Húsvétkor évről évre számos bibliai tárgyú filmet láthatunk az ünnep alkalmából. Közülük az egyik legszebb és legismertebb az 1959-ben készült Ben Hur című klasszikus, melynek alkotói különös módját választották a Jézus-ábrázolásnak. Ellentétben a legtöbb filmmel, melyek az arcjátékra és a tekintet erejére irányítják a figyelmünket, ők nem mutatják meg a Jézust alakító színész arcát, éppen a látvány hiányával teremtve drámai hatást. Gyönyörű gesztus a részükről, hogy a film egyik legértékesebb eszközéről, a közelképről lemondva mintegy azt sugallják: nem tudjuk, milyen volt a Megváltó arca – jóllehet kétezer éve ábrázolják –, maradjon hát örök titok.

Ez a misztérium különösen is érzékelhető az úgynevezett víz-jelenetben, amit sokan minden idők egyik legszebb filmjelenetének tartanak. Voltaképpen egy jelenetpárról van szó: az egyikben Jézus itatja meg a gályára vonszolt rabok hosszú sorában szomjazó Ben Hurt, a másikban az egykori fogoly próbál vizet adni a keresztúton Jézusnak. E képsoroknak aligha létezik érzékletesebb leírása, mint amellyel Szabó Magda ajándékozza meg olvasóit a Filmévkönyv 1961-es kiadásában. A Ben Hur című írásban egy nagy író és egy nagy film találkozásának lehetünk tanúi.

A film elején elragadott Krisztus ábrázolása: valami csöndes hűvöst, jót és fényest leheltek alakja köré a film alkotói. Ha megjelent, csak hátulról látszott, esetleg csak kezét mutatta a kép, olykor szép, egyenletes lépteit, mozdulatát. Járásában, vagy abban, ahogy karját emelte, volt valami megkapó. A film legsikerültebb jelenetének éreztem, mikor a gályára hurcolt Ben Hurnak inni ad, a rendezés, a dialógus nélküli kép kisgyerekkori percek áhítatát hozta vissza. Az óriás vászon eleinte csak egy ácsműhelyben munkálkodó kezet mutatott, aztán a kéz tulajdonosát, de hátulról, ahogy csöndesen műhelye elé lépdel, s megáll a foglyot kínzó, azt inni nem engedő római altiszt előtt. Látni beszédes mozdulatát, ahogy a kúthoz hajlik, vízzel tölt meg egy fakupát, a földre bukott, cserepes szájú Ben Hur ajkához emeli, s a továbbiakban már csak a fogoly óriási kék szeme játszik. „Ki ez az ember? – kérdezi a tekintet. – Ki vagy? Mért vagy ilyen bátor? Mért vagy ilyen jó?” Látszik az altiszt dühös képe, amelyen hirtelen végtelen zavar kuszálja el a parázs indulatot. „Mit bámulsz? – kérdezi az altiszt zavara. – Ki vagy, fehér ruhás, aki meg mered itatni a foglyomat? Eriggy innen, félek tőled. Nem szeretem, nem is bírom állni a pillantásodat. Jól van, (…) hát ezentúl majd adok neki inni, ha így akarod”. Egy szó sem hangzik el, Jézusból nem látni semmit, csak Ben Hur szeme és az altiszt arca reagál. Mesteri megoldás! (…)

A kálváriajárás során Jézus Ben Hurral és családjával egy vonalba jut. Ben Hur – akárcsak a néző – nem látja a keresztcipelő férfi arcát, de megszánja, s leakaszt az útmenti kútról egy ugyanolyan kupát, amelyből hajdanában fogolykorában őt itatták meg Názáretben, s a földre bukott Jézus ajkához közelíti. Ebben a pillanatban ismeri fel, hogy ez volt az az ember, aki egykor segített rajta, Jézus fejét hátulról látjuk, csak Ben Hur megfeszülő arcát, táguló szemét szemlélheti a néző. Felismerte és megrendült, a víz elcsorog.

Igen, a filmbeli víz elcsorog, ám a képek sugallata, mely az evangéliumi tanítás nyomán üzen az életet adó vízről, a szeretetről és az önfeláldozásról, velünk marad. Most, ezen a húsvéton is.

Péterffy Gabriella

Ünnepeink közeledtével mindig szívesen fordulunk a művészet klasszikusaihoz, fényesebbé téve általuk e napokat. S tesszük ezt talán azért is, mert valamiképpen a magunk érzéseit, élményvilágát és hittapasztalatait véljük tükröződni műveikben. Szabó Magda egyike azon íróknak, akik különös bensőségességgel szólnak az egyházi ünnepekről, a családról és a gyermekkorról. „…az Isten kezébe kapaszkodom” – vallja egy interjúban az alkotás folyamatáról. Az alábbi három, önéletrajzi ihletésű idézet a gyermek, a kamasz, valamint a felnőtt szemszögéből láttatja a Nagyhét eseményeit.

