Izajás próféta képei filmes szemmel
/0 Hozzászólások/in Lelkiség, NyitóoldalErős képeket mozgásban ábrázolni: ez a filmművészet egyik csodája. A film a 19. század végén született, de már korábban is voltak olyan művészek, akiknek csak a kamera hiányzott a kezükből ahhoz, hogy mozgóképet alkossanak. A maguk korában voltaképpen filmes módon láttatták az általuk érzékelt világot. Közéjük tartozik számos bibliai szerző, így Izajás próféta is, akinek az advent témájához kapcsolódó szövegeiből részleteket olvastunk a felnőtt katekézis csoportban.
„…szilárdan áll az Úr házának hegye a hegyek tetején, kiemelkedik a halmok közül; és özönlenek hozzá mind a nemzetek.” (Iz 2,2) Mintha egy szélesvásznú történelmi film nagytotál képeit látnánk e pillanatban! Erőteljes hatású állóképre mozgalmas tömegjelenet felel, az elhangzó buzdítás pedig tovább fokozza a kép erejét: „Jöjjetek, menjünk fel az Úr hegyére, Jákob Istenének házához!” (Iz 2,3) Aztán az ítélő Isten fenyítése nyomán ekevasakká kovácsolt kardok és szőlőmetsző késekké formálódó lándzsák különös képei jelennek meg előttünk. Súlyos, egyszersmind lenyűgözően merész látványvilág.
Másutt a könnyedség képei peregnek, s a kontrasztok mentén haladva keltenek meglepő hatást: „Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, és a párduc a gödölyével heverészik, borjú és oroszlánkölykök együtt híznak, és kisgyermek terelgeti őket. Tehén és medve együtt legelnek, együtt heverésznek kölykeik, és az oroszlán szalmát eszik, mint a tehén. A csecsemő a vipera fészkénél játszik, s az áspiskígyó üregébe dugja kezét az anyatejtől elválasztott gyermek.” (Iz 11,6-8) Talán még mosolyt is csal az arcokra ez a képekbe álmodott, már-már meseszerű elmélkedés. A képzeletbeli kamera nem győzi követni a mozgást, hiszen annyi minden kerül elébe, aztán megáll és gyönyörködik a nem mindennapi látványban. Csupa mozgalmasság és élet, önfeledt játék! „Heverészik”, „terelget”, „legel” „eszik”, „játszik”: a természet és a szabadság képei sorjáznak ezen a különös celluloidszalagon.
S mindezt még lehet fokozni, hiszen a következőt olvassuk: „Örvendjen a puszta és a kiaszott vidék, ujjongjon a sivatag és viruljon, mint a liliom! Virulva viruljon és ujjongjon, ujjongva vigadjon!” (Iz 35,1-2) S valóban: most már ujjong és nyüzsög a kép, a teljesség jegyében hanghatások is társulnak hozzá. S ebben a szent eufóriában ismét megjelenik a különös és a meglepő: „Akkor majd ugrándozik a sánta, mint a szarvas, és ujjong a néma nyelve; mert vizek fakadnak a pusztában, és patakok a sivatagban.” (Iz 35,6) Olyan ujjongás ez, melynek hangja évezredek múltán is hallatszik. Hiszen kétezer esztendővel később egy bizonyos Giovanni di Pietro Bernardone, a majdani Szent Ferenc hasonló örömteliséggel ír a teremtett világról Naphimnuszában, amely még huszadik századi alkotókat is megihlet. Így történhetett, hogy a „Virulva viruljon és ujjongjon” boldogságát a Napfivér, Holdnővér című film nézőjeként is átélhetjük.
Péterffy Gabriella
Szent Pio atya nyomában – zarándokúti beszámoló
/0 Hozzászólások/in Közösségi élmények, NyitóoldalA közösségünkből Király László és felesége Dr. Szekeres Zsuzsanna zarándokúton jártak a dél-olaszországi San Giovanni Rotondóban, a kapucinus szerzetes, Szent Pio atya szolgálatának és halálának helyszínén. November 17-én csütörtök este zsúfolásig megtelt a plébánia nagyterme, sokan eljöttek, hogy részesei legyenek Laci és Zsuzsi vetítettképes, élményszerű beszámolójának.
