Oltár körül szolgálók lelki képzése

Nagyon örültem, amikor Attila atya meghívott az oltár körüli szolgálók online képzésére, melyet a Pasztorális Helynökség szervezett az egyházmegyénkben. Szerettem volna már egy lelki napon részt venni, ha a digitális térben is, de találkozni a testvérekkel. Újszegedről szép számban elfogadtuk a meghívást (Aradi Mária és Márta, Bucskó József és Ágota, Csányiné Fejes Tekla, Juhászná Marika, Kisné Gyöngyi, Komárominé Soós Éva, Pleskó Andrea, Szántó Lajos és Babi, Vámos Máté).

Fehérváry Jákó OSB, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola rektora, liturgikus tanára előadásának elején a liturgia fogamát kívánta megvilágítani, amikor XII. Piusz pápa Mediator Dei kezdetű enciklikájának 25. pontját idézte: „A szent liturgia fogalmát illetően súlyosan tévednek azok, akik nem látnak benne mást, mint az Istent megillető tiszteletnek érzékelhető külső formáit, vagy puszta díszt; és hasonlóan tévednek azok is, akik nem látnak benne egyebet, mint szabályok és előírások foglalatát, amellyel az Egyház az egyes szertartások végzését szabályozza.” Helyesebb volna úgy tekinteni a liturgiára, mint ami Krisztus papi működésének folytatása az egyházban. A liturgia történés, az esemény részesei vagyunk; párbeszéd, nem emlékmű.

Ezt követően előadónk Lukács evangélium 24. fejezetének elragadó történetét felidézve a születőben levő egyházat láttatta meg velünk. A szereplők keresik a halott Jézus testét, de nem találják. Mindannyian a nem-látásnak, a nem-hitnek az állapotában vannak. Az emmauszi tanítványok is a csalódottság, reménytelenség állapotában mennek Jeruzsálemből Emmausz felé, amikor csatlakozik hozzájuk Jézus, akit nem ismernek fel. Látni, tapintani, megtalálni akarják Jézus testét. Ez a tudás vágyát, a birtoklás vágyát és a bizonyítás vágyát jelenti bennük, és – valljuk meg – bennünk is megvan. A hitre jutás pillanata, amikor ezeket a vágyakat elengedjük és megnyitjuk szívünket a Feltámadott szavának meghallására. Az egyház idejében élünk, Jézus távol van, mégis jelen van az Isten igéjében és a szentségekben. A Feltámadott szava legjobban az egyházban hallható meg, a hívek közösségében.

Jézus meghallgatja az emmauszi tanítványok panaszát: Mondjátok, mi történt? Saját történetüket mondják el. Jézus hallani akarta a tanítványok saját verzióját. Jézus átveszi a szót, rámutat arra, hogy az Írások szerint ezt kellett a Messiásnak elszenvednie. Az egyház kezdetén az Ószövetségi írásokat vették elő, Jézus messiási küldetését, halálát, feltámadását ezen keresztül értették meg. Ugyanakkor a velük vándorlót, akit egyszerűen csak idegennek szólítanak, arra kérik, hogy rájuk boruló sötétség idején maradjon velük. És Jézus megteszi, sőt a kenyértöréskor áldást mondott, és nekik adta. Erre a gesztusra megnyílt a szemük, és felismerték, hogy akit megvendégeltek, az lett valójában az ő vendéglátójuk. Jézus ugyan eltűnt a szemük elől, de ők hitre jutottak, és erőre kaptak, hogy visszatérjenek a tanítványok közé.

Az elmélkedésből világossá lett számunkra, hogy ez a bibliai történet és a szentmise, amit és ahogyan ünnepeljük, szorosan összefügg. Mi is a Föltámadottal találkozhatunk itt és most az egyház közösségében, amikor az igeliturgiában az Ő szavát halljuk, illetve az áldozati liturgia keretében az Ő áldozatából részesedünk, vagyis áldozunk. Végtelenül hálás vagyok Istennek, hogy társaimmal együtt ennek szolgálói lehetünk, amikor felolvashatjuk a Szentírás egy-egy szakaszát vagy amikor az áldoztatáskor a szent kenyeret kioszthatjuk hívő társainknak.

Csányiné Fejes Tekla

Levél a kisközösségem tagjaihoz

Kedves Testvérek!

