Ünnepváró irodalom #6: „Ím, vadonatúj év indul”

Az új esztendő és a Vízkereszt ünnepének közeledtével egyetlen verssel zárom a hírlevél adventi-karácsonyi rovatát: Paul Claudel Vízkereszti ének című költeményével.

A huszadik századi francia irodalom egyik meghatározó egyénisége az újév hajnaláról rajzolt festői kép után tablószerűen ábrázolja Urunk megjelenése ünnepének három momentumát: a napkeleti bölcsek látogatását, Jézus megkeresztelkedését a Jordán folyóban, valamint a kánai menyegzőt. S miközben ábrázol, elmélkedik is, híven tükrözve az életművét jól ismerő Szabó Ferenc jezsuita szerzetes megállapítását: „Egész műve lényegében a Teremtő dicsérete: az öröm és az élet hangja. A hívő költő a Teremtővel együtt megnevezi a dolgokat, velük együtt születve megismeri, újrateremti a létezőket, és közben a Teremtő dicséretét zengi.”

Paul Claudel így vélekedik költői hivatásáról: „A költészet tárgyait nem az álmok, az illúziók és az eszmék alkotják…, hanem a szent valóság, amely egyszer s mindenkorra adva van, és amelynek közepében ott vagyunk, mert oda helyeztettünk. Ez a látható dolgok univerzuma, amelyhez a Hit hozzáadja a láthatatlan dolgokét.” És valóban: az alábbi sorok olvasója a láthatót és a láthatatlant egyaránt érzékelheti.

Péterffy Gabriella

***

Paul Claudel
Vízkereszti ének

A vadonatúj esztendő e hajnalán, mikor talpunk alatt ropogott a hó akár a kristály
S ékes menyasszonyként keresztségi ruhát ölt az egész táj,
Jézus, ősi Vágy gyümölcse, hogy decembernek vége most lett,
Jelenti magát fénykörében a beköszöntő Vízkeresztnek.
A várakozás hosszú volt ugyan, de a másik kettő meg Boldizsár
S a démon Ázsián vágott át, arról lekésve már,
Hogy érkezésük idejét kivárja a Karácsony.
Addigra újév hatodnapja lett immáron!
Amott a veszteg álló csillag és Mária, karján Istenével, ünnepel!
(Lekéstek arról, hogy megismerkedjenek a sötétség mélyeivel!)
Nincs más hátra, csak nézni, tágra nyitva a szemet,
Mert Isten Fia köztünk! Már tizenketted-napja született.
Gáspár, Menyhért s a harmadik átadják ajándékukat, mit magukkal hoztak.
Mi pedig velük nézzük Jézus Krisztust, ki háromszorosan nyilvánult meg aznap.

Az első titok tárgya: a Királyok, kik egyben Bölcsek.
Ami a szegényeket illeti, a dolog egyszerű: a jászol táján kivehetőleg
Úgyszólván csak juhot látni s jámbor asszonyt, no meg pásztort.

Ezek a legcsekélyebb kétely nélkül egyenként vallják meg a Megváltót.
Szegénységük a jó Istennek nemigen új dolog,
És Fia megszületvén, köztük azonnal otthonos.
A tudósoké s királyoké egészen más eset!
Hogy ilyen három is akadjon, tűvé kellett tenni érte messzi földrészeket.
S még így sem a legkiválóbbak s -előkelőbbek közül valók:
Afféle tarka-barka mágusok és kis, gyarmati uralkodók.
Elindítójuk nem holmi idézet volt, könyvbeli:
Az expedíciót valódi égi csillag vezeti.
Ez elsőül kezd sétálni, rendkívül sértő módon fittyet hányva
Az asztronómiai törvényeknek, s nagy munkát róva az apológiára.
Ha pedig egy csillag, mely világ kezdetétől veszteg állt, elindul,
Nem csoda, ha egy király, sőt – Uram bocsá’ – egy tudós miatta felindul.
Így hát egy reggel József és Mária arra ébred, megjött Gáspár, Menyhért és Boldizsár,
A hosszú úthoz képest jókor, tizenkét napi késéssel habár.
Isten Anyja, fogadd szívesen e tisztes személyek hódolatát:
Semmi kétségük sincs afelől, kit látnak távcsövükön át.
S miket néked Perzsia vagy Abesszínia mélyéről hoznak fáradságot nem kímélve,
Igen jelentős és nagybecsű ajándékok utóvégre.
Az arany (manapság őrlés és ciánozás tisztogatja)
Jószerivel a hamisítatlan és csorbítatlan Hit jelképes ércalapja;

A mirha – annyi gondot igénylő pusztai cserjécske –:
Keserű, síri illatával a Szeretet jelképe:
S annyi máglya halhatatlan hamvának elcsent egy csipetje
– Szemernyi tömjén –: a Remény. Lábad elé Menyhért tette,
Ezer szekéren hozva s kétszáznyolcvan teve ringó hasán.
E tevék mind úgy bújtak át egy tű fokán.

Miurunk második megnyilvánulása: Jordán-beli keresztsége napja.
Szentséggé lesz a víz, jutván az Ige erejével kapcsolatba:
A mezítelen Isten belép a mély habok kútjába. Ez sírunk helye,
S ahogy Őt mivélünk egyesíti, éppígy egyesít bennünket Ővele.
A sivatag utolsó kútjáig, az úton képződött kis tócsás gödörig
Nem lelni többé olyan csepp vizet, mely kereszténnyé ne tehetne valakit,
S mely legélőbb s legtisztább valónkig lehatva,
Belsőképp jövendő csillaggá ne avatna.
Mivel már nem találtatott oly áthidalhatatlan szakadék,
Mely hajdan, az Írás első versei szerint, eget a földtől választotta szét,
Krisztus, férfikora teljében, az Emberiség családjába lép,
Mint tikkadt utazó, kinek szomját tengernyi víz sem oltja.
Egy cseppje sincs az óceánnak, melybe leszállni szüksége ne volna.
Viderunt te Aquae, Domine – így a zsoltár. Megismertünk, Istenem,
S hogy közülünk ismét felszínre jössz mámorosan és meztelen,
Végső sóvárgásod, mielőtt végképp távozol,
Végső kiáltásod a kereszten is az, hogy még mindig szomjazol!

