses est
2022. JÚNIUS 30. Csányi Sándor Megkísérlek kísérletezni, avagy Elektromos és mágneses jelenségek
2022. JÚLIUS 07. Szegedi Szülők Kórusa Hangulatos zenei est
2022. JÚLIUS 14. Pálfai Zoltán atya  Misszió – 2022. március 10. webináriumi előadásának ismétlése videóról 
2022. JÚLIUS 21. Ludányi Olga és Orcsik Sándor Első rész: Szépségre törekvés az Énekek énekétől napjainkig

Második rész: A Szegedi Ökumenikus Kórus Férfi kvártettje

2022. JÚLIUS  28. Vermes Péter és Aradi Márta Történetek az Újszegedi Templom multjából. Történetek a História Domus felhasználásával
2022. AUGUSZTUS  04. Kerekes Gellért Szeged középkori vallási emlékei
2022. AUGUSZTUS 11. Vereb István Élet a viharban – Gondolatok, történetek, példák a megküzdésről, a krízisről
2022. AUGUSZTUS 18. Homoki-Nagy Mária 800 éves az Aranybulla
2022. AUGUSZTUS 25. Péterffy Gabriella Nyár a művészetben
2022. SZEPTEMBER  01. Talló Éva Medjugorjéban jártam. Úti beszámoló

Tihanyi képek a magyar irodalomban – „Talán az Isten is ott lakik”

Most, hogy eljött a nyár, bizonyára sokan felkeressük a Balatont, és elzarándokolunk Tihanyba is. Talán hajón közeledünk feléje a zöldeskék vízen, már messziről fürkészve az apátság kedves tornyait, majd partot érve felkapaszkodunk hozzá az enyhén emelkedő, árnyas úton, melynek fái között meg-megcsillan a tó. Aztán egyszer csak ott állunk előtte, sokadszor is megcsodálva az épület és a táj szemet gyönyörködtető harmóniáját, s a nyüzsgő forgatagból belépünk a templom csendjébe. Barokk pompa, az altemplom hűvöse és történelmi levegője, kiállítások várnak bennünket évről évre. A bencés apátság falain belül és azokon túl is Tihany mindig megújuló élmény az odalátogató számára.

Íróink, költőink közül sokakat megihletett Tihany szépsége, s vált érzelmeik és hitéletük sajátos tükrévé. Az alábbiakban tíz műből idézek, a bibliai teljességet jelképező tízes számra és egy tíznapos nyaralásra egyszerre utalva. Aztán a szemelvényekre mintegy válaszul megszólal a Tihanyi Bencés Apátság jelenlegi és volt elöljárója is, szintén irodalmi értékű gondolatokkal gazdagítva az olvasót. Tanúságtételeik nyomán immár tizenkettőre egészül ki az idézetek száma…

***

Diákkori olvasmányaink közül talán Csokonai Vitéz Mihály A tihanyi Ekhóhoz című versének sorai visszhangoznak bennünk először, ha Tihanyra gondolunk:

Óh, Tihannak rijjadó leánya!
Szállj ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúlt reményén
Egy magános árva szív.
Egy magános árva szív.

A magános árva szív érzésvilága ott rejlik Reményik Sándor Örök Tihany című versében is, ám az istenhit és hálaadás hangjai felülkerekednek a kétségbeesésen:

Egy szép, visszhangos perc emlékére

Uram, Teneked legyen hála, hála,
Hogy Te Tihanyt teremtesz mindenütt,
S ha akarod: zeng riadó leánya.

Hogy a szirt fokán nem kell némán állni,
Sírásóként hangot hantolva el, –
Hogy lehet még, hogy érdemes kiáltni!

Úgyis fogy a hang, – zihál a tüdő –
S ha egyszer mégis felcsap szabadon:
Az Echó úgy kell, mint a levegő.

A Balaton költőjének nevezett Garay János szintén sötét tónusú, ünnepélyes képet fest Tihanyról, versének záró soraiban téve tanúságot hitéről és személyes érzelmeiről:

Tihanynak bércztetőjén, a Balaton felett,
Sötéten és magán áll egy régi épület;
Csendes kolostorával az Úrnak temploma,
Falán, majd ezredévnek van vésve szent nyoma.