A felnőttkatekézissel kapcsolatban szeretnék egy pár gondolatot elmondani a mostanában tanultakkal kapcsolatban. Minden évben nagyon örülök az új ismereteknek. Már amikor 2014-15-ben az Ószövetséget tanulmányoztuk, akkor is ámulatba ejtett Turay Alfréd atya tankönyve. Amikor 2016-17-ben az Újszövetséget, akkor meg azt éreztem, hogy valódi új világ nyílik meg előttem. Nem tudom, hogy közületek ki hogyan van ezzel? Én, magamban olvasgatva a Bibliát, soha nem jutottam volna a megértésnek erre a szintjére!

Azután egyház történetével kitartóan foglalkoztunk 2 éven át, de számomra a mostani könyvünk a legizgalmasabb. A címe is rendkívül kifejező: „Erkölcsi önmegvalósítás a Messiás segítségével.” Emlékszem, amikor megkaptuk, többször elolvastam a címét, és az merült fel bennem, hogy de jó, hogy lesz egy egész év, amikor az erkölcsi önmegvalósításunkról tanulhatunk! Biztos, hogy többen érezzük, hogy ahogy öregszünk, egyre fontosabb számunkra a minél tisztább, minél szebben megélt élet. Márpedig ebben segítséget kapni nagyszerű dolog!

Az is zseniális, hogy minden fejezet három szemelvényből áll: egy ószövetségi szakasz, egy oda vonatkozó újszövetségi, valamint a II Vatikáni Zsinat vonatkozó állásfoglalása. Ezekben fellelhető párhuzamokban is gyönyörködhetünk!

Az indított a gondolataim megosztására, hogy e pandémiás korszakban, amikor minden egy kicsit másképp működik, több idő jut elmélkedésre. Pár hete jött az a gondolatom, hogy milyen jó lenne arra törekedni, hogy az életemben legyen egyensúly! Egyensúlyban a nehézségek kezelése is sokkal könnyebb. Igen ám, de hogyan is kerülhetünk egyensúlyba? Erre csütörtök este a fejezet címe éppen: „Erkölcsi kibontakozás az egyensúlyzavaroktól szenvedő világban.” Ezt a zsinaton útmutatásként írták le 1962-ben, de napjainkban mintha még inkább aktuális lenne! Azt érzem ugyanis, hogy a világunknak is és önmagunknak is a legnagyobb baja az egyensúlyvesztés. Lám, mily nagyszerű, hogy minden fejezet végén ott a remény, a biztatás, a kapaszkodó, a megoldás: bízzunk és hagyatkozzunk a körünkben élő Krisztusra! Az eddig tanultakból pár kedvenc mondatom:

– Adj hálát Istennek, hogy lehetővé teszi számodra a megigazulást!

– Igyekezz lelkiismereted szavát követve élni!

– Teljes szívvel bizakodj a gondviselő Istenben!

További jó elmélkedést kívánok! Csütörtök esténként immár személyesen is találkozhatunk a plébánia nagytermében,

Szeretettel: Ludányi Olga

Ha Krisztus nem támadt volna fel, mi sem lennénk együtt

Mindannyian Isten által megérintett emberek vagyunk. Személyre szólóan, szeretettel érint meg mindannyiunkat Isten, és választ vár tőlünk. Egyik-másikunk arra amlékszik, hogy mikor és hol történt a fölismerés, hogy Ő előbb szeretett minket, s milyen nagyszerű, hogy gondviselő szeretetében megőrzött. Attól fogva viszont mi is szüntelen az Úr keresésében járunk. Ő számtalanszor feltája magát a teremtett világ rendezett szépségében, vagy hálásak lehetünk egy szépen alakuló emberi kapcsolatért, néha a rendkívüli ima-meghallgatásban döbbenünk rá, hogy Istennek mindig gondja van ránk. Mi pedig – jó esetben – abban találjuk meg örömünket és békénket, hogy az Ő útjain járunk, vagyis útmutatásait követve igyekszünk boldogulni.

Jézus életét és tanításait felidézni gyűltek össze már az első századok Krisztus-hívei. Rendszerint a zsidó sabbatot, a nyugalom napját követően, az Úr napján (lat. dies Dominica) tették ezt, hiszen annak idején is húsvét hajnalán tapasztalták meg, hogy – az apostol megfogalmazása szerint – „akit test szerint megöltek, az Lélek szerint életre kelt” (1Pét 3,18). A föltámadás napján, vasárnap tehát rendszeresen találkozik a helyi egyház, hogy Krisztus szavai ismét felhangozzanak, és mivel Krisztus él, nem halott többé, így tanítása is éltető azok számára, akik hittel fogadják és tettekre váltják.