A galileai lakodalomról szól a harmadik titok.
Először ugyanis nem mint vendéglátó mutatkoztál, hanem mint meghívott,
Mikor is Édesanyád halk szavára borrá változtattad
A tíz korsó vizet, melyet titokban félreraktak.
Szegény a vőlegény; lesüti szemét kínos szégyenében:

Ciszterna-víz lakodalomhoz nem illik semmiképpen!
Kivált így augusztusban, mikor a víztárolók apadnak,
S gyülőhelyei szennynek s undok ázalagnak.
(Mintha “Szent Nagy Károly” ünnepén pezsgő helyett
Fiolában cseppfolyósított Ernest Havet-t nyakalna az elbúsult diákgyerek!)
Istennek egyetlen szava elég e rejtekben való szüretre,
Hogy poshadó vizünk borrá változzék át, tökéletesre.
A bor, mely előbb lőre volt, a végén java bor lett.

Helyes. Hamarosan viszonozzuk, mit nyújtottál, a kelyhet.
Te vagy megmondhatója, végére tartogattuk néked a legkülönbet:
A nektárt egy epével s ecettel átitatott spongyán,
Mellyel egy rendőrtiszt kínál meg buzgólkodván.

A nappal Epifániája elmúlt, marad nekünk az éjjelé;
A gyermekeknek megmutatjuk, mint vonulnak a mágusok honuk felé
Eltérő utakon, nagy kerülővel mindhárman, óvakodva.
A téli tág égbolt meztelen: csupa csillag és csillagocska.
Oly ég ez, fehér a feketén, milyen Észak-Kína és Szibéria felett ragyog,
Hatmillió csillaggal, mind óriás, és ereje teljében villog, táviratoz.
Ennyi Nap közül vaj melyik az, melyet egy angyal csóvaként találomra kiragadott,
Hogy világítson, amerre a három agg vonul amott?
Nem tudni. Az éj újra az lett, ami volt: minden szikrázik szótalan.
Az égnek titkos könyve szembeszökő hitellel sarkig tárva van.
Üdv, Hitnek tágas Éje, csillagok csalhatatlan Városa!
A katolikusnak hazája nem a köd, hanem az Éjszaka.
A köd vakká tesz s fojtogat; behatol szájon, szemen, érzékeken,

Benne jár, nem tudva hol, a közömbös és az istentelen;
A vak s a közömbös a ködben nem tudja, hol jár, sem hogy maga kicsoda:
Afféle félresikerült lény, Igen-re, Nem-re nincs szava!
Lám az éj, napnál különb, útunkon igazít el,
Jellel, ha kell, s megannyi végérvényes csillagképpel.
Ím, vadonatúj év indul, és szerte millió szemmel néz sarkpontjára ma,
Székhelyedre az Ég terében, Tengernek Csillaga!

Fordította: Szedő Dénes

Ilyen volt a Karitász csoport 2021-es éve

„Mert ahogy lélek nélkül halott a test, a hit is halott tettek nélkül.” (Jak 2,26)

A világjárvány mindannyiunkat új helyzet elé állított az élet minden területén, nem volt ez másként a Karitász csoport tevékenységében sem. De mint ahogyan máskor, Isten ezeken a szokatlan helyzeteken is átvezetett minket. A tavalyi évből leszűrt tapasztalatok és a kitartás meghozta a gyümölcsét. Folytattuk a csütörtöki ételosztást, az adománygyűjtést, adományosztást, nem ugyanúgy, mint korábban, viszont az állandóban, Isten irgalmában bízva.

A Kedves Testvérek bizalmának, imáinak és anyagi támogatásának köszönhetően egész évben tudtuk Isten gondoskodó szeretetét továbbítani rászoruló testvéreinknek. Minden csütörtökön g vacsorát adtunk, valamint Húsvét és Karácsony alkalmával 40-40 család ünnepét tettük szebbé közösen.

Az egyik önkéntesünknek köszönhetően részt vehettünk a Szent Dömötör Kórházlelkészi Szolgálat képeslapkészítő akciójához, amelynek keretében az egészségügyi dolgozók felé fejezhettük ki hálánkat, elismerésünket a fáradhatatlan munkájukért. Köszönet a csodálatos, szeretetet sugárzó alkotásokért!

Köszönjük Attila atyának, Flóri atyának, a Tanácsosok Testületének, akik folyamatosan biztosítanak minket lelki és pénzbeli támogatásukról. Hálásak vagyunk a Lipóti Pékség és a Toni Pékség egész évben nyújtott pékáru adományáért, az Úr áldása kísérje minden munkatársukat! Köszönet a meleg ételosztásokhoz Tóth Judit, Ótott Ferenc és a mórahalmi Platán Vendéglő felajánlásáért!

Számtalan azonnali megoldást igénylő helyzet adódott, de az Úr kegyelméből jött vele a megoldás is. Ezúton köszönjük a sok segítséget a Híd közösség tagjainak és minden alkalmankénti segítőnek!

Csoportvezetőként nagyon hálás vagyok minden társamért, akiket az Úr rendelt mellém ezekben a feladatokban. Köszönöm a szeretetet, a bizalmat, a kitartást, a türelmet és a folyamatos alkalmazkodást és azt is, ahogyan átsegítettük egymást a váratlan helyzeteken. Köszönöm a közös faültetést is, amellyel csatlakoztunk a NEK2020 egyházmegyei programjához.

Áldott, békés, boldog Új Esztendőt kívánunk minden támogatónknak és támogatottunknak! Bízzuk Újra Életünket Krisztusra!

A Karitász csoport nevében:

Bús Márti

Ünnepváró irodalom #5: „Kezdetben vala az Ige. S az Ige testté lőn.”

A karácsony irodalma igen gazdag: gazdagabb, mint bármely más egyházi ünnepé. Bizonyára mindannyiunknak megvan a maga legkedvesebb verse, novellája vagy regénye, amit ebben az időszakban évről évre fellapoz. Hiszen megannyi bensőséges hangulatú, festői képekben gazdag, vagy éppen személyes hangvételű írás született a Megváltó születésének ünnepéről.

Mondhatnám, hogy nehéz közülük választani, ám számomra most mégsem az. Mert az alábbi két írásműben nemcsak a téma és a stílus, a nyelvezet és a szóképek ragadják meg az olvasó figyelmét, hanem a nézőpont is, amit a szerző az ábrázoláshoz választ.