Kezdésként Pio atya életéről hallottunk egy kitűnő összefoglalót, amelyben többek között még kisgyermekként a Jézussal való találkozásról, a stigmák megjelenéséről, a csodatételekről, a bilokációról stb. kaptunk információt. A bemutatott térképen láthattuk az útvonalat, melyet zarándok testvéreink bejártak. Budapestről a dél-olasz Bariba a Karol Wojtyla repülőtérre érkeztek, innen busszal folytatták útjukat San Giovanni Rotondóba, útjuk fő céljához. Megismerkedtünk a városka 3 templomával, amelyekből kettő Pio atya szolgálatának adott helyet, a 3. modern, monumentális templom már a halála után épült a zarándokló tömeg befogadására. Láthattuk a Pio atya által alapított kórház épületét is.
A zarándoklat másik célja a Monte Sant’Angelo (Szent Angyal hegy) volt. A vetített képek között feltűnt a különleges Szent Mihály főangyal barlangbazilika, amelyről megtudhattuk, hogy maga a főangyal szentelte föl. Testvéreink gyönyörű képekkel illusztrálták útjuk minden fontos eseményét. Bemutatták San Giovanni Rotondó két keresztútját, a régit és egy új, modern változatot is, amelyet végig jártak/járnak a zarándokok.
Pio atya életében és a halála után bekövetkező csodákról, próféciákról is hallottunk történeteket, sőt kedves, humoros eseteket is említettek az atyával kapcsolatban. Beszámolójuk Pió atya üvegkoporsóban fekvő teljesen ép testének képével fejeződött be. Észre sem vettük az idő múlását, szívesen hallgattuk volna még tovább a gondosan, igényesen összeállított szöveg- és képi ismertetést!
A beszámoló végén Zsuzsi, az általa sütött finom pogácsával kínálta meg a hallgatóság minden tagját. Lelkesedéssel, tele élményekkel indultunk haza.
Reméljük, az inspiráló ismertetés után többen kedvet kapnak elzarándokolni San Giovanni Rotondóba, hogy alaposabban megismerjék Szent Pio atya életét, tevékenységét!
Köszönjük az élmények megosztását!
Lucz Ilona
Ki az én koldusom?
/0 Hozzászólások/in Nyitóoldal, ÜnnepeinkSzent Erzsébet ünnepén templomunk búcsúi szentmiséjének szónoka Salamon László plébános úr volt. Szentbeszédének mottójaként a következő kérdést intézte hozzánk: De ki az én koldusom?
Mielőtt megadta volna a választ Szt. Erzsébet életéből két csodát elevenített fel. Az egyik, amikor a kötényébe rejtett kenyér, amit a szegényeknek vitt, rózsává változott, a másik, amikor a pestises beteget saját ágyába fektette, de férje, a Szentlélek kegyelme által, abban a betegben Krisztust ismerte fel.
László atya elénk idézte Kalkuttai Szent Teréz anya életének meghatározó mozzanatát is. Társaival együtt órákon át az elesetteket, a betegeket ápolta, majd elérkezett az ima ideje. Teréz anya – egy időre otthagyva a rászorultakat – testvéreivel együtt elment imádkozni. A világi segítői értetlenül kérdezték tőle, miért hagyod itt őket, hisz oly’ sok a tennivaló. Teréz anya pedig azt válaszolta: „ők most nem az én szegényeim”.
Kemény és provokatív válasz. Mégis, mire mutatott rá Teréz anya ezzel a válasszal?
László atya ismét feltette a kérdést. De ki az én koldusom?
Ekkor Ferenc pápa szavait idézte. A mai ember a „de” és az „azonban” embere. Mert igaz ugyan, hogy látjuk a társadalmi igazságtalanságokat, de úgy gondoljuk, annak megoldása nem a mi dolgunk. Látjuk ugyan a szegényeket, de ez olyan társadalmi probléma, amit mi nem tudunk orvosolni. Keressük a kibúvót, hogy mit és miért nem tudunk megtenni. Pedig a feltett kérdésre Máté evangéliumában megtaláljuk a választ. „Éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem. … De Uram, mikor láttunk téged éhezni, és tápláltunk téged, vagy szomjazni és inni adtunk neked? … Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.” (Mt 25, 35-40)
László atya következő kérdése: a gazdag emberről és a szegény Lázárról szóló példabeszédben (Lk 16, 19-31) miért pont Lázárt emeli ki az evangélista. Abban az időben is sok szegény és koldus élt, miért Lázár került a példabeszéd középpontjába? Talán azért, hogy felfigyeljünk arra, hogy a mi ajtónk előtt is vannak rászorulók. De vajon ki az én szegényem, ki az én koldusom? Az, akit Jézus elénk tesz, aki környezetünkben egy jó szóra vágyik, akit pár mondattal meg tudunk nyugtatni, aki családtagjaink közül éppen beteg. De észrevesszük-e, hogy ő a mi, az én koldusom?