Másrészt csodás tetteinek gyümölcséből is részesülhetünk, amikor Nagycsütörtökön kifejezet akarata szerint ma is hittel idézzük fel önátadó szeretetét. Egyszeri és örök áldozatából itt és most mi is részesedhetünk, amikor szentáldozáshoz járulunk. Ez olyan éltető forrás, amire az élet zarándokútján szükségünk van. Tudta ezt Krisztus Urunk, és ezért ajándékozott meg önmagával az Eucharisztiában.

A templomnak (lat. templum) nevezett építmény valójában a hívek gyülekezeti háza (lat. domus ecclesiae), hiszen ott történik a nagy találkozás Isten és az ő népe között. Az élő Krisztus körül összegyűltek (lat. ecclesia) az Eucharisztia ünneplésében találkoznak egymással, és a helyi egyházi közösséget alkotják. Édes anyanyelvünk, a magyar arra mutat rá, hogy egyetlen és egyazon házhoz (gör. oikosz), az egyházhoz tartozunk, s ez a lényegileg mutat rá az keresztények egységtörekvésére (oikumené) A hívek tudják, hogy amit helyi szinten, testvéri közösségben megélnek, az része a világegyháznak, az egyetemesen elterjedt Anyaszentegyháznak. Nagyszerű megélni ezt a katolicitást, s ez ki is fejeződik azáltal, hogy minden szentmisében imádkozunk Róma püspökéért és a vele egységben levő főpásztorokért, papjainkért és minden Krisztus-hívőért. Ugyanakkor ne feledjük az Apostol szavát, aki szerint Isten templomai mi vagyunk (1Kor 3,16), vagyis a templom épületéből kilépve, az eucharisztikus lakomáról hazatérve mi visszük az élő Krisztust a világba! Ebben áll minden keresztény küldetése.

Thorday Attila, plébános

A párizsi Notre-Dame-ról – két évvel a tűzvész után

Minden szem a templom tetejére meredt. Rendkívüli jelenség volt, amit ott láttak. A legfelső oszlopfolyosó fölött, a középső ablakrózsánál is magasabban, a két harangtorony között hatalmas láng csapott fel, valóságos szikraörvényt kavarva; hatalmas, alaktalan, dühödt lángnyelv, amelynek egy-egy foszlányát a füsttel együtt minduntalan magával sodorta a szél. (…) A láng fölött a roppant tornyok két-két látható oldala egymástól élesen elütő színekben mutatkozott meg a nézőknek: az egyik koromfeketének, a másik élénkvörösnek tetszett, s mindkét tornyot még a valóságosnál is hatalmasabbra növesztette az az óriási árnyék, amelyet az égre vetett.

Nem 2019. április 15-én, hanem 1830-ban íródtak ezek a sorok a párizsi Notre-Dame-ról, Victor Hugo azonos című regényében. A nagy írók olykor próféták is: elénk vetítik a jövőt. Ez a regénybeli jelenet csaknem kétszáz évvel később tragikus valósággá vált a gótika e csodája számára. Az író pedig, ha nem a párizsi Panthéonban nyugszik a tűzeset idején, bizonyára azonnal a helyszínre siet, aztán újságcikket ír és interjút ad, politikusokkal és építészekkel tárgyal, megmozgatja még az internet világát is azért, hogy szeretett katedrálisa megmeneküljön a pusztulástól. Aggódott érte már a regény megírásának idején is: nehéz sóhajtás és méltatlankodás nélkül tudomásul venni, hogy az idő és az emberek milyen számtalan esetben és milyen megalázó módon csonkították meg vállvetett munkával ezt a tiszteletre méltó műemléket. Nem becsülték azok még Nagy Károlyt sem, aki a templom alapkövét, és Fülöp Ágostot sem, aki a zárókövét rakta le. (…) Székesegyházaink öreg királynőjének arculatán minden ránc mellett egy-egy sebhelyet is találunk.

Nem Victor Hugo volt az egyetlen művész, aki a romantika korában szívén viselte a katedrális sorsát. Ma különösen is megdöbbentő az a profetikus kép, amit versében Gérard de Nerval fest az épületről:

Vén már a Notre-Dame, s bár rémlik pusztulása,
mégis ő volt, ki rég Párizst születni látta.
Még néhány ezredév, az idő falja, mint
ökröt vad farkasok, nehézkes váza reszket,
nyúzza vas idegét, s átharapván a testet,
lassan reccsenti szét vénhedt kő-csontjait.