Reményik Sándor a négy evangélista szemszögéből, Szabó Magda pedig az újszülött Jézus szemszögéből tekint a megtestesülés éjszakájára. Milyen merész, hátborzongatóan gyönyörű művészi vállalkozás! Mintha Babits Mihállyal mondanák: „a mindenséget vágyom versbe venni” – s ezt meg is valósítják mindketten. Reményik Sándornál Márk, Máté és Lukács evangélista Jézus bölcsője fölé hajol, míg János valahol a távolban, egyedül, egy vad vidéken érzékeli a Megváltó születését, s mondja ki az Ige-himnusz kezdetének csodálatos szavait, melyeket a karácsonyi szentmisében hallunk. Lenyűgöző kép az evangéliumokról! Tér és idő határait szakítja föl Szabó Magda is Jézus születésének rendhagyó ábrázolásával, amikor a világot már csecsemőként is pontosan érzékelő, az isteni mindentudás birtokában lévő gyermek alakjára rávetíti a nagypénteki események vízióját. Közel viszi az olvasót a betlehemi jászolhoz, fizikai és lelki értelemben is egészen közel, hogy minél többet fölfogjunk, megérezzünk és megértsünk a megtestesülés misztériumából.

Péterffy Gabriella

***

Reményik Sándor
János evangéliuma

Összehajolnak Máté, Márk, Lukács,
És összedugják tündöklő fejük
Bölcső körül, mint a háromkirályok,
Rájok a Gyermek glóriája süt.
A gyermeké, ki rejtelmesen bár
S természetfölöttin fogantatott:
De fogantatott mégis, született
S emberi lényként, tehetetlenül,
Babusgatásra várón ott piheg.
A gyermek, a nő örök anya-álma,
Szív-alatti sötétből kicsírázott.

Rongyba, pólyába s egy istálló-lámpa
Sugárkörébe. Bús állati pára
Lebeg körötte: a föld gőz-köre.
A dicsfény e bús köddel küszködik.
Angyal-ének, csillagfény, pásztorok
S induló végtelen karácsonyok,
Vad világban végtelen örömök
Lobognak, zengnek – mégis köd a köd.
S mindez olyan nyomorún emberi
S még az angyalok Jóakarata,
Még az is emberi és mostoha.

De János messze áll és egyedül.
Nem tud gyermekről és nem tud anyáról,
Nem születésről, nem fogantatásról,
Csillag, csecsemő, angyalok kara,
Jászol, jászol-szag, – József, Mária,
Rongy és pólya, királyok, pásztorok,
Induló végtelen karácsonyok:
Nem érdeklik – vagy mint rostán a szem
Kihull az ő külön történetéből,
Kihull mindez, és mindez idegen,
Apró, földízű, emberi dolog.
Nagyobb, nagyobb, ó nagyobb a Titok!

János, evangelista, negyedik
Külön áll, világvégén valahol,
Vagy világ-kezdetén, vad szikla-völgyben
S a fénytelen örvény fölé hajol.
És megfeszül a lénye, mint az íj,
Feszül némán a mélységek fölé,
Míg lényéből a szikla-szó kipattan
S körülrobajlik a zord katlanokban
Visszhangosan, eget-földet-verőn,
Hogy megrendül a Mindenség szíve:

Kezdetben vala az ige.
S az Ige testté lőn.

***

Szabó Magda
Az a szép, fényes éjszaka
(részlet) 

Megszületett.

A folyamat jobban fájt, mint képzelte, először találkozott közvetlenül az emberi test szenvedésével, s mert az volt, aki, a kín érzékelésekor azonnal az anyjára gondolt, hogy annak mi juthatott a gyötrelemből ilyen keservesen hosszú vándorlás és kezdetben szinte reménytelen szálláskeresés után. Felsírt, ahogy más csecsemők, hisz az akarat emberi megnyilvánulást kívánt tőle, de tudta, a különleges állapot, hogy még mindig el képes választani valódi mivoltát újszülött formájától, végéhez közeledik, már csak percekig érzékelheti a tizenkét dimenziót, rövidesen bezárulnak előtte az időfolyosók is, és csak halála közeledése hasít majd újra rést a földi kárpiton körötte, mikor már felismerte és betöltötte küldetését.

Kicsit megmozdította a fejét, hiszen látott, amire más csecsemő közvetlen a világba kerülésekor még képtelen. Körülhordta a pillantását, részleteiben is érzékelni kívánta ezt az éjszakát, amelyet majd az ő születéséről neveznek el mindenféle nyelveken, és úgy tartanak számon, hogy az ő napja. Szóval ilyen Júdea, és ez itt testi szemmel Efrata Betlehem.

Átlátott a falon is, túl a lakott, jelenleg túlzsúfolt terület házain, minden sugárzott a mezőn, ott voltak a pásztorok, az angyal, s mindjük felett a csillag. A közvetített üzenet, a pásztorkürtök és az égi seregek zengése csak az ő füléig jutott el, mert a körötte lévők idebenn abból a távolságból nem hallhatták az ígéretet, másra is figyeltek egyébként, ővele volt itt elfoglalva mindenki, persze hogy ő az egyedüli, aki mindent érzékel. Olyan hangerővel érte el szöveg és dallam, hogy szinte szúrta a hang, odakapott a fejéhez. Védelem – mondta benne az addig ismeretlen test reflexe, és kezével is, pillantásával is az anyját kereste, akit annak kiválasztásától ismert, de most fogta fel először pórusaival, tapintásával bőre melegét, enyhítő közelségét. Az anyja, ahogy megmoccant a karjában, azonnal feljebb emelte és erősebben szorította magához, arcán, langyos ifjú testén még alig szikkadt az életadás verejtéke. „Sírt szegény – gondolta az újszülött –, bizony, sírt, hallottam. És mennyit fog még sírni miattam, miféle árnyékok között, amelyekben csak a saját arca világít, mekkora terhek és szűkölő aggodalom súlya alatt. Kezdettől sejthette, milyen lesz a jövő, hiszen nem szokott liliomos angyal üzenettel meghajolni akárki hajadon szobájában, s ha mégis megteszi, megérzi a kiválasztott, hogy ezentúl új törvények szabályozzák majd az életét, s nem valószínű, hogy ezek csak az anyai öröm és önfeledtség mosolygó óráinak jelzései.” „Könny – ismételte magában a szót –, ezzel kezdődik minden, s nyilván ezzel végződik is, saját könnyemmel, a másokéval. Anyám, túl erős és éles ez a sok nesz, mindent külön is hallok és egyszerre is.” Felfigyelt a váratlan mozdulatra, anyja hirtelen két tenyere öblével takarta el a füleit, pedig ő csak felnyöszörgött, nem volt szabad szóval jeleznie, mi zavarja, s az mégis megérezte, mitől szenved. „Mivel értetek ti, anyák, te, kiválasztott, és a többi, akinek nincsen, nem lesz neve a történelemben? A lelketekkel?”

