Valószínűleg nem sokan ismerik a templomba járó hívek közül az újszegedi Erzsébet-templomunk nagy feszületének közelebbi történetét. Mielőtt azonban a tényekre térnék, gyerekkori emlékeimet is felidézem röviden, melyek 1988-ban elhunyt kedves plébánosunkhoz – „a történet” fő mozgatójához -, Havass Géza bácsihoz fűződnek, aki néha ellátogatott családunkhoz.
Bennünket, gyerekeket ünnepi hangulattal töltött el az ő jelenléte. Ehhez persze hozzájárult édesanyánk vendéglátó szeretete is: ilyenkor lángost sütött legtöbbször, melynek illata betöltötte a lakást. Géza bácsi különösen jól tudott mesélni, és persze volt is miről. Ilyen alkalmakkor felszabadultan beszélt; a baráti környezetben előjöttek az aktuális gondok, problémák, események, amelyek az ő életében és a plébánián zajlottak; időnként tudományos, hitbeli vagy személyes jellegű témák is szóba kerültek. Mi gyerekek általában csendben hallgattuk és szívtuk magunkba a máshol soha nem hallható témákat.
Egy ilyen meghitt beszélgetés közben került sor az újszegedi feszület, különösképpen a korpusz (test) kalandos történetére is. Most felnőtt fejjel kicsit utánajártam a már homályba merülő eseményeknek, tényeknek.
Géza bácsi a II. Vatikáni Zsinat liturgikus újító rendelkezéseinek és ajánlásainak szellemében nagy lelkesedéssel tervezte az egész templombelső átalakítását, ami 1969-70-ben sikeresen meg is valósult. Ennek az első és legfontosabb lépése a liturgikus térben a szembemiséző oltár kialakítása volt. Ez inspirálta Géza bácsit egy nagy feszület megálmodására is, és itt kezdődik a történetünk.
A gondviselés úgy hozta, hogy egyik orvos barátja épp az afrikai Ghánában tartózkodott, és mielőtt hazajött, megkérdezte tőle, hogy mit hozzon ajándékba. Géza bácsi rögtön rávágta – félig viccesen, félig komolyan -, hogy jó minőségű faanyagot a tervezett feszület korpuszához. (Akkoriban ugyanis ez nagy gondot jelentett neki, hogy itthon hogyan szerezze be az alkalmas alapanyagot.)
Az orvos szerzett is egy megfelelő méretű, valódi mahagóni fát, de nem tudta, hogyan hozza haza, mert a hivatalos engedélyeztetés nagyon bonyolult és kétséges kimenetelű lett volna. Ötletesen rétegekre vágatta a faanyagot, és ládát csináltatott belőle, amibe csak egyszerűen saját holmiját rakta. Így senkinek sem tűnt fel az út során, hogy az utazóláda a legértékesebb darab, amit magával hozott, és így akadálytalanul hazaérkezett.
A mű megvalósításával Rétfalvi Sándor pécsi szobrászt bízta meg Géza bácsi, akinek már készült egy hasonló jellegű alkotása. Ez a megbízatás azonban különleges feladatot és kihívást jelentett. Azért is, mert nem egy adott fatömbből kellett a testet kifaragni, hanem deszkák álltak a rendelkezésére, amelyeket először formára faragott, majd összeragasztott, immár erős, végleges ragasztással.
A művésznek tekintetbe kellett vennie Géza bácsi kéréseit is, mint pl. a korpusz azt a pillanatot elevenítse meg, amikor Jézus hangos felkiáltással kimondta a szót: „Beteljesedett !” Majd fejét lehajtva kilehelte lelkét (Jn 19,30). Tehát még nem szúrták át az oldalát.
Második kérésként szerepelt, hogy a torinói halotti leplen végzett kutatások megállapításai is érvényre jussanak. Ezek szerint fulladásos halál következett be, ezt jelzi a horpadt hasi rész. A szegek helye nem a tenyéren van, hanem az alsókar kézfej fölötti részén (a csuklón).
Továbbá azt is meghatározta, hogy a korpusz mérete az életnagyságú test 5/4-e legyen.