S akkor nagy sokaság özönlik mindenünnen,
s a rettentő romot bámulják egybegyűlten.
Merengek, s mert Hugót olvasta mindahány,
az agg bazilikát mind újra látni véli,
olyan, mint hajdanán, a nagyszerű, a régi!
Ott áll hatalmasan, mint egy halotti árny.

Milyen volt hát a nagyszerű, a régi Notre-Dame, amelyre Nerval utal? Amely mintegy száznyolcvan éven át, 1163-tól 1345-ig épült Párizs nagyobbik szigetén, az Île de la Citén, számos építész kézjegyét hordozva magán. Victor Hugo egy egész fejezetet szentel leírásának a regényben, amelyből jelen keretek között csupán egyetlen mondatot idézünk: Szinte olyan ez a templom, mint valami óriási, megkövült szimfónia; egy ember és egy nép nagyszerű alkotása, részekből összetett és mégis egységes, akár az Iliászok és a népi románcok, amelyeknek édestestvére; bámulatos terméke egy korszak egész egyesült erejének.

Isten megadta, hogy többször is ellátogassak az európai kereszténység e remekművéhez, hogy a Szajna-parton felé közeledve már messziről fürkésszem jellegzetes tornyait és homlokzatát, aztán megérkezve eléje a mindig nyüzsgő, turistákkal zsúfolt térre, belépjek a francia történelem levegőjét árasztó falak közé. Megadatott, hogy hosszan csodáljam magasba törő boltíveit, faragott kőcsipkéit, üvegablakainak káprázatos színpompáját és a mellékhajókból nyíló gyertyafényes kápolnákat, aztán a felfedezők boldogságával vágjak neki a toronyba vezető 387 lépcsőnek, hogy magam is átéljem, amit Victor Hugo érzékeltet velünk: Ha valaki nagy sokára végigtapogatódzott a vakhomályos csigalépcsőn, amely függőlegesen fúrja keresztül a harangtornyok vastag falát, végül is egyszerre csak ott találta magát a napfényben és levegőben fürdő két lapos tető egyikén. Ott aztán körös-körül valóban gyönyörű látvány bontakozott ki előtte.

Amikor huszonkét évesen először jártam a párizsi Notre-Dame-ban, ezt írtam szüleimnek egy képeslapra: „Ma ellátogattunk a Szigetre, ahol a vén Notre-Dame áll, és őrzi Párizst.” Párizs azonban nem vigyázott eléggé a Notre-Dame-ra…

Két évvel ezelőtt drámai hangú és patetikus írások láttak napvilágot a tűzesetről, s az újságok szalagcímei így játszottak a szóval: Notre-Dame Notre Drame Notre Larmes (Notre-Dame A drámánk A könnyeink). Szépen hangzó alliterációkkal bevezetett tudósítások, elmélkedések hosszú sora. És azóta? Emmanuel Macron köztársasági elnök még a tragédia másnapján bejelentette, hogy öt év alatt újjáépítik a leégett tetőszerkezetet és a huszártornyot, ám később világossá vált, hogy a felújításhoz sokkal több időre lesz szükség. Mégis, ezen a húsvéton Victor Hugo romantikus képzeletével vetekedett a valóság, amikor a technika jóvoltából az egész világ részt vehetett a párizsi Notre-Dame egyik kápolnájából közvetített nagycsütörtöki szertartáson. A felvétel nézője megindító pillanatoknak lehet tanúja, amint Párizs érseke, Michel Aupetit, valamint Patrick Chauvet, a katedrális rektora Bach d-moll partitájának egy szál hegedűn előadott, széles ívű dallamára bevonul a sebzetten is fenséges falak közé. János evangéliumának szavait érseki elmélkedés, majd a lábmosás szertartása követi, melynek során ezúttal mindössze hatan képviselik az egykori tanítványokat. A szeretet és az odaadás gesztusait irodalmi szemelvények felolvasásával jeleníti meg két színművész, szándékuk szerint egy-egy szimbolikus kővel gazdagítva a majdani katedrálist. S mindeközben a néző, mintha a helyszínen lenne résztvevője a liturgiának, nem szűnhet meg gyönyörködni a kápolna szépségében, amely olyan, mintha soha nem lett volna tűzvész, pusztulás, olyan, mint hajdanán, a nagyszerű, a régi – ahogyan Gérard de Nerval szól a templomról fentebb idézett versében.