Álmosodott, ez is merőben ismeretlen élmény volt, kielemezni, mit jeleznek súlyosodó szemhéjai, de nem engedett a zsongító érzésnek, még ott voltak körötte Efrata Betlehem friss képei mellett a megszokott dimenziók is, nem engedte el őket, kapaszkodott a kettős érzékelésbe. A füle már váltott, nem érzett fájdalmat, új arc hajolt hozzá, bölcs, szelíd, kicsit szomorú, nem fiatal szemek vizsgálták rajta a frissen ráadott könnyű kelmét, aztán munkában megvastagodott, biztonságos ujjak kiegészítették az öltözékét valami puha, könnyű gyapjúdarabbal. Jólesett, bár eddig se fázott, zsúfolt volt a helyiség, ember és állat kigőzölgése érződött, és még valami, ami kellemes volt az orrának: szénaillat. „Az nem jó hely – hallotta nevelőapját, ahogy az anyjának magyaráz –, az állatok odaszoktak, mert az a legépebb rész, nem hull ki semmi a takarmányból, majd bökdösni fogják, az arcába lehelnek, oda nem teszem. De az a csorba szöglet ott hátul üres, oda szénát se raktak, látod, mert letört az eleje, ott elkerítek neki egy kis helyet, az védett, az a sarok. Talán akad itt valami deszkadarab, rendbe hozom a szögletet, akkor nem esik ki.” Zizegetett az alom, ahogy az ács meg-megemelte, a csecsemő követte a szemével, látta, amint csakugyan lel valami lécet, s már csengtek az iszákból kikeresett, útközbeni munkára szánt szegek, dolgozott a kisbalta, a kalapács. Az ács híres volt a munkájáról, most sem akárhogy dolgozott, a jászolsarok ép volt már, letört külső oldalán ügyes kis keresztben összeillesztett fácskák oltalmazzák majd a szénaágyban az ott fekvőt az állatok kíváncsisága vagy mohósága ellen. Az újszülött végigborzongott, mikor a kis oszlopokat látta. „Honnan tudná – gondolta –, mikor csak mi tudjuk, mi, hárman egyek, ő honnan tudhatná, mikor tilos tudnia. Ez már a test jelzése, a testem teszi, hogy riaszt az a forma, hogy az iszony kiüt rajtam, nyirkos a homlokom, míg nézem a mintát: hosszabb léc, kurtább léc, egy helyütt egybefogja a szög, a metszési ponton. Csakhogy hol van még térben és időben ez a kellék, a mai éjszakának nem a baltaütés a vezérdallama, hanem az ének. Ez a kereszt a pászkaünnephez tartozik, a lécecskék feszesen állnak, mint a katonák. Majd lesznek katonák is, de nem most, nem ma éjjel, és nem itt.”

Még nem tették különös bölcsőjébe. Az ács végigtapogatta a szénát, törek ne kerüljön a szálak közé, anyja meg kendője sarkával itatni kezdte a nedvességet az újszülött homlokán. Gyér fény mellett voltak odabenn, rőtes volt a láng rezgése, a verejtékcseppek úgy gyöngyöztek a csecsemő bőrén, mint a tüskenyomok. Ő tudta, milyennek látja most, milyen csupa seb homlokúnak az anyja, szerette volna megnyugtatni, de tilos volt jeleznie, még szánalomból is, nem mondhatta, hogy ne rettegjen, mert a fény játszik vele, amit lát, nem valóság, még sokáig nem az, egyszer persze elhozza az idő, mely akkor betelik, de egyelőre a harsonák éjszakája van, az ujjongó mezőké és meghökkent palotáké. 

Szerkesztette: Péterffy Gabriella

A Szegedi Szülők Kórusának adventi hangversenye

Nagy szeretettel készült adventi–karácsonyi koncertjére a fiatal Anyukákból álló kórus Berényiné Ale Krisztina tanárnő vezetésével, melyet dec. 19-én vasárnap, az esti mise után hallhatott az érdeklődő közönség a Szent Erzsébet templomban. A kb. 25 perces program kedves dalai a Karácsonyt vetítették elénk, melyben magyar, angol, svéd dallamok csendültek fel, némelyik dalhoz előre fölvett zongorakíséret vagy zenekar is társult. A zongorakíséretet Bolemann Kata a Hammido AMI művésztanára szolgáltatta.  

Elsőként az Effata együttes egyik dalát énekelte a kórus, „Fölöttünk új csillag ég” címmel. A „Karácsonyi álom” című ének zenéjét Balázs Ádám komponálta, szövegét Zöldi Gergely írta, e dal végén az egyik kórustag kislánya, Boros Lilla is közreműködött aranyos hangjával.

Wolf Péter és Fülöp Kálmán „Ave Maria” című művének szólóját Márton Anita és Fehér Márta énekelték szépen, áhítattal.

„Away in a Manger” (Távol egy Jászolban) az egyik legnépszerűbb angol nyelvű karácsonyi ének (az angolszász országokban „Carol”-nak nevezik). E változat zenéjét William J. Kirkpatrick szerezte a 19. század végén. E szívhez szóló dalt az egyik kórustag ajánlotta az énekkar figyelmébe, hosszabb angliai tartózkodásuk emlékeként.

Ezután egy svéd dallam csendült fel a kórus hangján, amelyet Olle Widestrand komponált, Eskil Lundstörm dolgozott át, a magyar szöveget Antal – L. Ilona írta, a mű címe: „Egy kicsi gyermek”.

Egy meglepetés számmal is készült a kórusvezetője és az énekkar egyik szólistája (erről még a tagok sem tudtak): Andrea Bocelli és Céline Dijon sokak által ismert híres duettjét a „The Prayer”–t (Imádság) adták elő meghatóan.

Végezetül Madarász Gábor-Szabó Ágnes szerzőpáros dalát hallhattuk „Add tovább” címmel, amelyet a kórus a vezetőjük Édesanyjának ajánlott, aki éppen azon a napon ünnepelte 70. születésnapját. A koncert végén a szűnni nem akaró vastaps után még egy ráadásszámot énekelt a Szegedi Szülők Kórusa.