Észrevesszük-e, hogy a mások iránti törődésünk, buzgalmunk során, saját magunk koldusai is leszünk. Mert szükségünk van elcsendesedésre, szükségünk van az imában való elmélyedésre. Ezért ment el imádkozni Teréz anya, hogy a Szentlélek ereje segítségével tovább tudja ápolni az elé helyezett szegényeket.
Szent Erzsébet ünnepe kapcsán válaszoljunk a feltett kérdésre: itt és most ki az én koldusom?
Homoki Nagy Mária
A Szent Erzsébet templom korpuszának stabilizálása
/0 Hozzászólások/in Egyházközségünkről, NyitóoldalThorday Attila atya kérésére szemlét tartottunk az újszegedi Szent Erzsébet templom szentélyében. Az ok különleges és szokatlan: a korpusz fölső rétege lecsúszott.
A templombelső a vatikáni zsinat szellemének megfelelő átalakítása Havass Géza plébános érdeme, aki a szentélybe egy embernagyságú feszületet álmodott. Ahogy Aradi Márta írásából megtudhatjuk, az alapanyagul szolgáló faanyag beszerzése is több mint kalandos volt, hiszen az afrikai Ghánából való mahagóni rönköt úgy sikerült az országba hozni, hogy a plébános egy orvos barátja a külmisszióból hazatérve deszkákra vágatta és utazóládának összeépítve hozta az alapanyagot. Rétfalvi Sándor szobrászművész alkotása 1973-ban került elhelyezésre.
Az észlelt problémára is hatással van a tény, hogy egyrészt – mint ahogy Krisztin Német István fotóján is látszik – a test legalább tizenhat, jól elkülönülő rétegből lett összeragasztva az akkori technológia szerint enyvvel, enyves ragasztóval. Az enyv évszázadokon keresztül használt megbízható ragasztóanyag volt a fával foglalkozók számára, a mai napig is alkalmazzák.
Viszont az idő nagy úr. Ahogy annak idején idős kollégám és barátom megboldogult Heidt Henrik, akinek az élete fonódott össze ezzel a csodálatos anyaggal, mondta: a fát megölni nem lehet, még a kialakítás után is él, mozog, lélegzik.
A templomok klímája viszonylagosan stabilnak mondható. Több helyhez hasonlítva a hőmérséklet és a páratartalom nem változik nem tér el, nem változik kiugróan. Ahol vastagabbak a falak, télen–nyáron hasonlóak ezek az értékek. Ám ahogy beépítésre kerültek a különféle fűtési rendszerek a téli időszakban, változtak a körülmények.
A korpusz anyagául szolgáló ébenfa a rovaroknak, gombáknak rendkívül jól ellenálló faanyag. Keménysége miatt nehezebben megmunkálható, de tartós, jól ragasztható, polírozható. Viszont száradáskor sokkal hajlamosabb az alakváltozásra, repedezésre, ezért különös figyelmet igényel.
A felállítás óta eltelt közel fél évszázad alatt a fa tette is a „dolgát”, vagyis élt. A változó mikroklíma miatt az anyag mozgott, az illesztéseknél a ragasztóanyag engedett, a rétegek közötti hézagok, repedések nőttek. A mozgás következtében a fölső réteg és az arc elvált, és mivel már nem tartotta össze a két réteget semmi, egyszer csak lecsúszott.
Istennek legyen hála azért, hogy annak idején valaki egy csavarral és egy átkötő pánttal hozzá erősítette a mögöttes rétegekhez. (És persze hogy valaki észrevette és elindult a javítási folyamat.) A képen is jól látható, hogy egyetlen csavar tartotta, ha meg is csúszva, de a helyén, meggátolva a lezuhanást. Rossz rágondolni, ha esetleg leesik szentmise alatt…
Ahogy a test első felét a csavar tartotta nagyjából a helyén, az arcot a töviskorona nem engedte el.