Alatta mély üregben nyolczszázados sír áll,
Hol álmait aluszsza András magyar király;
A sír felett a templom két tornya, a kereszt,
Mint két imádkozó kéz a mennyekhez fölesd.

S ha mélyen, ünnepélylyel a néma alkonyon
Megcsendül a harangszó e tisztes ormokon.
Mint nyögdelő sóhajtás repűl a légen át,
Középen áthasítja a Balaton tavát.

S lecsendesül perczekre a háborgó elem,
Mint sírok birodalma, a csend oly nesztelen.
Oly bűvös, oly csodás lesz egyszerre a harang,
Mikéntha fenekéről csendűlne fel a hang…

Visszhang-e ez fölülről? vagy lenn a víz alatt
A túlvilágból hallni e csoda hangokat?
Ne kérdd! Istent dicsérik a földek és vizek!…
Belé vegyűl e csepp is, mely szememen rezeg.

Mennyivel lágyabb húrokat penget Garay a Rege a tihanyi visszhangról írásakor! Mintha egy másik költőt hallanánk e kezdő sorokat olvasva:

A régi szép időkben
Egy szép királyleány
Aranyszőrű kecskéket
Őrzött Tihany fokán.

Sok kincscsel ért föl a nyáj,
Mely a hegyen legel;
Még többel a leányka,
Szépsége ékivel.

S ha már a könnyedség és az öröm felé haladunk a súlyos gondolatok után, hallgassuk, hogyan kiált fel Illyés Gyula A tihanyi Templom-hegyen című versében:

Mennyi ég! Mennyi kék! Zöld! Mennyi
Balaton, tavasz, hegyorom!
Alig tudom magamba szedni.
S egyszerre – sok nagyon!

Tihany felől címmel Takáts Gyula is egy tavaszi jelenetet örökít meg az olvasó számára:

A szél kitolta már a zöld jeget.

Tihany felől ragyog.

A fák alatt kinyílt a hóvirág

s mint zümmögő, indult kasok

körül a villogó, tűnő ívek,

a bokrokon cikáznak gyors rügyek.

Gárdonyi Géza szintén a lelkesedés hangján szól a tóról, festői képet tárva elénk:

Csakhogy újra látlak, égnek ezüst tükre,
égnek ezüst tükre, szép csöndes Balaton!
Arcát a hold benned elmélázva nézi,
s csillagos fátyolát átvonja Tihanyon.

Rába György pedig így személyesíti meg a tájat A tihanyi révben című költeményében:

Nyugosznak a kóbor hajók a dokkban,

gyors felhők vitorláznak a tavon,

az út zöld őrei borzongnak halkan,

bólintva bölcsen és hallgatagon.

 

De milyen lehetett voltaképpen Tihany a XVIII. században, a mai apátság építésének idején? Boksay György Az angyalfaragó című írásában a barokk fafaragványokat készítő Stulhof Sebestyénnek, valamint Lécs Ágoston apátnak állít emléket, egyszersmind felidézi a korabeli templomi közösség világát:

Magas termetű, szőke legény rúgta az országút porát a Balaton mellett. Messziről jött, bajor földről, és nagy utat tett, míg idáig elért. […] Faragó volt, ahonnét jött, ennek a mesterségnek évszázados hagyományai voltak, vele is szinte vérében született a tehetség. [,,,] Megtudta, hogy a forrásra még messzi földről is jönnek vízért, egyben azt is, hogy itt Füreden most semmi olyan nagyobb építkezés nem indul, ahol rá szükség lehetne. Azt ajánlotta viszont valaki: próbáljon szerencsét Tihanyban, ahol a Benedek rendi barátok most készülnek újjáépíteni templomukat. Megfogadta, megköszönte a tanácsot és szapora léptekkel célozta meg az előtte magasló tihanyi hegyet. Alkonyodott már, amire felért a romos kolostorépülethez, melyen látszott, hogy csak időlegesen tették lakhatóvá.

– Laudetur Jesus Christus! – köszöntötte illendően a gvárdiánt, aki kopogtatására ajtót nyitott, majd szaporán pergő, vegyes diáklatinnal, némettel elmondta jövetelének célját.