Az Ókút című regényben így idézi fel gyermekkora virágvasárnapjainak hangulatát:

„… a legszebb, az örök, az igazán üdvösséges, a kettőnk – apám és én – közös titkaként kedvenc ünnep mégsem a karácsony volt, hanem egy kisebb jelentőségű nap, egy másik ünnep voltaképpeni előkészítője, bevezetője, a virágvasárnap. Apám nemigen hívta ezen a néven, gyerekkoromban minden idegen szót hűségesen utána mondtam, ezt is így jegyeztem meg, ahogy ő tanította: Palmarum. Miért szerette annyira, fűződött-e ifjúságában valami különleges élmény hozzá, vagy egyszerűen csak mindig örömre kész természetét ragadtatta el, hogy olyankor többnyire már jön a tavasz, kivirítanak a kertjében ápolt virágok, illatozni kezd a föld, más lesz a napok színe, jönnek a böjti szelek, hozzák a langyos esőket, nem tudom. Mi köze volt hozzá, mit vállalt végül is a húsvét ideológiájából, sose jöttem rá, szenvedélyes, de mindig szemérmes egymáshoz ragaszkodásunk alaptörvénye volt, hogy egyikünk sem kérdezett a másiktól semmit, amiről a másik nem jelezte, hogy szívesen nyilatkoznék. (…) Néha már azt hiszem, a virágvasárnapban egyszerűen a nagy tablót szerette, az óriási, százszor elképzelt látomást, a Megváltót váró sokaság képét és Krisztus nagy királyt, aki bekocog halála színhelyére, jól tudva, mi vár rá, s mi felé halad egy jámbor kis szamár hátán átvágva ugyanazon a tömegen, amely nem sok idő múlva hasonlóképpen megbámulja, és a Golgotára kíséri. »A nagy király jön, hozsanna, hozsanna, zeng a kiáltás előtte-utána, zöld ágakat szeldelnek útjára, békességet hoz népe javára. Áldott, aki jött az Úrnak nevében, általa léptünk az Isten kedvébe…« Ha apám énekelte, mindig láttam, amit énekelt, ott álltak azok a jeruzsálemiek az út mentén, erősen süt a nap, kiáltani szeretnék Jézusnak, milyen gyalázat, hogy nem lovat adtak alá, ez is csúfság, nálunk minden gazdának van lova, szólni kellene, nagyot sikoltani, menekülj, kedves Jézus, áldott, aki jött az Úrnak nevében, általa léptünk az Isten kedvébe, és kiáltok is belül és önmagamban, de Jézus, sajnos, nem hallja meg, csak kocog a szamarán, mi meg énekelünk, és mindenki velünk énekel, kinn az ég és a habos fellegek és a kert, amelyben kibomlottak a lombok, és már nyílik a virág. De hogy merre lehet az a Jeruzsálem? Jóval messzebb, mint a Nagyerdő, túl lehet az Pallagpusztán is.”

* * *

A nyúl című novella a gyermeki jelképen messze túlmutatva érzékelteti a nagyheti készület és a húsvét legmélyebb jelentéstartalmát:

„Családon belül is lelkünk előkészítésével foglalkoztunk, apám bezárt zeneszekrényt, zongorát, ki milyen szórakoztató könyvet olvasott, beszolgáltatta, nekem könyveim mellé papírt, ceruzát, megkezdett írásműveimet is félre kellett tennem, a család szelleme csendet követelt, a nagyhét eseményeinek lélekben való követését, bűnbánatot. Nem körbe vagy előre néztünk, hanem hátra, saját nem kellemes titkaink, bűneink világába, nem szólhatott a rádió sem. Nagypénteken, a reformátusok hivatalos halottak napján sorra jártuk a temetőket, meglátogattuk az ott pihenő nagyszülőket, aznap teljes böjt volt, s bár az engedélyezett, aszalt szilvából főzött leves a tálalón állt, sose szegte meg senki a megtartóztatás idején, a feltámadás és a beállt ünnep aztán annál diadalmasabb és ragyogóbb volt. Megvallottunk mindent, amivel Istent vagy embertársainkat megharagítottuk, aztán megkaptuk a feloldozást, s az irgalom igéi ragyogásában a húsvét ígéretével a tavaszi napfényben egymásra mosolyogva éltük át az ünnep üzenetét, amely a hitet jelentette: egyszer majd el kell szakadnunk egymástól, nem örök a válás, a feltámadás ténye ránk sugározta a valamikori viszontlátás fényét és az újraegyesülést azokkal, akiket szerettünk.”

* * *

Az ajtó című, immár világhírű regényből való ez a filmszerű jelenet: egy Görögországban megélt nagypénteket idéz.

„Abban az évben korán volt húsvét, április legelején, ott értük az utolsó napon a nagypénteket. Az megmaradt emléknek, hogy elmentünk a templomba, ott feküdt felravatalozva a halott Krisztus, a templom ajtajában aranyozott kosár várt, tele fosztott rózsaszirommal, aki belépett, megszórta szirommal Isten fia testét, míg el nem lepte a rózsaszemfedél. Később meghúztak valami külön lábon rengő kis harangot, a falu vénei álltak a haranglábnál, és mikor megláttak bennünket a templomküszöbön, ahogy mi is rávetettünk a szent testre egy maréknyi szirmot, érte jöttek a férjemért, s mutatták gesztussal, ő is sirassa el a Megváltót. Ez is megmaradt emléknek, a férjem, ahogy harangot kongat, sűrű, már deresedni kezdő szőke haját fújja a tengeri szél, utána az én kezembe adja a harangkötelet…”

Szerkesztette: Péterffy Gabriella

Attila atya Kiss Imre atya meghívására Szarvason tartott lelkigyakorlatos szentmisét március 6-án.

Ajánljuk, hogy most vasárnap, amikor nem tudunk személyesen szentmisén részt venni, ennek felvételét láthatjuk és hallhatjuk (a prédikáció a 24. perctől kezdődik):