A Szeged-Csanádi Egyházmegye pasztorális Helynöksége által szervezett hétköznapi teológia program keretében 2022. november 3-án Pálfai Zoltán plébános úr „A halál arcai” címmel tartott előadást.

Október végén, november elején Mindenszentek ünnepe és halottak napja környékén emlékezünk halottainkra, kilátogatunk a temetőkbe, gyertyát gyújtva emlékezünk. Eközben óhatatlanul elgondolkozunk a halál tényéről. A halálról, amelyet megtapasztalunk akkor, amikor szembesülünk szeretteink halálával. De a halál másik oldala az, ami már az örök életbe való átlépést jelenti.

Plébános úr előadásának elején hallgatósága figyelmét a Húsvéti Szent Három Napra irányította. Nagycsütörtök estéjén már a fájdalmas halálra készülő, vérrel verejtékező Jézusra emlékezünk, ami elvezet a Keresztúthoz és keresztre feszítéshez. Jézus, az Emberfia szenvedése során eljut a teljes elhagyatottsághoz, amikor azt monda: „Atyám, Atyám, miért hagytál el engem?” Majd jelezve azt, hogy megtörténik az, amiért vállalta emberi voltát, bűneink megváltását, a kereszten felkiált: „Kezedbe ajánlom lelkemet.”

Nagyszombat a csend napja, a halva fekvő Krisztus napja, a várakozás napja, ami Húsvét hajnalát, Jézus dicsőséges Feltámadását megelőzi.

Ezt követően Pálfai atya feltette a kérdést: milyen reakciót vált ki belőlünk valakinek a halála? Mit gondolunk a halálról?

Napjainkban sokan rejtegetik a halállal kapcsolatos érzéseiket. Pedig a halál életünk csúcspontja. A halál ad értelmet egész életünknek. Ma azt tartjuk jó halálnak, ha valaki szenvedés nélkül gyorsan eltávozik ebből a földi életből. Ezért sokan nem szeretik a temetést. Nem engedünk annak a fájdalomnak, ami embertársunk halálával átjár bennünket. Nem búcsúztatjuk el halottainkat.

Bruegel: Út a Kálváriára c. festmény alapján emlékeztetett arra, hogy mindannyian úton vagyunk halálunk, az örök élet felé. A festmény több száz alakja minket is jelképez, mert ott van a keresztet hordozó Krisztus, de a festő nem helyezte középpontba, mert az egyes ember élete útját akarta ábrázolni. Jobban kell a halál tényét életünkbe ötvözni.

Karl Rahner gondolatait idézve, a halál pillanatában jutunk el a legnagyobb szabadságra, amikor megvalósul a beteljesülés, amiért élünk, hogy találkozzunk Jézussal.

Arról nincs tényleges tapasztalatunk, hogy mi a halál. Sokszor nem tudjuk, hogy a haldokló ember mit érez. De meg kell adnunk a haldoklónak a legnagyobb szeretetet. Kísérni tudjuk azon az úton, mely a beteljesüléshez vezet. Meg kell őriznünk a haldokló ember emberi méltóságát.

Plébános úr előadásának következő részében a „halál arcait” mutatta be. Elsőként Jézus arcát, amelyhez segítségül M. Grünewald, Isenheimi oltárát hívta segítségül. A keresztre feszített Jézus, aki ott ember volt, aki halálával megnyitotta az utat a megváltáshoz. Az elhagyatott ember érzését plébános úr József Attila szavaival érzékeltette.

„Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot…
Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.”

A halál arca önmagunkon: a halál, mint egy tőr átszúrja szívünket. Ehhez kell a hit. Hisszük, hogy a halál után az örök élet vár ránk. Grünewald oltárképén, az előtérben ott van egy kicsi bárány a kehellyel. Finom jelzés az Utolsó vacsora ígéretére.

Mi a halál? Az Isenheimi oltár Jézus-képén megmutatkozik Jézus fájdalmas emberi arca, (Miért hagytál el engem?) és Jézus isteni arca (Kezedbe ajánlom lelkemet).

A halál készség és feladat egyszerre. Életünk zarándokútján fel kell készülnünk halálunkra, hogy méltók legyünk halálunk pillanatában a Jézussal való találkozásra.