Köszönjük a kórus vezetőjének, Krisztinek és minden tagjának a készületet, a szép adventi – karácsonyi koncertet, amellyel megajándékozták a Szt. Erzsébet templom közönségét. Isten áldja munkájukat!

Lucz Ilona

Ünnepváró irodalom #4: „Gyertya kell! – Égő, tiszta lángú”

Ajándék. Ajándékozás. Karácsony közeledtével egyre gyakrabban jutnak eszünkbe ezek a szavak. Mert ahogyan a háromkirályok megajándékozták a gyermek Jézust, mi is hasonló módon törekszünk kifejezni szeretetünket mások iránt.

Az ajándékozásnak és az ünnepvárásnak sokféle módja, formája van, mely a korral és az életkorral is változik, új színezetet kap. Márai Sándor gyönyörű példáját adja ennek a December című írásában, melyben vallomásszerűen, megrendítő őszinteséggel és önismerettel tárja elénk gyermek- és felnőttkori adventjeinek érzésvilágát. Sorai nyomán a tárgyi világ vonzáskörében élő, de valójában a szeretet után sóvárgó ember portréja rajzolódik ki előttünk. Pilinszky János ezzel szemben a hit, a filozófia és a lélektan síkján elmélkedik arról: milyen a jó ajándék, hogyan tudunk jól ajándékozni? Gondolataival mintegy megajándékozza a mindenkori ajándékozókat.

A Márai-vallomás kezdetén téli tájkép tárul elénk, harangszóval. Szólaljon meg hát képzeletünkben a harang Balássy László lágyan zengő verssorai nyomán is! Aztán, elérkezve advent negyedik vasárnapjához, gyönyörködjünk Lukátsi Vilma versének gyertyafénytől sugárzó képeiben!

Péterffy Gabriella

***

Márai Sándor
December

Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött.

Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letörtük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé. E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni.

A hónap közepe felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként félrebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem dajkámnak vágyaimról. Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal, színésznőkkel, rivaldafénnyel, sőt valószínűleg kritikusokkal és azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon, és rosszakat mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almásrétes és diadal összes ellenségeim fölött.

Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt, nézelődöm. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugo összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell már, s ha jól meggondolom, lemondok Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit érdeklődéssel olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalán nem járok. Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.

Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban. A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.

Mindezt tudva, az egyre zavartabb és bizonyosabb tudásban, nem tehetek mást, mint sorra járni az üzleteket, s vásárolni öngyújtót, illatszert, nyakkendőt és jegylyukasztót, gőzvasutat és Victor Hugo összes műveit. Tudom, hogy mindez reménytelen. Mit csináljak? Az ember azt adja, amit tud.

***

Pilinszky János
Néhány szóban

A jó ajándék önmagunk egy darabja. A legjelentéktelenebb ajándék is test a testünkből, lélek a lelkünkből. Példa arra, hogy életünk nemcsak szükségletek láncolata, s hogy életünk legvégső alapja mégse valamiféle elemi és kikerülhetetlen önzés. Bizonyítéka annak, hogy létünk végül is ajándék, amiből futja az ajándékozásra. Tiltakozás, igen, az ajándék tiltakozás is énünk korlátai ellen, akár olyasmit ajándékozunk oda, amire magunknak is szükségünk volna, de még inkább, amikor olyasmit, amit mi magunk is szeretünk, kedvelünk.

*

Rossz szívvel adott ajándékot is lehet tiszta, és tiszta szívvel adottat is rossz szívvel fogadni, akár az áldozásban Isten testét.

*

Az ajándékozás nem figyelmesség, nem fényűzés, nem szokás. Véghetetlenül komolyabb és több minden rutinmozdulatnál. Gyönyörű kifejezése az ember földi sorsának, helyzetének s ugyanakkor transzcendens ambíciójának. Annak a vágynak, hogy egyek legyünk, ha most még csak börtönrácsainkon át tudjuk is megölelni, megitatni és megetetni egymást.

***

Balássy László 
Adventi harangszó

Selymes harangszó öleli a tájat,
sok-évezredet keltő, lágy zene,
a lelkeken át ringatózva árad,
s dallama már az Öröm éneke.

Fent: homályból kibomló, tiszta tenger.
Dércsipkés fák alatt térdel a csend.
A halk szélben fenyők illata lebben,
s Pusztában Kiáltó hangja zeng.

A Szeretet jön! Mérhetetlen évek
messzeségéből a világba lép.
Redőtlen úton közeleg az Élet,
s zengő sugárral meghasad az ég.

***

Lukátsi Vilma
Ha szembe jön

Ádvent idején szembe jön velünk
földi vándornak öltözötten
ünnep-várásunk országútján,
lélek-terhelő nagy ködökben…

Gyertya kell! – Égő, tiszta lángú,
szív-didergető éjszakába,
hogy meg ne csalja virrasztásunk
neon-reklámok tarkasága.

Gyertya kell! – Égő, szelíd lángú,
és kéz, amely magasra tartja,
és… egy másik, aki segítsen,
ha annak elfárad a karja!

Gyertya kell! – Sok kis égő gyertya,
És lángokat hordozó kezek,
hogy amikor szembe jön velünk,
el ne kerüljük Őt, emberek! 

Szerkesztette: Péterffy Gabriella

Ünnepváró irodalom #3: „…az egyetlen szent éj fele”

A harmadik gyertyagyújtást három vers jelzi irodalmi rovatunkban. Láttató erejű, hangulatteremtő költemények, melyek képei gondolatok hosszú sorát indíthatják el bennünk. Tekintetünk egy adventi koszorúról fordul a behavazott táj s egy ég felé növekvő fenyő irányába. A hó, a tisztaság szimbóluma az első versben még csak jelzésszerű hangulati elem, a másodikban már a tartalom és a forma meghatározó motívuma. S a hóesés látványával fogad bennünket a harmadik költemény kezdő versszakának szépséges hasonlata is. Külső és belső világunk együtt jelenik meg ezekben a versekben, melyek tájképeire a tér és az idő horizontját kitágítva vetülnek rá a bibliai jelenetek.

E három költemény központi motívuma a várakozás. Ágoston Julián versében sajátos módon jelenik meg az út, melyen a költő a fákkal együtt várja a Megváltó közeledtét. Bódás János már nemcsak várakozik, de a hóesésben elébe is megy az Isten Fiának, akitől megtisztulást remél. Mily gyönyörű kép! S milyen szép, hogy a költő számára a hó csak a külső tisztulást jelenti ebben a versben! A karácsonyéjt váró fenyő pedig a teremtett világ, valamint az Isten és az ember találkozásának ünnepét jelzi az olvasónak Rainer Maria Rilke költeményében.