A korpusz 1973-ban készült el, és a művész saját maga szállította Szegedre. Sem a szállítást, sem a felállítást nem akarta másra bízni. A keresztet Pusztai Lajos asztalosmester készítette tölgyfából. A végső munkálatokhoz – és hogy a feszület a helyére kerüljön – gondos szervezőmunkára volt szükség mind a két mester, mind a segítők részéről, valamint a technikai megoldást illetően. Végül minden pontosan és időben megérkezett, de a munkafolyamatban mégis adódott egy kis probléma. Ugyanis a kereszthez még a földön odarögzítették a korpuszt, majd hét ember erejével akarták a helyére emelni és a falhoz erősíteni, ez azonban a nagy súly miatt nem sikerült. Ezután változtattak a módszeren: a falba tartókat helyeztek, majd kötelek segítségével odahúzták és rögzítették a feszületet. Végül biztonságosan helyén állt az alkotás. 1973 nagypéntekén dr. Udvardy József megyés püspök áldotta meg a feszületet.
Érdemes megemlítenünk, hogy a hagyományos feszületekhez képest annyira új stílust képviselt, kezdetben sokak számára idegenül hatott, és kritikával illették, mint pl. „giccses”, „néger Krisztus”, „miniszoknyás Krisztus” stb. A fiatalok és a változásra, az újra fogékonyak, a művészetkedvelők azonban meglátták benne a művészit. Szerintük nem a részletekben kell elveszni, hanem az egészet kell nézni, hogy hasson. Sokan érezték művészinek, impozánsnak, döbbenetes hatásúnak, különleges művészi munkánk mind anyagában, mind ábrázolásában, amit nem lehet egyszerre befogadni, hanem szemlélni kell. Abban sokan egyetértettek, hogy ez a korpusz sajátos kegyelmi jelentőségű, nem csak művészi érték.
Kevesen tudnak arról, hogy feszületünkhöz ereklyék is társulnak, melyek a kereszt alsó részében egy kis ablak mögött láthatók.
Az első ereklye-együttest Ijjas József kalocsai érsek ajándékozta templomunknak 1975-ben. Ez a következőket tartalmazta:
- a Kálvária dombi szikla egy hitelesített darabját,
- a Szt. Sírból egy csipetnyi földet,
- a Kálvária dombi olajfából vett metszetet.
A második ereklye becses kincsünk: egy kis szálka nagyságú darab Krisztus keresztjéből. Ezt Géza bácsi akkori házvezetőnője, egy nővér kérte Újszeged számára Zvehanovic Mátyás szabadkai megyés püspöktől, aki személyesen, Géza bácsi jelenlétében szedte szét és osztotta meg az ő ereklyéjüket.
A harmadik ereklye csak ráadás az eddigiekhez, amit egy ferences atyától kapott a templom: ez egy szikladarab az agonizálás helyéről.
Örömmel írtam le a feszületünkkel kapcsolatos fenti ismereteket és történéseket, hogy általuk még jobban magunkénak érezhessük a mi Szt. Erzsébet-templomunkat.
Elnézve és elmélkedve a kereszt előtt talán közelebb juthatunk Krisztushoz, a személyes Megváltónkhoz. Ehhez segítenek Henri Boulad, a neves jezsuita teológus következő gondolatai is, melyek idézetek az atya „A keresztény Isten botránya” című 1992-es budapesti előadásából: „Büszke vagyok erre a mezítelen, vérző emberre. Büszke vagyok rá. Ő az egyetlen Isten, akiben hinni tudok, akit imádok. Akit szeretek. Minden másféle Isten hamis bálvány, aki ha megbukik bennem, nem bánom (…) Próbáljuk felfedezni azt az Istent, akit én „koldus Istennek” nevezek, a koldus Istennek, aki könyörög a szeretetünkért, azért, hogy elfogadjuk. (…) Olyan szelíd, olyan gyenge, olyan diszkrét. (…) A keresztény Isten botránya: Isten feltárta igazi arcát, a megfeszített arcát, akiben én hinni szeretnék.”
írta: Aradi Márta
fotó: Krisztin Német István