Másnap reggel hosszan tanácskozott Lécs Ágoston apáttal, körülnézett a faluban, parton és hegyen. Amit hallott és látott, mindjobban megtetszett neki. Az apát munkát kínált, érdekeset, újszerűt és kedvére valót. A tó, a falu képe megfogta a vándort. Más volt, mint az otthoni égbe nyúló hegyek, de mégis valami sajátos báj áradt mindenünnen, amerre csak szállt a tekintete. Elhatározta: elvállalja a nagy munkát, az épülő templom főoltárának elkészítését. […]

Amíg épült a templom, az altemplom volt az egyetlen, ahová vasárnaponként misére gyűlhetett a lakosság. Kicsi volt, de nem is éltek sokan a faluban. A vándorlegény legjobban a nagymiséket kedvelte, amikor zengett az ének, s utána kis baráti tereferére jöttek össze a templom mellett az ismerősök. Újabb ismeretségek, barátságok is kötődtek ebben a kellemes, ebéd előtti hangulatban, a faragólegény a kolostori kosztot legtöbbször felcserélte valamelyik házhoz szóló szíves ebédhívással ezeken a vasárnapokon.

A Tihanyról szóló irodalmi művek egyik legszebbje minden bizonnyal Szabó Magdáé, akinél az Ókút című regényben felidézett boldog gyermekkor ajándéka Tihany. Olyan ajándék, amit játékos kedvű szüleitől névnapjára kap a leendő író, mintegy annak bizonyságául, hogy nem csupán a pénzen megvásárolható dolgok, de a szépség szeretete és az élmény is lehet számunkra ajándék. Isten adja, hogy hasonló módon tudjunk rácsodálkozni a szépségre, mint ahogyan azt egykor Szabó Magda tette!

Nevem napja van, most ünnepeltük, lent jártunk az állomás körül, néztük a vonatokat, vettünk kecskekörmöt, aztán felszaladtunk a mólóra, bámultuk a tavat. Nagy szél volt, tépte a hajamat, szüleim a két kezemnél fogva tartottak, míg előrehajoltam, hogy szembenézzek a kövek között ugráló hullámokkal, meg túl a vízen azzal, ami idelátszik. Kötényem zsebe telis-tele boldogító kecskekörömmel, most kaptam a névnapomra, de elfelejtem, pedig hogy örültem neki eddig, mert íme, szemben állok valamivel, ami valószínűtlenebb mindennél, amit kurta addigi életemben láttam. Ott messze, a másik parton van valami, valami épület, csakhogy nem a földön áll, az égen lebeg, alatta vastag fellegek, a fellegek alatt a tó. Talapzata nincs, semmi se tartja, olyan, mint egy ponthoz rögzített madár. – Tihany – mondja apám.

– Tihany, az apátsági templom, azt látod ott, a hegyen.

– Hegyen van – magyarázta anyám –, a hegy tetején, csak a hegy most nem látszik, elfedi a köd.

Tihany. Apám gyakran énekelt Tihanyról, valami leányról, akinek a szent hegy közül kell kiszállnia. Nem tudom, ki a riadó lány, nem tudom, mi az, hogy riadni, voltaképpen nem is érdekel, nem akarok megfejteni minden varázslatot. Ez hát Tihany, egy hegy, ami nem látszik, de el kell hinnem, hogy van, mert anyám mondta, egy láthatatlan hegy s fölötte a levegőben egy épület. A hullám veri a köveket, a tó nem kék, hanem zöld, készül a vihar.

– Tetszik? – kérdezte anyám. – Kéred?

Kértem. Gyakran kaptam ilyesmit csodálatos játékaink folyamán, ha valaminek a szépsége annyira megfogott, hogy észrevették rajtam a megrendülést. Kaptam már fasort így, kaptam különlegesen szép kanyargó ösvényt, érintetlen hócsíkot az erdőn, felleget is, nagy hasút, nevetőt, közepén lyukkal megszakadt barokk felhőt, amelyen át kikéklett az ég, és a pereme olyan arany volt a sugaraktól, mint a templomi képeken.

– Neked adjuk a névnapodra – mondta apám. – Tied Tihany.

Enyém Tihany, akinek lánya is van, riadó, enyém a templom, aki egy láthatatlan hegyen ül, nem is ül, lebeg fölötte, hatalmasabban a madárnál, mert szárnya sincs, mégsem esik le. Talán az Isten is ott lakik, nem is a mennyben, ez végtére is csudatemplom a víz felett és az ég alatt, a levegő legközepén.