Péterffy Gabriella

***

Ágoston Julián
Ádventi koszorú

Ádvent. Imbolygó gyertyaláng,
fenyőkoszorú. Gyantaszag.
A szállingózó hópihék
a pisla fénnyel játszanak.

Az út mentén, mint kőcsirkék,
gubbasztanak évezredek
lesve – ha az idő letelt – ,
hogy jön Ő egyre közelebb.

Egy-egy magányos jegenye
az égbe fúrja be fejét,
mint egy próféta, s hirdeti
a magasság üzenetét,

hogy téli fagyra új tavasz
közeleg, az idő lejárt,
s elsöpri a tél havát
az első meleg napsugár.

Állunk, várunk: én és a fák, –
az országúton közeleg,
s ha kitárod szíved-füled,
hallod az angyaléneket:

Mária, József, pásztorok…
Már elérem kicsiny kezed.
Leborulnak fák s századok
köszönteni a Kisdedet.

***

Bódás János
Elé megyek

A hó csendben lebben,
nagy lepke-pelyhekben
s mindent belep…
Fehér lett a sivár,
élettelen határ,
erdő, berek.

Meddig a szem elér,
minden tiszta fehér,
de ott maradt
(eltakarva igaz)
a szenny, a sár, a gaz
a hó alatt.

Vastagon hull reám,
csupa hó a ruhám
köröskörül.
Ím, most hólepetten
én is fehér lettem!
… De csak kívül…

Jön már, Kinek vére
megmos hófehérre,
elé megyek.
Szívem trónjára ül,
hogy Általa belül
tiszta legyek.

***

Rainer Maria Rilke
Advent

Havat terel a szél az erdőn,
mint pehely-nyájat pásztora.
S néhány fenyő már érzi sejtőn,
miként lesz áldott-fényű fa,
és hallgatózik. Szűz utakra
feszül sok ága, tűhegye, –
szelet fog, – készül, nő magasba
az egyetlen szent éj fele. 

Szerkesztette: Péterffy Gabriella


Korábbi adventi gondolatok:

Ünnepváró irodalom #1: „Karácsony készül, emberek!” – Kattints »
Ünnepváró irodalom #2: “Azok az adventi hajnalok” – Kattints »


 

A plébániai közösségeink is részt vesznek a szinodális folyamatban: „Haladjunk együtt!”

Ferenc pápa 2021 októberében meghirdette – az előzetes tervek szerint – 2023 októberében a Vatikánban ülésező püspöki szinódust. Mi ez valójában, és mi közünk hozzá?

Tudnivaló, hogy az 1962-65 között ülésező II. vatikáni egyetemes zsinatot követően VI. Pál pápa jónak látta létre hozni a Püspöki Szinódus intézményét. Ennek célja, hogy az egyház vezetése korszerű választ keressen a világ által adott kihívásokra, s ne kelljen egy évszázadot várni, míg a kérdések feltornyosulnak. Egy-egy aktuális téma körül három évente legyen legfelsőbb vezetői tanácskozás („püspöki szinódus”), amelyet gondos előkészületek előznek meg a helyi egyházak, vagyis az egyházmegyék szintjén. A helyzetfelmérések és a tennivalókra vonatkozó javaslatok alkotják azt a munkadokumentumot, amelyet a témában elmélyült püspökök testülete az úgynevezett „szinódus” során megtárgyal és véglegesít, majd a pápa asztalára tesz. Megjegyzem, ez alapján szoktak megszületni a pápai enciklikák.

Milyen aktuális témákról szóltak az előző szinódusok? A 2015-ös püspöki szinódus a családról tárgyalt, aminek nyomán 2016-ban Ferenc pápa kiadta az Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdítását a „családban megélt szeretetről”. A 2018-as szinódus a fiatalok aktuális helyzetéről tanácskozott. Az előkészületi három esztendő mindig arra szolgál, hogy a világegyház tapasztalatait összegyűjtsék, de a mostani szinódus magára a szinodális folyamatra szeretne reflektálni. Ez tehát a meghirdetett szinódus témája és egyúttal a módszere. Épp ezért, bennünket, újszegedi híveket arra hív Ferenc pápa, hogy legyünk társak az úton: előítéletek nélkül és minél szélesebb körben hallgassuk meg egymást, ugyanakkor őszintén és bátran nyilvánítsunk véleményt mindarról, ami számunkra fontos az egyház életében.

Megjegyzem, ez az útkeresés plébániai szinten már több mint két évvel ezelőtt elindult Újszegeden, amikor a Természetes Közösségfejlődés (NCD) módszerével felmérést készítettünk, majd 2019.  novemberét követően elkezdtük annak feldolgozását. A járványveszély ugyan többször is megakasztotta a közös tanácskozásainkat, de újból és újból nekirugaszkodtunk, hogy plébániai megújulásunk útja-módjairól közösen gondolkodjunk. Ne feledjük, hogy október 2-án, a Teréz anya Közösségi Nap is ennek gyümölcseként jött létre, vagyis sok hívőnek áldozatos tevékenysége következtében valósult meg.

Azt követően öt szerdai alkalommal ültünk össze közös dolgainkról beszélgetni. Figyelmünk fókuszába – Kerekes László testvérünk felvetése alapján – főleg a vasárnapi miseélmény megerősítése, gazdagítása állt, hogy az mindinkább lelkünket betöltő közös ünneplés lehessen.

Meglátásainkból javaslatok is születtek, sőt néhány lépést is tettünk a megvalósítás felé.

Ilyen például, hogy legyenek, akik az ajtóban kedvesen fogadják a szentmisére érkezőket. Egy-egy plébániai kisközösség vállaljon szolgálatokat oly módon, hogy (pl. havonta egyszer) azon a szentmisén a közösségi tagok perselyeznek, felolvasnak, ministrálnak, sőt akár a zenei szolgálatot is vállalhatják – bizony, jó úton vagyunk ennek kiszélesítése felé. Újszegedi plébániánkon szükség van a felolvasók (lektorok) és az áldoztatók (akolitusok) összefogására és képzésére.
Továbbá igény merült fel arra, hogy a szentmisék előtti 5 percben legyen lehetőség a csöndes ráhangolódásra (ezt segítheti halk orgonamuzsika), a mise végét követően azonban ne siessünk el, hanem inkább maradjunk a templomban, köszöntsük egymást, és legyünk különösen figyelmesek azok iránt, akiket nem ismerünk – bátran szólítsuk meg őket! Apró lépésekben haladva is hisszük, hogy nagy dolgokra is képesek lehetünk.