A Notre-Dame él – mondta a székesegyház rektora egy interjúban, bizakodva tekintve a jövőbe, mint aki már tél idején is látja az eljövendő tavaszt. Igen, a Notre-Dame még ezen a húsvéton is helyt adott egy szertartásnak, falai hallották az evangéliumot, visszhangozták az Ave Maria dallamát, s a színpompás üvegablakokon át beáradt a fény.

Péterffy Gabriella

Ismét nyilvánosak a szentmisék

A megyéspüspök rendelkezése szerint a Szeged-Csanádi Egyházmegyében április 12-től ismét lehet nyilvános istentiszteleteket tartani, vagyis hétfőtől helyreáll a szokásos miserend mindkét újszegedi templomunkban.

Természetesen továbbra is fennállnak a járványügyi óvintézkedések (belépéskor az ajtónál kézfertőtlenítőt használunk, maszkot hordunk, csakis kézbe áldozunk, szociális távolságot tartunk, a békeköszöntést pedig egymás felé való meghajlással fejezzük ki).

Plébánosunk prédikációja húsvét 2. vasárnapján:

***

AJÁNLÓ:

Timothy Dolan, New York bíboros-érseke a főegyházmegye internetes portálján „Itt az idő visszatérni a templomba a vasárnapi szentmisére” címmel megjelent írásában szólítja fel egyházmegyéje híveit, hogy bátran járjanak ismét templomba.

A teljes cikket itt olvashatja el »

A Feltámadott útja

A Teréz anya templom kertjében újra kiállításra került Farkas Dezsőné Simon Katalin festette 14 stáció másolata, amely a föltámadt Úr megjelenéseit ábrázolja. A mellette olvasható elmélkedéseket Barsi Balázs ferences írta. A templomkert nyitva van hétköznapokon 8-16 óra között (a Családi Bölcsőde nyitvatartási ideje alatt), és a szentmisék miatt péntek és szombaton 16-18 óra valamint vasárnap 11.00-12.30 között. Érdemes ellátogatni oda (Fő fasor 101), hogy elmélkedve imádkozzunk.

Tavaly ilyenkor plébánosunk így mutatta be a stációkat:

Francia nyelvű mise afrikai egyetemistáknak

Húsvétvasárnap hajnalban különleges eseménynek voltam részese az Erzsébet-templomban: plébánosunk afrikai keresztény egyetemistáknak celebrált szentmisét francia nyelven.

Már a legutóbbi nyilvános eucharisztikus ünnepen is szeretettel fordult feléjük, s arra kért bennünket, fogadjuk őket szívesen közösségünkben. A korlátozások miatt azóta nem kerülhetett erre sor, ám Krisztus feltámadását mégis templomunkban ünnepelte a közép-afrikai frankofon államokból származó hét fiatalember.

A taizéi lelkületet véltem felfedezni azokban a közvetlen szavakban és gesztusokban, amelyekkel Attila atya a Mária-oltár előtt a misére készülve várta a fiatalokat. Előkerültek a taizéi énekeskönyvek, dallamok hangzottak fel, és plébánosunk érdeklődésére egymás után sorjáztak az országnevek: Csád, Togo, Szenegál, Benin, Kongó. Bizonyára Roger testvér is jelen volt valahol a templomban, a szemnek láthatatlanul…

A szentmisében a fiatalok lelkesen énekelték saját keresztény énekeiket, és az evangélium elhangzása előtt nagy odaadással olvasták fel a szentírási részeket. Látszott: ajándék számukra, hogy bár hazájuktól távol, de hitközösségben ünnepelhetik meg a Húsvétot. Attila atya úgy véli: „megható, ahogy katolikus hitük miatt ilyen összetartók, még ha különböző országokból jöttek is a Szegedi Tudományegyetemre tanulni. És elgondolkodtató, hogy a francia egyháznak milyen missziós ereje volt a XIX. században, hogy az iszlám-többségű országokban is hitvalló keresztények élnek az úgynevezett Fekete-Afrikában.”

Vajon hallott-e már az Erzsébet-templom francia nyelvű szentmisét? Látott-e már egyetlen ünnepen ilyen sok országból érkező keresztényeket? – töprengtem az örömteli záróének hangjainál, melyek méltóképpen feleltek Jézus üzenetére: tegyetek tanítvánnyá minden népet (Mt 28,19).