***

„Ég és föld között” – jut eszembe a fentiek nyomán Korzenszky Richárd emeritus perjel, tihanyi bencés szerzetes fotókiállításának címe, valamint gyönyörű albuma: „Amikor felkel a Nap – Így látom Tihanyt”. Fény és víz: az ember egyik nélkül sem tudna élni. A Balaton számomra kimondhatatlan és megfoghatatlan ajándék. Mindig más. És mindig ugyanaz. Tihany – csend, csendesség, béke. Erről beszél számomra a víz, a fény, a Nap, a Hold. Ezt az igényt szeretném megláttatni. Bár nem vagyok fotóművész, ezért merek mégis néhány képemmel az emberek elé állni – vallja könyvében Richárd atya. A közösség jelenlegi elöljárója, Mihályi Jeromos perjel pedig az apátság 2021-es kalendáriumának tanúsága szerint egy kiállításmegnyitón így igazolta vissza az írónő szavainak igazságát: Az ember, úgy gondolom, csodát kereső lény. Csodát vár. Talán azért, mert ez kiemel minket a hétköznapokból. Egyre nehezebben látjuk meg a csodát. Vagy azért, mert ez természetessé válik számunkra, vagy azért, mert a hétköznapokban elszürkülünk. A csoda igazában itt van ebben a világban, körülvesz bennünket. Ott van a sziklában, ott van a fában, ott van a Belső-tóban, és itt van Tihanyban is. […] Tihany olyan hely, ahol megtapasztalható a csoda. Ha kinézünk a természetbe, csodát látunk minden nap. De megtapasztalható egy lelki csoda is. András király kiválasztotta ezt a helyet, és lassan ezer éve bencés szerzetesek élnek itt, akik keresik a lelki békéjüket. S hirdetik azt, hogy volt kétezer évvel ezelőtt valaki, aki életét adta az emberért. Akit megfeszítettek, s aki harmadnapra föltámadt.

 

Szerkesztette: Péterffy Gabriella

Áldd Urad, Istened! Hálaadó kórushangverseny

2022. június 12-én, Szentháromság vasárnapján, a 9:30-as szentmise után istendicsőítő zene hangzott fel az Árpád-házi Szent Erzsébet templomban. Az Újszegedi Szkóla gyermekkar és a Szent Cecília felnőtt kórus közös hangversenyét hallgathatták meg a hívek. Közreműködött a szkóla kamarazenekara, melyben közösségünk hivatásos és amatőr zenészei, hangszert tanuló fiataljai, valamint két vendégművész játszott. A hangversenyen Szántó Lajosné és Pechan Zoltán vezényelt. Közreműködött Lucz Ilona zongoraművész. Koncertmester Siklósné Pechan Szilvia volt.

A zene a hálaadás jegyében szólt. Ez a mise volt a tanulók tanév végi hálaadása, „Te deum”-a, és hálaadásnak szántuk az élet Covid utáni „megújulásának” megköszönésére. A hangverseny a Szt. Cecília kórus és a Szkóla összefogásának, közös művek előadásának szándékával terveztük, de a megvalósulását a járvány többszöri hulláma eddig megakadályozta. Most végre sikerült „összehozni” a két kórus közös éneklését! A szkólásokkal a misei zsoltár-énekeken túl mindig tanulunk más jellegű egyházi – vallásos énekeket is. Ezért jó alkalom volt a gyerekeknek a vegyeskarral énekelni, megismerni, beleolvadni a felnőttes hangzás élményébe. És az is „rejtett cél”, hogy ezen az úton haladva, a fiatalok felnőve nem fognak talán idegenkedni egy nagy kórusban való énekléstől. Megismerhetik, megtapasztalhatják a kóruséneklés szépségét, valamint a felnőtt énekesek lelkesedését a kóruséneklés iránt!

Hangversenyünk műsorát a Húsvét és Pünkösd időszakának dalai keretezték be. Elsőként Liszt Ferenc „Krisztus” oratóriumából a Jézus feltámadásának örömét idéző gyermekkar hangzott fel:

  1. Alleluja

Ó ifjak, lányok, gyermekek

Gyászos éjből ébredjetek,

Jézus sírjához jöjjetek, Alleluja

 

  1. Alleluja

Tűzlángban ég a hajnalpír,

Friss szélnek szárnyán száll a hír:

Nem rejti Jézust már a sír, Alleluja

 

  1. Alleluja

Nem sírnak már bús Máriák,

Az Ember feltámadt Fiát

Várja húsvéti pálma ág, Alleluja.