A javítás átgondoltan, a legkevesebb beavatkozással történt. Állványozás után (köszönet Dabis Jenő villanyszerelő mesternek a munka biztonságossá tételéhez) testközelből vált láthatóvá igazán a probléma és a megoldási mód. Tubák János barátommal és kollegámmal helyére emeltük és rögzítettük a lecsúszott részt. A két combon és a hát két pontján csapjukat fúrtam kb. 45°-ban, melyekbe csap került. (Törekedtem arra, hogy minél kevesebb látható nyom legyen.) Így megszűnt a lecsúszás lehetősége, és mivel az összes rétegen átmenő csapokról van szó, a csapok pontosan a helyén tartják az összes réteget. A fejnél csavart alkalmaztam, mert az arcot nem csak stabilizálni, hanem kissé összehúzni is kellett.
Attól függetlenül, hogy sikerült szépen síkba hozni a nyakszirtnél az elcsúszást, a vetemedések miatt azért látszik néhol kisebb anomália. A fa sajátja a mozgása által létrejött repedés, kisebb eltérés – ez természetes folyamat.
A fa, ahogy Henrik bácsi mondta, átvitt értelemben élő anyag. Az alkotót dicséri az anyagválasztás párhuzama is: hiszen Jézus az élő út, az élő víz, az élő kenyér, és Isten szava is élő és éltető ige.
Bodó Jenő
Megmozdult a Korpusz
/0 Hozzászólások/in Egyházközségünkről, NyitóoldalMintegy fél évszázada, 1973-ban új feszület került a templomba: Rétfalvi Sándor szobrászművész alkotása. A 4,5 méter magas, hársfából készült keresztre embernagyságú, ghánai mahagóni fából készült Corpus került.
A lelkét kilehelő Krisztust ábrázoló remekmű történetéről itt olvashatunk részletes, fényképes beszámolót. Aradi Márta gyerekkori emlékeit idézte fel, amikor Havass Géza plébános elmondta, hogyan szerezte be az Afrikából az alapanyagot, majd miként tudta a művész kifaragni ezt a remekművet, és helyére tenni az óriási alkotást.
A múlt héten történt, hogy váratlanul megmozdult Krisztus, hogy leszálljon a keresztről… Sekrestyésünk vette észre, hogy majdnem lezuhant.
Plébánosunk azonnal hívta a Tömörkény Művészeti Iskolában tanító barátját, Bodó Jenőt, hogy segítsen megelőzni a bajt. Dabis Jenővillanyszerelő mester is segítségünkre sietett, és állványt biztosított a szakszerű helyreállítás céljából.
A helyreállítás lépéseiről a hetente, e-mailen kiküldött Liget Hírlevélből tájékozódhatunk (feliratkozás a jobb oldali oszlopban lehetséges).
Az Erzsébet-templom korpuszának története
/0 Hozzászólások/in EgyházközségünkrőlValószínűleg nem sokan ismerik a templomba járó hívek közül az újszegedi Erzsébet-templomunk nagy feszületének közelebbi történetét. Mielőtt azonban a tényekre térnék, gyerekkori emlékeimet is felidézem röviden, melyek 1988-ban elhunyt kedves plébánosunkhoz – „a történet” fő mozgatójához -, Havass Géza bácsihoz fűződnek, aki néha ellátogatott családunkhoz.
Bennünket, gyerekeket ünnepi hangulattal töltött el az ő jelenléte. Ehhez persze hozzájárult édesanyánk vendéglátó szeretete is: ilyenkor lángost sütött legtöbbször, melynek illata betöltötte a lakást. Géza bácsi különösen jól tudott mesélni, és persze volt is miről. Ilyen alkalmakkor felszabadultan beszélt; a baráti környezetben előjöttek az aktuális gondok, problémák, események, amelyek az ő életében és a plébánián zajlottak; időnként tudományos, hitbeli vagy személyes jellegű témák is szóba kerültek. Mi gyerekek általában csendben hallgattuk és szívtuk magunkba a máshol soha nem hallható témákat.