Ezt fejezi a következő frappáns mondás: „Kezdjük azzal, amit muszáj, folytassuk azzal, ami lehetséges, és máris azt tesszük, ami lehetetlen.”

A plébániai megújulásunkat szorgalmazó közös tanácskozásunkat a karácsonyi ünnepek után, január 12-én, szerda 17 órakor folytatjuk. Kapcsolódj be a párbeszédbe, haladjunk együtt a szinódusi úton!

Gulyás Péter és Thorday Attila

Ünnepváró irodalom #2: „Azok az adventi hajnalok!”

Az Ünnepváró irodalom második fejezetében a rorate szentmisék hangulata elevenedik meg. Hajnali szentmise versben és prózában, falun és városban, idős és ifjú szereplőkkel. Egy vers és két novella jeleníti meg számunkra különös érzékletességgel e szertartások világát, jellegzetes szín-, hang- és fényhatásokat is felidézve. Juhász Gyula költeménye szépségesen áttetsző képet varázsol elénk – mintha álomban lennénk még… S az álom gondolatával indul a Fekete István-novella cselekménye, mely által az író az irgalmasság és a megbocsátás példáját adja elénk. Mély emberismerettel, láttató erővel, szeretettel – és egy csipetnyi humorral… Thurzó Gábor önéletrajzi ihletésű novellájában pedig a budapesti Piarista Gimnázium egykori diákjának ministráns-emlékei elevenednek meg az 1920-as évekből. Képzeletünk vetítővásznán jelenítsük hát meg e három írásmű gyönyörű képeit!

Péterffy Gabriella

Juhász Gyula
Rorate

A kéklő félhomályban
Az örökmécs ragyog,
Mosolygón álmodoznak
A barokk angyalok.

A gyertyák rendre gyúlnak,
A minisztráns gyerek,
Mint bárány a mezőben
Csenget. Az árny dereng.

Hideg kövön anyókák
Térdelnek. Ifju pap
Magasba fölmutatja
Szelíden az Urat.

Derűs hit tűnt malasztját
Könnyezve keresem.
Ó gyönyörű gyerekség,
Ó boldog Betlehem!

***

Fekete István
Roráte

Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak, és még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, avagy aludjanak tovább. Hát csak pislognak.

Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak.

Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak, néhol kis lámpások imbolyognak és mutatják, hova kell lépni, ámbár hiszen sár van mindenütt.

Az ég még sötét, s a nappal ágyát csak hinni lehet a keleti égen, s ez elég. Egyébként nem gondol rá senki, mert a búzák kikeltek már, a krumpli a veremben, s a jószág betelelt.

Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs, a tegnap gondja, mintha aludna, a mai még nem ébredt fel, s a falu csak tiszta önmagát viszi hajnali misére.

A külső mozgás befolyik a templomba, és megnyugszik. Suttog még egy kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is megnyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy:

„Harmatozzatok, égi Magasok!”

Mise végére egészen bemelegedett a templom, majdnem otthonos lett, legalábbis így érezte ezt Baka Máté az alszegből, de így érezte Hosszú Illés is – ugyanonnan –, bár ha tudták volna, hogy most egy véleményen vannak, hát inkább nem érezték volna. Nagy harag volt ugyanis a két öreg között, kitartó, régi harag, aminek már formája sem volt, nem is emlékeztek, hogy ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához.

És most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még mozgás van, hát csak ülnek, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy kényelmesebb. Illés nem szereti a tolongást, de amúgy is ráér. Fél szemmel odasandít Mátéra, hogy mozdul-e már, de Máté nem mozdul…

–  Amilyen kutya konok ember volt világéletében – gondolja Illés –, azt akarja, hogy én menjek előbb, de abból nem eszel.

Pedig már a gyertyákat is eloltogatta a dékány, azaz a harangozó, szóval, a sekrestyés.

Azután: csend.

Illés gondol erre, gondol arra, állát belesüllyeszti a meleg nyakravalóba, és szeme szép lassan lecsukódik.
– Nem! – ijedt meg. – Ezt igazán nem szabad.

És Mátéra néz, aki – úgy látszik – elaludt.

– Ez hát el, a híres – mosolyodik el –, pedig három hónappal fiatalabb. Nem nagy idő, az igaz, de mégiscsak fiatalabb. Aztán milyen sárga a füle…, akár a halotté… Jóságos Isten, csak nem lett vele valami…?!
Harag ide, harag oda – a rothadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról –, csendesen odamegy, és kicsit borzongva megérinti Máté vállát.

– Hallod-e, Máté?!
Máté felhorkan:
– No! – és néz Illésre, mint a csodára. – Te vagy az, Illés?
– Én hát, mondom, megnézlek, mert olyanformán ültél …
És nézi egymást a két öreg.
A templomban meleg csend, a kőszentek mosolyognak.
– Kicsit megszédültem – hazudja Máté, de áhítattal, mert tele van a szíve, és szereti most Illést így közel látni –, de már elmúlott.
– Na, hál’ Istennek, hát akkor menjünk.
És egymás mellett kicsoszognak a templomból.

– Mi volt ez, Szentatyám? – néz fel az egyik kis pufók angyal Szent Péterre, amikor az ajtó becsukódott. – Olyan meleg lett a szívem egyszerre.
–  Két ember kibékült – mondja a főszent, és melegen sóhajt.
– Csoda! – suttog a kis angyal.
– Hát bizony, a mai világban …
– És most mit csinálnak?
– Nézz utánuk, fiam!

A két öreg már Illés háza elé ért. Az utca üres, a kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a fák.
– Gyere be, Máté, rég voltál nálunk – mondja Illés –, lángost sütött a lányom…

A kis angyal kérdőn néz a főszentre:
– Mi az a „lángos”, Szentatyám?
A toronyban ekkor ütött hetet az óra, s ettől a földi hangtól megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ott maradt volna az arcukon.

***

Thurzó Gábor
Azok az adventi hajnalok! Nagypénteki délutánok!
(részletek)

Azok az adventi hajnalok! Azok a kamasz-ébredések!

