Most, hogy eljött a nyár, bizonyára sokan felkeressük a Balatont, és elzarándokolunk Tihanyba is. Talán hajón közeledünk feléje a zöldeskék vízen, már messziről fürkészve az apátság kedves tornyait, majd partot érve felkapaszkodunk hozzá az enyhén emelkedő, árnyas úton, melynek fái között meg-megcsillan a tó. Aztán egyszer csak ott állunk előtte, sokadszor is megcsodálva az épület és a táj szemet gyönyörködtető harmóniáját, s a nyüzsgő forgatagból belépünk a templom csendjébe. Barokk pompa, az altemplom hűvöse és történelmi levegője, kiállítások várnak bennünket évről évre. A bencés apátság falain belül és azokon túl is Tihany mindig megújuló élmény az odalátogató számára.
Íróink, költőink közül sokakat megihletett Tihany szépsége, s vált érzelmeik és hitéletük sajátos tükrévé. Az alábbiakban tíz műből idézek, a bibliai teljességet jelképező tízes számra és egy tíznapos nyaralásra egyszerre utalva. Aztán a szemelvényekre mintegy válaszul megszólal a Tihanyi Bencés Apátság jelenlegi és volt elöljárója is, szintén irodalmi értékű gondolatokkal gazdagítva az olvasót. Tanúságtételeik nyomán immár tizenkettőre egészül ki az idézetek száma…
***
Diákkori olvasmányaink közül talán Csokonai Vitéz Mihály A tihanyi Ekhóhoz című versének sorai visszhangoznak bennünk először, ha Tihanyra gondolunk:
Óh, Tihannak rijjadó leánya!
Szállj ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúlt reményén
Egy magános árva szív.
Egy magános árva szív.
A magános árva szív érzésvilága ott rejlik Reményik Sándor Örök Tihany című versében is, ám az istenhit és hálaadás hangjai felülkerekednek a kétségbeesésen:
Egy szép, visszhangos perc emlékére
Uram, Teneked legyen hála, hála,
Hogy Te Tihanyt teremtesz mindenütt,
S ha akarod: zeng riadó leánya.
Hogy a szirt fokán nem kell némán állni,
Sírásóként hangot hantolva el, –
Hogy lehet még, hogy érdemes kiáltni!
Úgyis fogy a hang, – zihál a tüdő –
S ha egyszer mégis felcsap szabadon:
Az Echó úgy kell, mint a levegő.
A Balaton költőjének nevezett Garay János szintén sötét tónusú, ünnepélyes képet fest Tihanyról, versének záró soraiban téve tanúságot hitéről és személyes érzelmeiről:
Tihanynak bércztetőjén, a Balaton felett,
Sötéten és magán áll egy régi épület;
Csendes kolostorával az Úrnak temploma,
Falán, majd ezredévnek van vésve szent nyoma.
Alatta mély üregben nyolczszázados sír áll,
Hol álmait aluszsza András magyar király;
A sír felett a templom két tornya, a kereszt,
Mint két imádkozó kéz a mennyekhez fölesd.
S ha mélyen, ünnepélylyel a néma alkonyon
Megcsendül a harangszó e tisztes ormokon.
Mint nyögdelő sóhajtás repűl a légen át,
Középen áthasítja a Balaton tavát.
S lecsendesül perczekre a háborgó elem,
Mint sírok birodalma, a csend oly nesztelen.
Oly bűvös, oly csodás lesz egyszerre a harang,
Mikéntha fenekéről csendűlne fel a hang…
Visszhang-e ez fölülről? vagy lenn a víz alatt
A túlvilágból hallni e csoda hangokat?
Ne kérdd! Istent dicsérik a földek és vizek!…
Belé vegyűl e csepp is, mely szememen rezeg.
Mennyivel lágyabb húrokat penget Garay a Rege a tihanyi visszhangról írásakor! Mintha egy másik költőt hallanánk e kezdő sorokat olvasva:
A régi szép időkben
Egy szép királyleány
Aranyszőrű kecskéket
Őrzött Tihany fokán.
Sok kincscsel ért föl a nyáj,
Mely a hegyen legel;
Még többel a leányka,
Szépsége ékivel.
S ha már a könnyedség és az öröm felé haladunk a súlyos gondolatok után, hallgassuk, hogyan kiált fel Illyés Gyula A tihanyi Templom-hegyen című versében:
Mennyi ég! Mennyi kék! Zöld! Mennyi
Balaton, tavasz, hegyorom!
Alig tudom magamba szedni.