Egy ilyen meghitt beszélgetés közben került sor az újszegedi feszület, különösképpen a korpusz (test) kalandos történetére is. Most felnőtt fejjel kicsit utánajártam a már homályba merülő eseményeknek, tényeknek.
Géza bácsi a II. Vatikáni Zsinat liturgikus újító rendelkezéseinek és ajánlásainak szellemében nagy lelkesedéssel tervezte az egész templombelső átalakítását, ami 1969-70-ben sikeresen meg is valósult. Ennek az első és legfontosabb lépése a liturgikus térben a szembemiséző oltár kialakítása volt. Ez inspirálta Géza bácsit egy nagy feszület megálmodására is, és itt kezdődik a történetünk.
A gondviselés úgy hozta, hogy egyik orvos barátja épp az afrikai Ghánában tartózkodott, és mielőtt hazajött, megkérdezte tőle, hogy mit hozzon ajándékba. Géza bácsi rögtön rávágta – félig viccesen, félig komolyan -, hogy jó minőségű faanyagot a tervezett feszület korpuszához. (Akkoriban ugyanis ez nagy gondot jelentett neki, hogy itthon hogyan szerezze be az alkalmas alapanyagot.)
Az orvos szerzett is egy megfelelő méretű, valódi mahagóni fát, de nem tudta, hogyan hozza haza, mert a hivatalos engedélyeztetés nagyon bonyolult és kétséges kimenetelű lett volna. Ötletesen rétegekre vágatta a faanyagot, és ládát csináltatott belőle, amibe csak egyszerűen saját holmiját rakta. Így senkinek sem tűnt fel az út során, hogy az utazóláda a legértékesebb darab, amit magával hozott, és így akadálytalanul hazaérkezett.
A mű megvalósításával Rétfalvi Sándor pécsi szobrászt bízta meg Géza bácsi, akinek már készült egy hasonló jellegű alkotása. Ez a megbízatás azonban különleges feladatot és kihívást jelentett. Azért is, mert nem egy adott fatömbből kellett a testet kifaragni, hanem deszkák álltak a rendelkezésére, amelyeket először formára faragott, majd összeragasztott, immár erős, végleges ragasztással.
A művésznek tekintetbe kellett vennie Géza bácsi kéréseit is, mint pl. a korpusz azt a pillanatot elevenítse meg, amikor Jézus hangos felkiáltással kimondta a szót: „Beteljesedett !” Majd fejét lehajtva kilehelte lelkét (Jn 19,30). Tehát még nem szúrták át az oldalát.
Második kérésként szerepelt, hogy a torinói halotti leplen végzett kutatások megállapításai is érvényre jussanak. Ezek szerint fulladásos halál következett be, ezt jelzi a horpadt hasi rész. A szegek helye nem a tenyéren van, hanem az alsókar kézfej fölötti részén (a csuklón).
Továbbá azt is meghatározta, hogy a korpusz mérete az életnagyságú test 5/4-e legyen.
A korpusz 1973-ban készült el, és a művész saját maga szállította Szegedre. Sem a szállítást, sem a felállítást nem akarta másra bízni. A keresztet Pusztai Lajos asztalosmester készítette tölgyfából. A végső munkálatokhoz – és hogy a feszület a helyére kerüljön – gondos szervezőmunkára volt szükség mind a két mester, mind a segítők részéről, valamint a technikai megoldást illetően. Végül minden pontosan és időben megérkezett, de a munkafolyamatban mégis adódott egy kis probléma. Ugyanis a kereszthez még a földön odarögzítették a korpuszt, majd hét ember erejével akarták a helyére emelni és a falhoz erősíteni, ez azonban a nagy súly miatt nem sikerült. Ezután változtattak a módszeren: a falba tartókat helyeztek, majd kötelek segítségével odahúzták és rögzítették a feszületet. Végül biztonságosan helyén állt az alkotás. 1973 nagypéntekén dr. Udvardy József megyés püspök áldotta meg a feszületet.