Péterffy Gabriella

A föltámadás története

Jézus föltámadásának történetét az evangélisták fogalmazták meg az utókor számára. Az evangéliumok leírását számtalan művészi feldolgozás követte, amely közül most Heinrich Schütz (1585-1672) zeneszerző művét, s annak Bálint Zsolt általi magyar adaptációját ajánljuk Olvasóinknak.

A zenei felvétel 1998-ban a Bp-Kelenföldi Evangélikus templomban készült, vezényel Bencze Gábor, evangélista: Csányi Tamás, Jézus – Bubnó Tamás és Pechan Kornél.

A feltámadott Úr adjon erőt és örömöt minden megpróbáltatás közepette!

Non-stop bibliaolvasás Nagyszombaton

Nagyszombaton hagyományosan szentsír-látogatásra és őrzésre indultunk a templomba. Az utóbbi években ez kiegészült a folyamatos bibliaolvasással. Ennek tapasztalatairól olvashatunk az alábbiakban:

Az olvasás lehet szolgálat

Immár második alkalommal vettem részt a non-stop bibliaolvasáson, melyet a plébánia szervez Nagyszombatra. Ahogyan az a felhívás szövegében is áll, az esemény célja „nem valamiféle rekord felállítása, hanem lelki felkészülés az Ünnepre: elcsendesedés, Isten felé kifejezett hála, szolgálat”. Az olvasás és én régi barátok vagyunk, boldoggá tett a gondolat, hogy szolgálhatok is vele az Úrnak. Fontos örömforrás is az életemben. Ezért helyesnek tűnt, hogy így adjak hálát a látásomért és az értelmemért, melyek nélkül nem volnék képes olvasni. Tavaly is, idén is az első időpontot, reggel 8 órától vállaltam: így volt egyszerű egyeztetni.

Az Újszövetség eleje jutott tehát nekem. Máté evangéliuma Jézus nemzetségtáblájával kezdődik. Nem a „leghálásabb” része a Szentírásnak, hiszen a hangok efféle kombinációja idegen a magyar hangképzéstől. Bizonyos nevek előtt (pl. Rechabeám) másodpercnyi szünetet tartok. Kisiskolás gyerekek jutnak eszembe, akik hangosan olvasnak fel, és megtorpannak egy-egy hosszabb, szokatlan szó előtt. A fél órányi felolvasásból két perc sem telt el, de később ez a két perc akaratlanul is arra indít majd, hogy az alázatról gondolkodjak. Idén felkészültebben mentem és előző nap átnéztem a neveket. Ne hangozzanak helytelenül a látszólag üres templomban. Zerubbábel ennek ellenére gáncsot vet.

A nemzetségtábla után Jézus születésének története hangzik el, az egyiptomi menekülés, majd az onnan visszatérés követi. Keresztelő János működése, Jézus megkeresztelkedése és megkísértése, a hegyi beszéd. Éppen befejezem, mikor letelik a harminc perc. Mind ismerjük ezeket a részeket a Bibliából. Mindegyiket olvastuk, hallgattuk nem is egyszer. A mindennapos bibliaolvasás viszont rövidebb szakaszok átelmélkedéséből áll. Jól is van így. Kétezer éve olvassuk a szöveget, mégis kimeríthetetlen. Ám egészen más tapasztalat hosszabb részeket elolvasni egyszerre. Az egyes szakaszok megkapják azt a történeti ívet, amely miatt az Evangéliumok összehasonlíthatatlanul többek lesznek törvények egyszerű gyűjteményénél. Jézus életéről, az ő példájáról tanúskodnak. Úgy érzem, részesülök az élő hagyományban, ahogyan hangosan kimondom az Írás szavait.

Tavaly senki nem volt a templomban, mikor felolvastam. Örültem, mert így valóban az Úrnak tettem szolgálatot. Idén ültek néhányan a padokban, miközben olvastam. Örültem, mert így őket is szolgáltam.

Szabó István Zoltán

Köszönet az élelmiszer-felajánlásokért

A nagyböjti időszak során templomainkban tartós élelmiszert gyűjtöttünk rászoruló újszegedi testvéreink számára. Plébániánk szeretet-szolgálatában, a Karitász csoportban serénykedő tagjai hálásan köszönik a kedves hívek nagylelkű adományait.
Közös erővel 20 család húsvéti előkészületeihez nyújthattunk segítséget. Isten fizesse meg!