 

Ezután hangszerszóló következett: Siklós Ádám Vivaldi C-dúr csellóversenyének lassú és gyors tételé játszotta, érzékeny és bravúros előadásban. A lassú tétel csellószólóját a barokk művekben szokásos csembaló (a zongora „őse”) és basszus hangszer kísérte, melyet Lucz Ilona zongoraművész és Pechan Szabolcs játszott. A szép, mindkét szólamban variációkkal gazdagított lassú tétel után a gyors tételt már a teljes vonószenekar kísérte, melybe Siklós Ádám nagy határozottsággal illeszkedett be.

Már előző előadásainkon is néhány hangszeres tanuló szólistaként mutatkozott be, változatosabbá téve ezzel hangversenyeinket – szándékunk, hogy plébániai közösségünkből, a vállalkozó fiataloknak szereplési lehetőséget adjunk, a zenekari kíséret élményét és inspiráló hatását adva nekik szorgalmukért.

Harmadikként a pünkösdi Szentlélekhez fordultunk. Esterházy Pál: „Veni Creator Spiritus” kezdetű művét adtuk elő. A kórust Szántó Lajosné vezényelte. a szólista szerepét a szkóla énekelte – ráfelelt a nagykórus.

1. Jöjj, Teremtő Szentlélek, alleluja / gyere fényes mennyei trónodról; alleluja

2. Gyere, vedd birtokba lelkünket, és tégy minket magadévá.

3. Ó, vezesd elménket áldásos fényeddel,  szeretettel lángol szívünk;

4. Dicsértessék a Szentháromság!  Mondjunk hálát Istennek!

A “Veni Creator Spiritus” egy hagyományos keresztény himnusz, amelyről úgy tartják, hogy Rabanus Maurus , egy kilencedik századi német szerzetes, tanár és érsek írta. Esterházy Pál a himnusz néhány versszakát dogozta fel.

Ezután a kórus előadásában Saint-Saens: ”Panis Angelucus” – Angyalok kenyere kezdetű csodálatosan szép művét hallhattuk. A mű szövege Aquinói Szent Tamás himnuszának egy részlete, melyet a mise liturgiájába is beillesztett, és melyet az átváltoztatáskor mondtak (vagy énekeltek) el. A himnusz-részletet nagyon sok szerző feldolgozta, a legismertebb Saint-Saens szerzeménye.

„Angyalok kenyere, az ember kenyerévé válik: ez a mennyből való élő fehér kenyér.

Ó, valóban csodálatos ajándék! Mely egyaránt táplál szegényt, szolgát és gazdagot”

 

A gyermekek és felnőttek nagy lelkesedéssel tanulták és énekelték el a sok előadásból ismert kórust.

A koncert befejező száma Cesar Franck „Tollite Hostias” – Áldd Urad, Istened kezdetű kórusszáma, a szerző „Karácsonyi oratórium”-ának részlete volt:

„Áldd Urad, Istened ujjongó szívvel, Térdre hullva szent helyén dicsérd örömmel!

Hódolat illeti mennyen és földön,Zengjenek dallamok, szálljon az ének, Halleluja”

A fenséges hangulatban megszólaló mű méltó befejezése volt a két kórus együttes előadásának. Köszönjük mind a Szkóla, mind a Szt. Cecília kórus tagjainak lelkes énekét, fáradozását, a karnagyok munkáját, valamint a zenekar felemelő közreműködését, melyben élen jártak a Kovács-, Szendrényi-, Verdure-, Siklós-, Tóth-, és Pechan család tagjai. Köszönet minden résztvevőnek, szervezésben, lebonyolításban résztvevőnek!

Köszönjük Attila atyának a lehetőséget, hogy ezen a délelőttön Istent zeneszóval éltethettük, Isten iránti hálánkat ily módon kifejezhettük!