Plébános úr még egy festmény segítségével hívta fel figyelmünket arra a feladatra, ami halottaink iránti kötelességünk, feladatunk. Ez a festmény Mantegna: Krisztus siratása. Mi sem menekülhetünk el halottaink mellől, el kell búcsúznunk tőlük szeretettel.

A halál arca a túlvilágon: örök kérdés az ember életében, hová mentek halottaink. Szeretnénk egy pillanatra bekukucskálni arra a túlpartra. Halottaink elhagytak minket vagy megérkeztek? Véget ért életük vagy éppen ekkor kezdődött el? Ezek az örök emberi kérdések, mert a „túlpart” egy felfoghatatlan titok.

A halál arca a síron: az evangélium leírása szerint az asszonyok ott voltak és ültek a sírral szemben. A követ már Krisztus sírja elé görgették, s az asszonyok vártak. Mi történt ezután? Mi történt nagyszombat csendjében? Pálfai atya a „húsvéti” ikon segítségével magyarázta ezt. Jézus alászállt az alvilágba, s az ikon ábrázolása szerint megfogta Ádám és Éva kezét, és kihozta őket a halálból, az örök életre. Jézust már megdicsőült testben ábrázolják az ikonon, ami jelzi, hogy amiért értünk, bűneink megváltásáért emberré lett, az beteljesedett; halálunk után, hitünk segítségével minket is elvezet az örök életbe.

Köszönjük ezt a tanítást!

Homoki Nagy Mária

Minden szem a templom tetejére meredt. Rendkívüli jelenség volt, amit ott láttak. A legfelső oszlopfolyosó fölött, a középső ablakrózsánál is magasabban, a két harangtorony között hatalmas láng csapott fel, valóságos szikraörvényt kavarva; hatalmas, alaktalan, dühödt lángnyelv, amelynek egy-egy foszlányát a füsttel együtt minduntalan magával sodorta a szél. (…) A láng fölött a roppant tornyok két-két látható oldala egymástól élesen elütő színekben mutatkozott meg a nézőknek: az egyik koromfeketének, a másik élénkvörösnek tetszett, s mindkét tornyot még a valóságosnál is hatalmasabbra növesztette az az óriási árnyék, amelyet az égre vetett.

Nem 2019. április 15-én, hanem 1830-ban íródtak ezek a sorok a párizsi Notre-Dame-ról, Victor Hugo azonos című regényében. A nagy írók olykor próféták is: elénk vetítik a jövőt. Ez a regénybeli jelenet csaknem kétszáz évvel később tragikus valósággá vált a gótika e csodája számára. Az író pedig, ha nem a párizsi Panthéonban nyugszik a tűzeset idején, bizonyára azonnal a helyszínre siet, aztán újságcikket ír és interjút ad, politikusokkal és építészekkel tárgyal, megmozgatja még az internet világát is azért, hogy szeretett katedrálisa megmeneküljön a pusztulástól. Aggódott érte már a regény megírásának idején is: nehéz sóhajtás és méltatlankodás nélkül tudomásul venni, hogy az idő és az emberek milyen számtalan esetben és milyen megalázó módon csonkították meg vállvetett munkával ezt a tiszteletre méltó műemléket. Nem becsülték azok még Nagy Károlyt sem, aki a templom alapkövét, és Fülöp Ágostot sem, aki a zárókövét rakta le. (…) Székesegyházaink öreg királynőjének arculatán minden ránc mellett egy-egy sebhelyet is találunk.

Nem Victor Hugo volt az egyetlen művész, aki a romantika korában szívén viselte a katedrális sorsát. Ma különösen is megdöbbentő az a profetikus kép, amit versében Gérard de Nerval fest az épületről:

Vén már a Notre-Dame, s bár rémlik pusztulása,
mégis ő volt, ki rég Párizst születni látta.
Még néhány ezredév, az idő falja, mint
ökröt vad farkasok, nehézkes váza reszket,
nyúzza vas idegét, s átharapván a testet,
lassan reccsenti szét vénhedt kő-csontjait.

S akkor nagy sokaság özönlik mindenünnen,
s a rettentő romot bámulják egybegyűlten.
Merengek, s mert Hugót olvasta mindahány,
az agg bazilikát mind újra látni véli,
olyan, mint hajdanán, a nagyszerű, a régi!
Ott áll hatalmasan, mint egy halotti árny.

