Keresztút filmszalagon

Húsvétkor évről évre számos bibliai tárgyú filmet láthatunk az ünnep alkalmából. Közülük az egyik legszebb és legismertebb az 1959-ben készült Ben Hur című klasszikus, melynek alkotói különös módját választották a Jézus-ábrázolásnak. Ellentétben a legtöbb filmmel, melyek az arcjátékra és a tekintet erejére irányítják a figyelmünket, ők nem mutatják meg a Jézust alakító színész arcát, éppen a látvány hiányával teremtve drámai hatást. Gyönyörű gesztus a részükről, hogy a film egyik legértékesebb eszközéről, a közelképről lemondva mintegy azt sugallják: nem tudjuk, milyen volt a Megváltó arca – jóllehet kétezer éve ábrázolják –, maradjon hát örök titok.

Ez a misztérium különösen is érzékelhető az úgynevezett víz-jelenetben, amit sokan minden idők egyik legszebb filmjelenetének tartanak. Voltaképpen egy jelenetpárról van szó: az egyikben Jézus itatja meg a gályára vonszolt rabok hosszú sorában szomjazó Ben Hurt, a másikban az egykori fogoly próbál vizet adni a keresztúton Jézusnak. E képsoroknak aligha létezik érzékletesebb leírása, mint amellyel Szabó Magda ajándékozza meg olvasóit a Filmévkönyv 1961-es kiadásában. A Ben Hur című írásban egy nagy író és egy nagy film találkozásának lehetünk tanúi.

A film elején elragadott Krisztus ábrázolása: valami csöndes hűvöst, jót és fényest leheltek alakja köré a film alkotói. Ha megjelent, csak hátulról látszott, esetleg csak kezét mutatta a kép, olykor szép, egyenletes lépteit, mozdulatát. Járásában, vagy abban, ahogy karját emelte, volt valami megkapó. A film legsikerültebb jelenetének éreztem, mikor a gályára hurcolt Ben Hurnak inni ad, a rendezés, a dialógus nélküli kép kisgyerekkori percek áhítatát hozta vissza. Az óriás vászon eleinte csak egy ácsműhelyben munkálkodó kezet mutatott, aztán a kéz tulajdonosát, de hátulról, ahogy csöndesen műhelye elé lépdel, s megáll a foglyot kínzó, azt inni nem engedő római altiszt előtt. Látni beszédes mozdulatát, ahogy a kúthoz hajlik, vízzel tölt meg egy fakupát, a földre bukott, cserepes szájú Ben Hur ajkához emeli, s a továbbiakban már csak a fogoly óriási kék szeme játszik. „Ki ez az ember? – kérdezi a tekintet. – Ki vagy? Mért vagy ilyen bátor? Mért vagy ilyen jó?” Látszik az altiszt dühös képe, amelyen hirtelen végtelen zavar kuszálja el a parázs indulatot. „Mit bámulsz? – kérdezi az altiszt zavara. – Ki vagy, fehér ruhás, aki meg mered itatni a foglyomat? Eriggy innen, félek tőled. Nem szeretem, nem is bírom állni a pillantásodat. Jól van, (…) hát ezentúl majd adok neki inni, ha így akarod”. Egy szó sem hangzik el, Jézusból nem látni semmit, csak Ben Hur szeme és az altiszt arca reagál. Mesteri megoldás! (…)

A kálváriajárás során Jézus Ben Hurral és családjával egy vonalba jut. Ben Hur – akárcsak a néző – nem látja a keresztcipelő férfi arcát, de megszánja, s leakaszt az útmenti kútról egy ugyanolyan kupát, amelyből hajdanában fogolykorában őt itatták meg Názáretben, s a földre bukott Jézus ajkához közelíti. Ebben a pillanatban ismeri fel, hogy ez volt az az ember, aki egykor segített rajta, Jézus fejét hátulról látjuk, csak Ben Hur megfeszülő arcát, táguló szemét szemlélheti a néző. Felismerte és megrendült, a víz elcsorog.

Igen, a filmbeli víz elcsorog, ám a képek sugallata, mely az evangéliumi tanítás nyomán üzen az életet adó vízről, a szeretetről és az önfeláldozásról, velünk marad. Most, ezen a húsvéton is.

Péterffy Gabriella