Elsőáldozó gyermekeink – 2. csoport

Marc a második gyermekünk, akivel elsőáldozásra készültünk. Nagy örömmel vettük a hírt, hogy a 2020 szeptemberében Budapestre tervezett Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus keretein belül fog sor kerülni az elsőáldozására. Feliratkoztunk a hírlevélre, szerveztük a család találkozását, és persze imádkoztunk a vasárnapi szentmisék végén a Kongresszusért. Így az elsőáldozási felkészülés elválaszthatatlanul összefonódott e nagytalálkozó előkészületeivel.

Amikor a vasárnapi szentmisék végén a kongresszus résztvevőiért imádkoztunk, magamban mindig hozzátettem az én személyes kis fohászomat elsőáldozásra készülő fiamért, Marc-ért és egész családunkért. Bár a NEK 2020-at elhalasztották, örültünk, hogy az elsőáldozás mégsem maradt el. Mi a november 15-ei második “turnusban” ünnepelhettünk.

Számomra sokat jelentettek a szombat délutáni előkészítő találkozások, ahol nekünk, szülőknek is volt lehetőségünk újra megfogalmazni, miért is tartjuk fontosnak a vallást az életünkben, és miért szeretnénk, hogy gyermekünk is részesüljön az elsőáldozásban. Megragadó volt számomra, amikor Attila atya egy ilyen beszélgetés kapcsán a Katolikus Egyházat egy óceánjáró hajóhoz hasonlította, amely nagy viharban hánykolódó tengerben, az ide-oda dobáló hullámok hátán is képes átvinni a túlpartra, mintha ezt kisebb lélekvesztőn vagy mellúszásban egyedül, egy-egy faágba kapaszkodva próbálja valaki megtenni. Pontosan így érzek én is. Azt szeretném, ha a gyerekeim is megtapasztalnák Mennyei Atyánk szeretetét, megtanulnák megérezni az Ő jóságos jelenlétét, és olyan felnőttekké válnának, akik rá merik bízni magukat.

Köszönöm a hitoktatóknak a sok készülést. Külön köszönet azért az egyik utolsó alkalomért, amikor a gyerekeink társaiként készülhettünk, közösen feldolgoztuk a Tékozló fiú történetét. Ez a történet számomra mély értelmet csak akkor nyert, amikor nekem is lettek gyerekeim. Gyerekfejjel mindig értetlenül hallgattam a történetet az apáról, aki megörül hálátlan fiának. Igazán cseppnyi részvétet sem éreztem a tékozló fiú iránt, de most összeszorul a torkom, amikor hallom ezt a példabeszédet. Lám, így szeret minket a Jóisten, ilyen nagyon…

Ezzel az elsőáldozással egy kicsit a mi lelkünket is leporoltuk, ünneplőbe öltöztettük.

Verdure-Brzozka Ágnes és Verdure Marc

Pechan Zoltán nem ismer lehetetlent

Pechan Zoltán nyugalmazott zenepedagógus nem ismer lehetetlent. Már a tavaszi karantén időszakban kidolgozta annak módját, miként tudja összetartani az egyházi énekeket tanuló gyermekénekkar, az ún. szkóla tagjait.

Nyáron aztán a családi kertben tartott élő próbákat, hogy a közösség összetartó ereje erősödjék. Milyen boldogok azok a szülők, akik látják gyermekük fejlődését a zenei életben, ugyanakkor igaz, jó barátokra is lelnek az egyházi közegben! Ez bizonnyal minden áldozatot megér.

Szeptemberben a plébánián tarthatták az énekpróbákat, de októbertől ismét az online térbe szorultak. Az egyik család az alábbi üzenetet küldte:

Kedves Barátaink!

Mivel szeptemberben Máté zongorázni, Eszter pedig hegedülni kezdett, így most már mindhárom gyerek tud picit valamilyen hangszeren. Megpróbáltunk velük egy kis kamaramuzsikát összehozni a lakásunkban. Ez volt az első ilyen alkalom.

Áldott szép ünnepet és egy gondtalanabb, boldog új évet kívánva szeretettel:

Siklós Robi és Pechán Szilvi, valamint gyermekeik: Ádám, Máté és Eszter

https://drive.google.com/file/d/1dLsb4ZjANXI5oIBpfePm8iwNVVa7hmr2/view?usp=sharing

Egy különös templombúcsú

Több szempontból is eltért az idei búcsú az eddigiektől. Az egész világot ért járvány miatt mindannyian védőmaszkban vettünk részt az ünnepi szentmisén, nélkülözve a Szt. Cecília kórusunk szép énekeit, amelyek által mindig emelkedettebbé vált a liturgia. Nem teltek meg a padsorok sem, mint az előző években, részben a távolságtartás miatt is, valamint a vírusfertőzéstől való félelem is többeket otthon marasztalt.

Attila atya bevezető köszöntőjében említette, hogy éppen 110 évvel ezelőtt, pontosan ezen a napon, november 19-én szentelték fel a templomot, majd az oltárra helyezte Árpád-házi Szent Erzsébet ereklyéjét (hitelesített csontereklye), amelyet 2018-ban Kiss Imre atya közreműködése által kapott ajándékba a templomunk.

Az ünnepi mise főcelebránsa és igehirdetője Tőkés György atya, a jezsuita rend szerzetese volt, aki Srí Lankán, vagyis Ceylon szigeten teljesít szolgálatot, azonban most itt él a szegedi jezsuita közösségben. Az atya Jézus tanításából hangsúlyozottan is az ellenség szeretetére hívta fel figyelmünket.

Gazdagon kifejtette, hogy a „szemet szemért, fogat fogért” (Kiv 21,24) ószövetségi törvény helyett „szeressétek ellenségeiteket” (Máté 5,44) mondás tettekre váltása nyerhet jutalmat a mennyben. „Ki tudja szeretni az ellenségét?” – tette föl a kérdést, melyre rögtön meg is adta a választ: Jézus. Ha mi az Ő oldalára állunk, Őrá hallgatunk, az Ő szemével tekintünk ellenségünkre, mi is képesek lehetünk szeretni őket, imádkozni értük.

Néhány példával szemléltette is mindezt, sőt a mostani járványügyi helyzetben kialakult feszültségekről, ellentétekről is említést tett, javasolva feloldásuk módját.
„Boldogok a szegények…, boldogok a szomorúak…” – hallottuk tovább Jézus szavait, mindezek csak emberi szemmel tűnnek ellentétnek, az égiek szemszögéből egyáltalán nem azok. Törekednünk kell, hogy Jézus oldalán maradjunk, mint ahogyan Szent Erzsébet ott élt rövid, de teljes értékű élete során. Isten kegyelméből lángoló szeretettel viseltetett Jézus és a szegény, beteg emberek iránt.

György atya szembe állította Erzsébet tiszta, odaadó szeretetét az őt ért megaláztatásokkal, szenvedésekkel, melyek hőn szeretett férje, Lajos őrgróf halála után érték a Wartburg várában élő rokonok részéről.
A hazánkban, Sárospatakon született királylányt az egész világ tiszteli, akinek életpéldájából, lelkületéből mindannyian meríthetünk. Adjunk hálát érte Istennek és bátran kérjük közbenjárását magyar hazánkért, egyházunkért, újszegedi egyházközségünk tagjaiért!
Lucz Ilona