S egyszerre – sok nagyon!
Tihany felől címmel Takáts Gyula is egy tavaszi jelenetet örökít meg az olvasó számára:
A szél kitolta már a zöld jeget.
Tihany felől ragyog.
A fák alatt kinyílt a hóvirág
s mint zümmögő, indult kasok
körül a villogó, tűnő ívek,
a bokrokon cikáznak gyors rügyek.
Gárdonyi Géza szintén a lelkesedés hangján szól a tóról, festői képet tárva elénk:
Csakhogy újra látlak, égnek ezüst tükre,
égnek ezüst tükre, szép csöndes Balaton!
Arcát a hold benned elmélázva nézi,
s csillagos fátyolát átvonja Tihanyon.
Rába György pedig így személyesíti meg a tájat A tihanyi révben című költeményében:
Nyugosznak a kóbor hajók a dokkban,
gyors felhők vitorláznak a tavon,
az út zöld őrei borzongnak halkan,
bólintva bölcsen és hallgatagon.
De milyen lehetett voltaképpen Tihany a XVIII. században, a mai apátság építésének idején? Boksay György Az angyalfaragó című írásában a barokk fafaragványokat készítő Stulhof Sebestyénnek, valamint Lécs Ágoston apátnak állít emléket, egyszersmind felidézi a korabeli templomi közösség világát:
Magas termetű, szőke legény rúgta az országút porát a Balaton mellett. Messziről jött, bajor földről, és nagy utat tett, míg idáig elért. […] Faragó volt, ahonnét jött, ennek a mesterségnek évszázados hagyományai voltak, vele is szinte vérében született a tehetség. [,,,] Megtudta, hogy a forrásra még messzi földről is jönnek vízért, egyben azt is, hogy itt Füreden most semmi olyan nagyobb építkezés nem indul, ahol rá szükség lehetne. Azt ajánlotta viszont valaki: próbáljon szerencsét Tihanyban, ahol a Benedek rendi barátok most készülnek újjáépíteni templomukat. Megfogadta, megköszönte a tanácsot és szapora léptekkel célozta meg az előtte magasló tihanyi hegyet. Alkonyodott már, amire felért a romos kolostorépülethez, melyen látszott, hogy csak időlegesen tették lakhatóvá.
– Laudetur Jesus Christus! – köszöntötte illendően a gvárdiánt, aki kopogtatására ajtót nyitott, majd szaporán pergő, vegyes diáklatinnal, némettel elmondta jövetelének célját.
Másnap reggel hosszan tanácskozott Lécs Ágoston apáttal, körülnézett a faluban, parton és hegyen. Amit hallott és látott, mindjobban megtetszett neki. Az apát munkát kínált, érdekeset, újszerűt és kedvére valót. A tó, a falu képe megfogta a vándort. Más volt, mint az otthoni égbe nyúló hegyek, de mégis valami sajátos báj áradt mindenünnen, amerre csak szállt a tekintete. Elhatározta: elvállalja a nagy munkát, az épülő templom főoltárának elkészítését. […]
Amíg épült a templom, az altemplom volt az egyetlen, ahová vasárnaponként misére gyűlhetett a lakosság. Kicsi volt, de nem is éltek sokan a faluban. A vándorlegény legjobban a nagymiséket kedvelte, amikor zengett az ének, s utána kis baráti tereferére jöttek össze a templom mellett az ismerősök. Újabb ismeretségek, barátságok is kötődtek ebben a kellemes, ebéd előtti hangulatban, a faragólegény a kolostori kosztot legtöbbször felcserélte valamelyik házhoz szóló szíves ebédhívással ezeken a vasárnapokon.
A Tihanyról szóló irodalmi művek egyik legszebbje minden bizonnyal Szabó Magdáé, akinél az Ókút című regényben felidézett boldog gyermekkor ajándéka Tihany. Olyan ajándék, amit játékos kedvű szüleitől névnapjára kap a leendő író, mintegy annak bizonyságául, hogy nem csupán a pénzen megvásárolható dolgok, de a szépség szeretete és az élmény is lehet számunkra ajándék. Isten adja, hogy hasonló módon tudjunk rácsodálkozni a szépségre, mint ahogyan azt egykor Szabó Magda tette!