Milyen volt hát a nagyszerű, a régi Notre-Dame, amelyre Nerval utal? Amely mintegy száznyolcvan éven át, 1163-tól 1345-ig épült Párizs nagyobbik szigetén, az Île de la Citén, számos építész kézjegyét hordozva magán. Victor Hugo egy egész fejezetet szentel leírásának a regényben, amelyből jelen keretek között csupán egyetlen mondatot idézünk: Szinte olyan ez a templom, mint valami óriási, megkövült szimfónia; egy ember és egy nép nagyszerű alkotása, részekből összetett és mégis egységes, akár az Iliászok és a népi románcok, amelyeknek édestestvére; bámulatos terméke egy korszak egész egyesült erejének.

Isten megadta, hogy többször is ellátogassak az európai kereszténység e remekművéhez, hogy a Szajna-parton felé közeledve már messziről fürkésszem jellegzetes tornyait és homlokzatát, aztán megérkezve eléje a mindig nyüzsgő, turistákkal zsúfolt térre, belépjek a francia történelem levegőjét árasztó falak közé. Megadatott, hogy hosszan csodáljam magasba törő boltíveit, faragott kőcsipkéit, üvegablakainak káprázatos színpompáját és a mellékhajókból nyíló gyertyafényes kápolnákat, aztán a felfedezők boldogságával vágjak neki a toronyba vezető 387 lépcsőnek, hogy magam is átéljem, amit Victor Hugo érzékeltet velünk: Ha valaki nagy sokára végigtapogatódzott a vakhomályos csigalépcsőn, amely függőlegesen fúrja keresztül a harangtornyok vastag falát, végül is egyszerre csak ott találta magát a napfényben és levegőben fürdő két lapos tető egyikén. Ott aztán körös-körül valóban gyönyörű látvány bontakozott ki előtte.

Amikor huszonkét évesen először jártam a párizsi Notre-Dame-ban, ezt írtam szüleimnek egy képeslapra: „Ma ellátogattunk a Szigetre, ahol a vén Notre-Dame áll, és őrzi Párizst.” Párizs azonban nem vigyázott eléggé a Notre-Dame-ra…

Két évvel ezelőtt drámai hangú és patetikus írások láttak napvilágot a tűzesetről, s az újságok szalagcímei így játszottak a szóval: Notre-Dame – Notre Drame – Notre Larmes (Notre-Dame – A drámánk – A könnyeink). Szépen hangzó alliterációkkal bevezetett tudósítások, elmélkedések hosszú sora. És azóta? Emmanuel Macron köztársasági elnök még a tragédia másnapján bejelentette, hogy öt év alatt újjáépítik a leégett tetőszerkezetet és a huszártornyot, ám később világossá vált, hogy a felújításhoz sokkal több időre lesz szükség. Mégis, ezen a húsvéton Victor Hugo romantikus képzeletével vetekedett a valóság, amikor a technika jóvoltából az egész világ részt vehetett a párizsi Notre-Dame egyik kápolnájából közvetített nagycsütörtöki szertartáson. A felvétel nézője megindító pillanatoknak lehet tanúja, amint Párizs érseke, Michel Aupetit, valamint Patrick Chauvet, a katedrális rektora Bach d-moll partitájának egy szál hegedűn előadott, széles ívű dallamára bevonul a sebzetten is fenséges falak közé. János evangéliumának szavait érseki elmélkedés, majd a lábmosás szertartása követi, melynek során ezúttal mindössze hatan képviselik az egykori tanítványokat. A szeretet és az odaadás gesztusait irodalmi szemelvények felolvasásával jeleníti meg két színművész, szándékuk szerint egy-egy szimbolikus kővel gazdagítva a majdani katedrálist. S mindeközben a néző, mintha a helyszínen lenne résztvevője a liturgiának, nem szűnhet meg gyönyörködni a kápolna szépségében, amely olyan, mintha soha nem lett volna tűzvész, pusztulás, olyan, mint hajdanán, a nagyszerű, a régi – ahogyan Gérard de Nerval szól a templomról fentebb idézett versében.

A Notre-Dame él – mondta a székesegyház rektora egy interjúban, bizakodva tekintve a jövőbe, mint aki már tél idején is látja az eljövendő tavaszt. Igen, a Notre-Dame még ezen a húsvéton is helyt adott egy szertartásnak, falai hallották az evangéliumot, visszhangozták az Ave Maria dallamát, s a színpompás üvegablakokon át beáradt a fény.

Péterffy Gabriella