Érdemes megemlítenünk, hogy a hagyományos feszületekhez képest annyira új stílust képviselt, kezdetben sokak számára idegenül hatott, és kritikával illették, mint pl. „giccses”, „néger Krisztus”, „miniszoknyás Krisztus” stb. A fiatalok és a változásra, az újra fogékonyak, a művészetkedvelők azonban meglátták benne a művészit. Szerintük nem a részletekben kell elveszni, hanem az egészet kell nézni, hogy hasson. Sokan érezték művészinek, impozánsnak, döbbenetes hatásúnak, különleges művészi munkánk mind anyagában, mind ábrázolásában, amit nem lehet egyszerre befogadni, hanem szemlélni kell. Abban sokan egyetértettek, hogy ez a korpusz sajátos kegyelmi jelentőségű, nem csak művészi érték.
Kevesen tudnak arról, hogy feszületünkhöz ereklyék is társulnak, melyek a kereszt alsó részében egy kis ablak mögött láthatók.
Az első ereklye-együttest Ijjas József kalocsai érsek ajándékozta templomunknak 1975-ben. Ez a következőket tartalmazta:
- a Kálvária dombi szikla egy hitelesített darabját,
- a Szt. Sírból egy csipetnyi földet,
- a Kálvária dombi olajfából vett metszetet.
A második ereklye becses kincsünk: egy kis szálka nagyságú darab Krisztus keresztjéből. Ezt Géza bácsi akkori házvezetőnője, egy nővér kérte Újszeged számára Zvehanovic Mátyás szabadkai megyés püspöktől, aki személyesen, Géza bácsi jelenlétében szedte szét és osztotta meg az ő ereklyéjüket.
A harmadik ereklye csak ráadás az eddigiekhez, amit egy ferences atyától kapott a templom: ez egy szikladarab az agonizálás helyéről.
Örömmel írtam le a feszületünkkel kapcsolatos fenti ismereteket és történéseket, hogy általuk még jobban magunkénak érezhessük a mi Szt. Erzsébet-templomunkat.
Elnézve és elmélkedve a kereszt előtt talán közelebb juthatunk Krisztushoz, a személyes Megváltónkhoz. Ehhez segítenek Henri Boulad, a neves jezsuita teológus következő gondolatai is, melyek idézetek az atya „A keresztény Isten botránya” című 1992-es budapesti előadásából: „Büszke vagyok erre a mezítelen, vérző emberre. Büszke vagyok rá. Ő az egyetlen Isten, akiben hinni tudok, akit imádok. Akit szeretek. Minden másféle Isten hamis bálvány, aki ha megbukik bennem, nem bánom (…) Próbáljuk felfedezni azt az Istent, akit én „koldus Istennek” nevezek, a koldus Istennek, aki könyörög a szeretetünkért, azért, hogy elfogadjuk. (…) Olyan szelíd, olyan gyenge, olyan diszkrét. (…) A keresztény Isten botránya: Isten feltárta igazi arcát, a megfeszített arcát, akiben én hinni szeretnék.”
írta: Aradi Márta
fotó: Krisztin Német István
A halál arcai
/0 Hozzászólások/in Egyéb, NyitóoldalA Szeged-Csanádi Egyházmegye pasztorális Helynöksége által szervezett hétköznapi teológia program keretében 2022. november 3-án Pálfai Zoltán plébános úr „A halál arcai” címmel tartott előadást.
Október végén, november elején Mindenszentek ünnepe és halottak napja környékén emlékezünk halottainkra, kilátogatunk a temetőkbe, gyertyát gyújtva emlékezünk. Eközben óhatatlanul elgondolkozunk a halál tényéről. A halálról, amelyet megtapasztalunk akkor, amikor szembesülünk szeretteink halálával. De a halál másik oldala az, ami már az örök életbe való átlépést jelenti.
Plébános úr előadásának elején hallgatósága figyelmét a Húsvéti Szent Három Napra irányította. Nagycsütörtök estéjén már a fájdalmas halálra készülő, vérrel verejtékező Jézusra emlékezünk, ami elvezet a Keresztúthoz és keresztre feszítéshez. Jézus, az Emberfia szenvedése során eljut a teljes elhagyatottsághoz, amikor azt monda: „Atyám, Atyám, miért hagytál el engem?” Majd jelezve azt, hogy megtörténik az, amiért vállalta emberi voltát, bűneink megváltását, a kereszten felkiált: „Kezedbe ajánlom lelkemet.”
Nagyszombat a csend napja, a halva fekvő Krisztus napja, a várakozás napja, ami Húsvét hajnalát, Jézus dicsőséges Feltámadását megelőzi.