Nevem napja van, most ünnepeltük, lent jártunk az állomás körül, néztük a vonatokat, vettünk kecskekörmöt, aztán felszaladtunk a mólóra, bámultuk a tavat. Nagy szél volt, tépte a hajamat, szüleim a két kezemnél fogva tartottak, míg előrehajoltam, hogy szembenézzek a kövek között ugráló hullámokkal, meg túl a vízen azzal, ami idelátszik. Kötényem zsebe telis-tele boldogító kecskekörömmel, most kaptam a névnapomra, de elfelejtem, pedig hogy örültem neki eddig, mert íme, szemben állok valamivel, ami valószínűtlenebb mindennél, amit kurta addigi életemben láttam. Ott messze, a másik parton van valami, valami épület, csakhogy nem a földön áll, az égen lebeg, alatta vastag fellegek, a fellegek alatt a tó. Talapzata nincs, semmi se tartja, olyan, mint egy ponthoz rögzített madár. – Tihany – mondja apám.
– Tihany, az apátsági templom, azt látod ott, a hegyen.
– Hegyen van – magyarázta anyám –, a hegy tetején, csak a hegy most nem látszik, elfedi a köd.
Tihany. Apám gyakran énekelt Tihanyról, valami leányról, akinek a szent hegy közül kell kiszállnia. Nem tudom, ki a riadó lány, nem tudom, mi az, hogy riadni, voltaképpen nem is érdekel, nem akarok megfejteni minden varázslatot. Ez hát Tihany, egy hegy, ami nem látszik, de el kell hinnem, hogy van, mert anyám mondta, egy láthatatlan hegy s fölötte a levegőben egy épület. A hullám veri a köveket, a tó nem kék, hanem zöld, készül a vihar.
– Tetszik? – kérdezte anyám. – Kéred?
Kértem. Gyakran kaptam ilyesmit csodálatos játékaink folyamán, ha valaminek a szépsége annyira megfogott, hogy észrevették rajtam a megrendülést. Kaptam már fasort így, kaptam különlegesen szép kanyargó ösvényt, érintetlen hócsíkot az erdőn, felleget is, nagy hasút, nevetőt, közepén lyukkal megszakadt barokk felhőt, amelyen át kikéklett az ég, és a pereme olyan arany volt a sugaraktól, mint a templomi képeken.
– Neked adjuk a névnapodra – mondta apám. – Tied Tihany.
Enyém Tihany, akinek lánya is van, riadó, enyém a templom, aki egy láthatatlan hegyen ül, nem is ül, lebeg fölötte, hatalmasabban a madárnál, mert szárnya sincs, mégsem esik le. Talán az Isten is ott lakik, nem is a mennyben, ez végtére is csudatemplom a víz felett és az ég alatt, a levegő legközepén.
***
„Ég és föld között” – jut eszembe a fentiek nyomán Korzenszky Richárd emeritus perjel, tihanyi bencés szerzetes fotókiállításának címe, valamint gyönyörű albuma: „Amikor felkel a Nap – Így látom Tihanyt”. Fény és víz: az ember egyik nélkül sem tudna élni. A Balaton számomra kimondhatatlan és megfoghatatlan ajándék. Mindig más. És mindig ugyanaz. Tihany – csend, csendesség, béke. Erről beszél számomra a víz, a fény, a Nap, a Hold. Ezt az igényt szeretném megláttatni. Bár nem vagyok fotóművész, ezért merek mégis néhány képemmel az emberek elé állni – vallja könyvében Richárd atya. A közösség jelenlegi elöljárója, Mihályi Jeromos perjel pedig az apátság 2021-es kalendáriumának tanúsága szerint egy kiállításmegnyitón így igazolta vissza az írónő szavainak igazságát: Az ember, úgy gondolom, csodát kereső lény. Csodát vár. Talán azért, mert ez kiemel minket a hétköznapokból. Egyre nehezebben látjuk meg a csodát. Vagy azért, mert ez természetessé válik számunkra, vagy azért, mert a hétköznapokban elszürkülünk. A csoda igazában itt van ebben a világban, körülvesz bennünket. Ott van a sziklában, ott van a fában, ott van a Belső-tóban, és itt van Tihanyban is. […] Tihany olyan hely, ahol megtapasztalható a csoda. Ha kinézünk a természetbe, csodát látunk minden nap. De megtapasztalható egy lelki csoda is. András király kiválasztotta ezt a helyet, és lassan ezer éve bencés szerzetesek élnek itt, akik keresik a lelki békéjüket. S hirdetik azt, hogy volt kétezer évvel ezelőtt valaki, aki életét adta az emberért. Akit megfeszítettek, s aki harmadnapra föltámadt.
Szerkesztette: Péterffy Gabriella