És útban, bennem még az alvás, az iskola kápolnája felé. Mellettünk az Angolkisasszonyok templomát most nyitotta ki hárászkendőbe bugyolálva az öreg sekrestyés nővér. Megállok egy pillanatra – odabent, mélységes feketeségben az örökmécs pirosa, jelezve, éjszakára sem távozott a mindig és mindenütt Jelenlevő. Gyufa sercen, fellobban sárgán, lassan fehérre váltva a főoltár szélső gyertyája. A Borz utcából közeledik az első hajnali hívő, tömpe, nagyfejű öregasszony, férfikabátban, hóna alatt újságpapírban hatalmas paksaméta, ezt hordja magával egész nap, templomról templomra, imádságról imádságra, és sosem tudhatni meg: mit is rejt az átzsinegelt csomag. Már itt-ott emberek, nyikorduló kapuban házmesterek, avítt fürdőköpenyben, jambósapkában. (…)

Azok az adventi hajnalok!

Még ott fehérlik, eloszlóban már, a Gellérthegy fölött a félhold, búcsúzik, rossz a hangulata, hisz a Kossuth Lajos utca felől már dereng, ott van, Kerepesnél talán, vagy messzebb a jeges, téli napfény, s közeledik, megvilágít majd mindent, és sugarára megelevenedik a város, mint a bábautomata, ha bedobják a filléreket. De most még a hajnal, a sötétség, sötét a kápolna is. Csak a mellékoltárokon fehéren a villanygyertyák, célszerű fény, s mellettük jobbról-balról a viaszgyertyák, az élő láng. Kikészítve a tálka, a törlővászon, üvegcsékben a bor és víz, rendeltetésükre várva. A hatalmas márványszobrok csak derékig derengenek, itt is, meg ott is már misézik valamelyik szerzetes, felezüstlik a parányi csengettyűk hangja. Milyen más most az iskolai kápolna, mint reggelente, rettegve várt tanórák előtt, diákmiséken vagy vasárnaponta, nagy és ünnepi villanykörte- és gyertyafényben! Ülök, várok én is a sekrestyében, a lassan melegedő fűtőtestnél, gémberedett még a hidegtől csupasz, rövidnadrágos térdem, és sorra jönnek a szerzetesek, kiket délelőtt tanárokként szeretünk vagy rettegünk. Emil, az örök barát, ugrik, hadd ministráljon ő – akkor talán nem felelteti! – a szigorú szájú számtantanárnak. A tanárok, lila miseruhában, alig ismerhetni rájuk. És az agg, nyugalmazott, nehezen mozgó szerzetesek – milyen magabiztosan ifjak, tetterősek még a folyosó sárguló érettségi tablóin. Felkapom a nehéz misekönyvet – rajtam a sor –, és indulok az egyik aggastyán előtt, vigyázva, ne siessek, bizonytalan kocogása el ne maradjon mögöttem. Az élő lángot én gyújtom meg, s minden halk, nesztelenek a léptek, a miseruha surrogása, öreg térdek roppanása, hallani szinte a gyertyák sercegését, majd ahogy a kehelyben csobban a bor, zizzen a kézben az ostya.

Lassan kihuny bennem az álmosság. De még távolról hallom:

– Introibo ad altare Dei.1

És már ébren hadarom, s nem gondolok rá, milyen fontosat is felelek:

– Ad Deum, qui laetificat juventutem meam.2

Mondjuk a lépcsőimát, s mondom én is – harmadikos ha lehetek – a confiteort3, megborzadva kamaszbűneimen: „mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa!”4 S mit tudom én, mik is a bűneim, csak a rémület él bennem, akkor is, és milyen sokáig, hogy a sátán martaléka vagyok, még az oltár inasi szolgálatára is méltatlan. S dehogy értem meg, amit a papnak felelek, hogy Isten vidámságot ad ifjúságomnak, s ez Isten legszebb ajándéka, a derű és ami benne foglaltatik: a bizalom. (…)

Azok az adventi hajnalok!

Halk csengettyű-ezüst, a vérré változtatott bor csobbanása, az Úr testévé vált ostya roppanása, észre sem veszem, szürkén kivilágosodott odakint, már mosolyog adakozva a Szűz szobra, látom Péter apostol kulcsait, a szelíd titok nyitogatóját, Szent Istvánt, magasba emelve az országot építő keresztet. Az Erzsébet híd felől mind sűrűbben csörömpölnek be a villamosok, dudálnak az autók, morajlik körülöttünk a város, a kápolna már nem csendes, néma sziget, ostromolják az ébredő, tettre kész hétköznap hullámai.

1 Bemegyek az Isten oltárához.
2 Az Istenhez, ki ifjúi örömmel tölt el engem.
3 közös bűnvallás
4 „én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem”

Szerkesztette: Péterffy Gabriella


Korábbi adventi gondolatok:

Ünnepváró irodalom #1: „Karácsony készül, emberek!” – Kattints »


 

Zenei élmény a Szent Erzsébet búcsún

A templombúcsúnkról szóló korábbi beszámolóhoz kapcsolódva, kiegészítésként szeretnék még néhány fontos eseményről említést tenni.

A Pechan Zoltán vezette Schola Ének-és Zenekar lelkes, szívmelengető muzsikája mellett áldozás alatt Alessandro Marcello méltán híres és gyönyörű d-moll oboaversenyének II. Adagio tétele hangzott el Kovács Judit klarinét-átiratos remek előadásában, édesapja, a kántorunk Kovács Gábor orgonakíséretével. Hálásan köszönjük közreműködéseteket!

Komárominé Soós Éva kreatív, díszítő ötletei mindig ámulatba ejtenek. Csodálatos volt az Erzsébet oltár! Köszönjük alkotói tevékenységét!

A búcsúi misét követően Sallay Gergely – aki egy sokoldalúan tehetséges, fiatal művészember (karvezető, gitárművész, költő, író) – adott jó hangulatú gitárkoncertet. Műsorában többek között J.S. Bach, Robert de Visee, Francisco Tarrega művei szólaltak meg. Színes programot állított össze: – a teljesség igénye nélkül sorolva – hallottunk preludiumot, barokk táncszvit tételeket, illetve egy témára különféle karakterű variációkat is.

Köszönet előadóművészünknek, – aki fájós kezével is vállalta – hogy szeretetből, Szent Erzsébet-templomunk búcsúja zárásaként megörvendeztet bennünket és ajándékul szép koncertet ad nekünk.
Lucz Ilona