Pechan Zoltán

***

Az előadást itt nézheti meg:

Irodalom húsvéti időben

Május 19-én a felnőtt katekézis óra keretében zenés művészeti estet tartottunk „Húsvét a magyar irodalomban” címmel. A közel másfél órás program során gyönyörű versek és prózarészletek hangzottak el, melyek nyomán bensőséges hangulatú beszélgetés alakult ki a művekről. Örömmel tölt el, hogy a szemelvények válogatásakor felfedezett szépséget másokkal is megoszthattam, így közösen elmélkedtünk arról, miként ábrázolták az irodalom nagyjai ezt az ünnepet, s milyen hangulatokat, érzéseket, színeket és fényeket örökítettek meg élményeikből az utókornak.

Köszönt e vers, te váltig visszatérő / Föltámadás a földi tájakon – kezdődött Juhász Gyula verssoraival a felolvasás, majd a lírai bevezető után egy időre a prózáé lett a főszerep. De milyen prózáé! Krúdy Gyula romantikus sodrású mondatai festői képeket varázsoltak elénk: a húsvét hangulata úgy közeleg e napokban, mint egy szép fehér madár árnyéka, szállongva halad a folyó tükrében. Napról napra újabb kalendáriumi érzések révedeznek föl az emberi lelkekben, mert a naptár a legnagyobb hangulatcsináló. Mintha külön zenéje volna minden évszaknak, a piros betűk megannyi kis ministránsgyerekek képzeletvilágbeli székesegyházban, és a karzatról teli tüdővel fújják a húsvéti éneket. A jó emberek gyermekkori illatokat éreznek a fejük körül borongani, kalács és rezeda illata vegyül falusi folyók nefelejccsel szegélyezett partjának szagával, a kertekben cseresznyefa virágzik, mint egy japáni tollrajz […] Mindenki más, senki sem ugyanaz lelkében egy-egy nagy ünnepen. Mintha azzá lenne mindenki, ami tulajdonképpen egész életében szeretne lenni: gyermek. A gyermekség utáni vágy úgy él minden emberben, mint a folyó túlsó partjáról hangzó, elmosódó harangszó. Néha elkapja a szél a hangot, és nem hallani mit sem a gyermekkor városkájából szálló harangszóból. Máskor – így például húsvétkor is – újra cseng a kis harang szava, a láthatatlan harangozó megifjodva végzi dolgát.

„Nem gondoltam volna, hogy ez Krúdy!” – jegyezte meg egyikünk a fenti idézet után, ami annyira tetszett a csoportnak, hogy kérték, juttassam el nekik a Pesti levelek e részletét. A meglepett hozzászólás nyomán azt javasoltam, játsszunk: ettől kezdve az idézet hangozzék el először, s „találjuk meg” hozzá a szerzőt. A következő szemelvény után ez rögtön sikerült: egy sokak által szeretett író szólt hozzánk, aki voltaképpen egész életében hallotta a gyermekkor városkájából szóló harangszót. Szabó Magda egy virágvasárnapi éneklés közben megélt élményt rögzít az Ókút című regényben, egy olyan pillanatot, amelyben csodálatos módon egyszerre van jelen a gyermeki világ és a mindenség, az ünnepvárás ragyogása és a hit, a szülőhöz és a közösséghez való kötődés, a régmúlt és a jelen, valamint a gyermek igazságérzete és kedves naivitása. Ha apám énekelte, mindig láttam, amit énekelt, ott álltak azok a jeruzsálemiek az út mentén, erősen süt a nap, kiáltani szeretnék Jézusnak, milyen gyalázat, hogy nem lovat adtak alá, ez is csúfság, nálunk minden gazdának van lova, szólni kellene, nagyot sikoltani, menekülj, kedves Jézus, áldott, aki jött az Úrnak nevében, általa léptünk az Isten kedvébe, és kiáltok is belül és önmagamban, de Jézus, sajnos, nem hallja meg, csak kocog a szamarán, mi meg énekelünk, és mindenki velünk énekel, kinn az ég és a habos fellegek és a kert, amelyben kibomlottak a lombok, és már nyílik a virág. De hogy merre lehet az a Jeruzsálem? Jóval messzebb, mint a Nagyerdő, túl lehet az Pallagpusztán is.

