Izajás próféta képei filmes szemmel

Erős képeket mozgásban ábrázolni: ez a filmművészet egyik csodája. A film a 19. század végén született, de már korábban is voltak olyan művészek, akiknek csak a kamera hiányzott a kezükből ahhoz, hogy mozgóképet alkossanak. A maguk korában voltaképpen filmes módon láttatták az általuk érzékelt világot. Közéjük tartozik számos bibliai szerző, így Izajás próféta is, akinek az advent témájához kapcsolódó szövegeiből részleteket olvastunk a felnőtt katekézis csoportban.

„…szilárdan áll az Úr házának hegye a hegyek tetején, kiemelkedik a halmok közül; és özönlenek hozzá mind a nemzetek.” (Iz 2,2) Mintha egy szélesvásznú történelmi film nagytotál képeit látnánk e pillanatban! Erőteljes hatású állóképre mozgalmas tömegjelenet felel, az elhangzó buzdítás pedig tovább fokozza a kép erejét: „Jöjjetek, menjünk fel az Úr hegyére, Jákob Istenének házához!” (Iz 2,3) Aztán az ítélő Isten fenyítése nyomán ekevasakká kovácsolt kardok és szőlőmetsző késekké formálódó lándzsák különös képei jelennek meg előttünk. Súlyos, egyszersmind lenyűgözően merész látványvilág.

Másutt a könnyedség képei peregnek, s a kontrasztok mentén haladva keltenek meglepő hatást: „Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, és a párduc a gödölyével heverészik, borjú és oroszlánkölykök együtt híznak, és kisgyermek terelgeti őket. Tehén és medve együtt legelnek, együtt heverésznek kölykeik, és az oroszlán szalmát eszik, mint a tehén. A csecsemő a vipera fészkénél játszik, s az áspiskígyó üregébe dugja kezét az anyatejtől elválasztott gyermek.” (Iz 11,6-8) Talán még mosolyt is csal az arcokra ez a képekbe álmodott, már-már meseszerű elmélkedés. A képzeletbeli kamera nem győzi követni a mozgást, hiszen annyi minden kerül elébe, aztán megáll és gyönyörködik a nem mindennapi látványban. Csupa mozgalmasság és élet, önfeledt játék! „Heverészik”, „terelget”, „legel” „eszik”, „játszik”: a természet és a szabadság képei sorjáznak ezen a különös celluloidszalagon.

S mindezt még lehet fokozni, hiszen a következőt olvassuk: „Örvendjen a puszta és a kiaszott vidék, ujjongjon a sivatag és viruljon, mint a liliom! Virulva viruljon és ujjongjon, ujjongva vigadjon!” (Iz 35,1-2) S valóban: most már ujjong és nyüzsög a kép, a teljesség jegyében hanghatások is társulnak hozzá. S ebben a szent eufóriában ismét megjelenik a különös és a meglepő: „Akkor majd ugrándozik a sánta, mint a szarvas, és ujjong a néma nyelve; mert vizek fakadnak a pusztában, és patakok a sivatagban.” (Iz 35,6) Olyan ujjongás ez, melynek hangja évezredek múltán is hallatszik. Hiszen kétezer esztendővel később egy bizonyos Giovanni di Pietro Bernardone, a majdani Szent Ferenc hasonló örömteliséggel ír a teremtett világról Naphimnuszában, amely még huszadik századi alkotókat is megihlet. Így történhetett, hogy a „Virulva viruljon és ujjongjon” boldogságát a Napfivér, Holdnővér című film nézőjeként is átélhetjük.

Péterffy Gabriella