Ezt követően Pálfai atya feltette a kérdést: milyen reakciót vált ki belőlünk valakinek a halála? Mit gondolunk a halálról?
Napjainkban sokan rejtegetik a halállal kapcsolatos érzéseiket. Pedig a halál életünk csúcspontja. A halál ad értelmet egész életünknek. Ma azt tartjuk jó halálnak, ha valaki szenvedés nélkül gyorsan eltávozik ebből a földi életből. Ezért sokan nem szeretik a temetést. Nem engedünk annak a fájdalomnak, ami embertársunk halálával átjár bennünket. Nem búcsúztatjuk el halottainkat.
Bruegel: Út a Kálváriára c. festmény alapján emlékeztetett arra, hogy mindannyian úton vagyunk halálunk, az örök élet felé. A festmény több száz alakja minket is jelképez, mert ott van a keresztet hordozó Krisztus, de a festő nem helyezte középpontba, mert az egyes ember élete útját akarta ábrázolni. Jobban kell a halál tényét életünkbe ötvözni.
Karl Rahner gondolatait idézve, a halál pillanatában jutunk el a legnagyobb szabadságra, amikor megvalósul a beteljesülés, amiért élünk, hogy találkozzunk Jézussal.
Arról nincs tényleges tapasztalatunk, hogy mi a halál. Sokszor nem tudjuk, hogy a haldokló ember mit érez. De meg kell adnunk a haldoklónak a legnagyobb szeretetet. Kísérni tudjuk azon az úton, mely a beteljesüléshez vezet. Meg kell őriznünk a haldokló ember emberi méltóságát.
Plébános úr előadásának következő részében a „halál arcait” mutatta be. Elsőként Jézus arcát, amelyhez segítségül M. Grünewald, Isenheimi oltárát hívta segítségül. A keresztre feszített Jézus, aki ott ember volt, aki halálával megnyitotta az utat a megváltáshoz. Az elhagyatott ember érzését plébános úr József Attila szavaival érzékeltette.
„Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot…
Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.”
A halál arca önmagunkon: a halál, mint egy tőr átszúrja szívünket. Ehhez kell a hit. Hisszük, hogy a halál után az örök élet vár ránk. Grünewald oltárképén, az előtérben ott van egy kicsi bárány a kehellyel. Finom jelzés az Utolsó vacsora ígéretére.
Mi a halál? Az Isenheimi oltár Jézus-képén megmutatkozik Jézus fájdalmas emberi arca, (Miért hagytál el engem?) és Jézus isteni arca (Kezedbe ajánlom lelkemet).
A halál készség és feladat egyszerre. Életünk zarándokútján fel kell készülnünk halálunkra, hogy méltók legyünk halálunk pillanatában a Jézussal való találkozásra.
Plébános úr még egy festmény segítségével hívta fel figyelmünket arra a feladatra, ami halottaink iránti kötelességünk, feladatunk. Ez a festmény Mantegna: Krisztus siratása. Mi sem menekülhetünk el halottaink mellől, el kell búcsúznunk tőlük szeretettel.
A halál arca a túlvilágon: örök kérdés az ember életében, hová mentek halottaink. Szeretnénk egy pillanatra bekukucskálni arra a túlpartra. Halottaink elhagytak minket vagy megérkeztek? Véget ért életük vagy éppen ekkor kezdődött el? Ezek az örök emberi kérdések, mert a „túlpart” egy felfoghatatlan titok.
A halál arca a síron: az evangélium leírása szerint az asszonyok ott voltak és ültek a sírral szemben. A követ már Krisztus sírja elé görgették, s az asszonyok vártak. Mi történt ezután? Mi történt nagyszombat csendjében? Pálfai atya a „húsvéti” ikon segítségével magyarázta ezt. Jézus alászállt az alvilágba, s az ikon ábrázolása szerint megfogta Ádám és Éva kezét, és kihozta őket a halálból, az örök életre. Jézust már megdicsőült testben ábrázolják az ikonon, ami jelzi, hogy amiért értünk, bűneink megváltásáért emberré lett, az beteljesedett; halálunk után, hitünk segítségével minket is elvezet az örök életbe.
Köszönjük ezt a tanítást!
Homoki Nagy Mária