Megállapítottuk, hogy egészen más hangulatú ünnepvárást idéz fel Márai Sándor a Húsvét című írásában. A gyermek a maga érzékenységével ezúttal is részese a húsvét misztériumának, ám számára nem a fény, hanem a sötét tónus jelzi az ünnepet. Gyerekkoromban a húsvéti ünnepet megelőző napok tragikusan hatottak reám. Egyszerre megváltozott a levegő színe és íze: sápadtsággal, nemes és gyászos virágszaggal, gyertyafénnyel telt meg a levegő. […] E napokban féltem és nem mertem az utcára menni. A misztériumok nemcsak a szertartásokban élnek. “Keresztények sírjatok” – énekelték a templomban, s ilyenkor mindig sírnom kellett. Mintha személyes közöm lenne a húsvéthoz, mintha a harangzúgásból, az énekből hozzám is szólana valami végzetes és magánügyszerű. Az emberben van valamilyen isteni anyag, ami nem pusztulhat el, s van benne emberi anyag, mely irtózatosan tud szenvedni. Ezt éreztem. Ezért féltem.

Akárcsak a Bibliában, a sötétség és a fény váltakozását követhetjük nyomon ezekben a művekben. Kifejezetten erről szólt irodalmi estünk következő szemelvénye, Pilinszky János Nagyhét című írása, melyben egy gyermek- és egy felnőttkori napfelkelte-élmény válik a húsvéti elmélkedés ihletőjévé. Feketéből az éjszaka nem vált előbb tintakékre, hanem fekete maradt, úgy hullott szét porló, nagydarab göröngyökre, a hajnali nap haragosvörös közeledtére. Lenyűgöző erejű kép volt. Csodálatos erejű kép. De mennyivel különb szépségeket ígér a liturgia. Ha ezt a napfelkeltét nyomon követnénk: az éjszaka mélyéről a húsvéti napfelkeltéig, milyen tájakra nyílna meg szemünk? Ha valóban nyitott szívvel virrasztanánk, az éjszaka milyen tanításait nyernénk el, hányféle tusrajzát láthatnánk? S mit jelenthetne végül a megváltás napjának feljövetele – túl az érzékek éjszakáján?

Az est legnagyobb meglepetését egy olyan novella jelentette, melynek íróját az olvasóközönség leginkább irodalmi karikatúráiról ismeri, ezen az estén viszont egészen más arcát fordította felénk a művész. Barabbás című írásában Karinthy Frigyes megdöbbentő erejű képet rajzol az emberi természetről és a tömegpszichózisról. A bibliai ihletésű, különös vízióban a feltámadt Jézus olyan emberekkel találkozik, akik három nappal korábban Barabás szabadon bocsátását követelték, s akiket a bűnöző azóta tönkretett. Most Jézus vezetésével Pilátus elé vonulnak, hogy új törvényt kérjenek, s külön-külön mindegyik fogadkozik, hogy azt kiáltja majd: „A názáretit!” Ám amikor a helytartó kérdése felhangzik, együtt mégis újra azt harsogják: „Barabbást!”

…egyre több béna és sánta és nyomorult bélpoklos csatlakozott hozzájuk, akiket Barabbás tönkretett. És mindegyik külön-külön zokogva verte mellét és könyörgött neki, hogy intsen majd, ha kiáltani kell: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanák: „Békesség, békesség! Békesség e földön! […]

Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, és kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt:
– Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit?
És akkor ő intett nekik.
És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság.
És a sokaság ezt kiáltotta: „Barabbást!”
És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: „A názáretit!”
A Mester pedig halovány lett és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába…

„Sajnos ez ma is aktuális!” – hangzott az első hozzászólás a novella felolvasását követő döbbent csendben.

A prózarészletek után Juhász Gyula, Ady Endre és Babits Mihály húsvéti versei foglalták keretbe az est irodalmi anyagát Lucz Ilona, Vörösné Árgyusi Magdolna, Talló Éva és Ludányi Olga tolmácsolásában. A szavak folyamát időnként a zenei hangoké váltotta fel műsorunkban: Grieg Lírai hangképek című zongoradarabját Aracsiné Ágnes játszotta, Orcsik Sándortól az Isten élő lelke, jöjj! című éneket hallottuk, jómagam Friedrich Burgmüller Reggeli harangszó című művével feleltem a szövegek által felidézett harangzúgásra. Záró műsorszámként Bach ünnepélyes hangzású D-dúr preludiumát adta elő Lucz Ilona, mintegy válaszul Revicky Gyula verssoraira: Szíveinkben, mint a földön, öröm legyen! / Föltámadt az istenember / Győzedelmesen! 

Péterffy Gabriella