Motivációm
Taizéről Thorday Attila atyától hallottam, aki immár 3 évtizede szervez oda ifjúsági zarándoklatokat. Sokáig nem akartam menni, mondván: „Miért utazzak 1700 km-t azért, hogy imádkozzak?” De miért keltem útra mégis? Egyrészt vonzott az utazás, a szép énekek, az imádság, az új emberek. Nem tudtam, lesz-e még máskor lehetőségem egy ilyen kalandra? Így elsősorban azért indultam útra, mert kerestem az életcélom, helyemet a világban. Úgy éreztem, kell egy hely, otthontól távol, ahol Isten elé tudok állni, a jelenlétében lenni, figyelni rá, gondolkodni.
A nagy utazás
Július 14-én indultunk Szegedről autóbusszal. A reggeli álmosság még mindenkiben elnyomta az indulás izgalmát, de már a várakozás csillogott a szemekben.
Az alföldi buszút eseménytelenségét a budapesti csapattal való találkozás orkánként söpörte el. A busz megtelt élettel, beszélgetés és személyes bemutatkozások hangjával. Miután megcsodáltuk az osztrák és német hegyeket, a lenyűgöző változatosságú zajvédő falakat, estére megérkeztünk Benediktbeuern kolostorába. A közös szállásunkon jó hangulatban vacsoráztunk és imádkoztunk közösen. A második napot túrázással töltöttük gyönyörű erdőkben, a bajor precizitást mutató falvakban. Este a hazatérők fáradt pihegéséhez a horkolók moraja vegyült.
Hosszú utazás után harmadnap értük el uticélunkat, a burgundiai Taizét. A Dél-Francia tájon egy kis, kőből rakott falucska körvonalazódott, amely eltakarta a zarándokhelyet. Izgalommal szálltunk le, rövid eligazítás után pedig részt vehettem életem első Taizéi imádságán.
Napjaink Taizében
Az élmény és tulajdonképpen az egész taizéi tartózkodás egy meglepetés volt. Emberibb, földhözragadtabb, puritánabb volt, mint idehaza gondoltam. A napkeleti bölcsek látogatásához tudnám hasonlítani: nem azt találták, amire számítottak. Ők királyi ivadék helyett egy ács fiát találták, én a béke szigete, a földi mennyország helyett egy kavalkádot, amiben ugyanúgy keresem a helyem.
Erre egy holland önkéntes lánytól világított rá. Elmondta, hogy lassan egy éve önkéntes itt, lassan hazaindul, de nem bánja. Tudja, hogy Taizé is ugyanúgy az élete része, mint a szürke hétköznapok. Nem egy külön univerzum, amibe kiléphet. Ez a gondolat roppant sokat jelentett. Felismertem: pont ezzel a hamis elvárással jöttem Taizébe. És csalódtam is. Ennek ellenére, ott volt az Isten velünk, velem Taizében is. Megadta a felismerést, és hogy ráhangolódjunk a héten.
A Istenre való hangolódásban segített, hogy Taizének megvan a saját rendje. Kerete van a napnak, biztonságos légköre. Minden reggelt imával kezdtünk a templomban. Térdepeltünk, álltunk, vagy ültünk és énekeltünk gyönyörű dalokat az Istennek a világ minden nyelvén. Számomra ez, az éneklés volt a Taizéből kapott legnagyobb ajándék, melyből napi hármon is részt vehettünk.
Minden nap hasonló volt: az énekes reggeli imádság után reggelizés, majd takarítás, másoknak bibliaóra következik. A takarító csoport énekkel kezdi a munkát és teázással zárja. Sok értékes embert ismertem meg utóbbi kapcsán, akár fél órákra is ottmaradtunk beszélgetni. A déli imára mindenki újra a templomba gyűjt össze. Az ima végén mindenki igyekezett, részben ki a templomból, másrészt kitalálni, melyik lehet a húsmentes sor, amit messziről kerüljön. Számomra a hús hiánya nem volt kellemetlen, még jól is esett ez a böjt.
Délutánonként változatos programunk volt. Míg mások elcsendesedtek, vagy pihentek én kóruspróbákra jártam. Itt részben az esti imákra, részben a decembervégén Ljubljanában tartandó európai találkozóra gyakoroltunk. Taizében az ima és az ének mellett fontos a lelkiség is. Erre egy-egy taizéi testvér tartott gondolatébresztőt. Éreztem, valóban hozzánk, fiatalokhoz szólnak. Úgy adják át a biblia üzenetét, hogy a szereplőkben magunkra, vagy a saját korunk problémáira ismerünk. A témaindítót korosztály szerinti csoportokban beszélgetés követte. A szentírási részlet és a kapott kérdéseket átbeszélve mély beszélgetések indultak, többször még az ötórai teába is belenyúlva, amit a csoportunk angol tagjai rendre be is tartottak.
A vacsora és az esti imádságok előtt a különböző workshopokon vehettünk részt, ahol a Roger testvér életétől a közösségi médián át a házasságig különböző előadásokat tartottak. Néha azonban szünetet tartottam. Elvonultam a csöndbe. Erre a legjobb hely Taizében a Silent Garden, ahol rátekinthettem az életemre, aggodalmaimra, vágyaimra. Leginkább viszont esténként a gyertyafényben úszó templomban hangolódtam rá az Isten jelenlétére. Itt értek a legmélyebb élmények itt értettem meg jobban a megváltást a saját életemben, magamat.
A hét gyorsan eltelt. Visszaúton hála és szomorúság vegyült. De egy biztos volt: megérte eljönni és hálás vagyok a szervezőknek. Remélem sikerül újra eljutnom és másokat is meghívni erre az élményre.
Néhány feledhetetlen élményem
Az egyik esti imádságon, mikor a tömeg már kivonult, pár tucat ember maradt a templomban. Én a szentély felé vettem az iránt, ahol egy kereszt volt. Közben imádkoztam ami nem volt kellemes. Egy belső vívódás volt. Az Istennel való beszélgetés nem volt egyszerű, nem olyan mint a képeslapokon. De maradtam, az énekek alatt egyre közelebb és közelebb húzódtam. Végül közvetlen a kereszt előtt térdeltem. Valamit megértettem ekkor. Bármennyire is meg akarok felelni Istennek, bármennyire akarok igazságosan eljárni az életben, kiérdemelni a dolgokat magamnál, másoktól, Istentől, Jézus megváltó műve nem ilyen. Nem tudom kiérdemelni. Nem működik a felfogásom. De elfogadhatom, hagyhatom, hogy megváltson. Ezt az ajándékot kaptam azon a keddi estén.
Szintén egyik esti imádságon egy taizéi szerzetestestvért kerestem, akitől tanácsot kérhetek. Bizonytalankodva kerestem a fehér ruhás alakokat. Nem tudtam mit kérdezzek. Odamentem egy testvérhez. Ott álltam mellette egy darabig. Nem tudtam megszólítani, odébb álltam. A templomban hallgattam az éneket. Elhatároztam, hogy mégis megpróbálom, elképzeltem, ahogy Istennel kézen fogva megyünk. Végre megszólítattam egy testvért. A jó angolom ellenére nehezen indult a beszélgetés. Nagy meglepetés ért, amikor halkan elmondtam, magyar vagyok. „Ó, akkor folytathatjuk magyarul is.” Tudtomon kívül a magyar származású András testvért szólítottam meg. Annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem a szorongásom. A gondviselés művének élem meg ezt a találkozást. Őszintén hálás vagyok érte az Istennek.
Kiss Márton