Pünkösd versben, prózában.
Miként korábban az adventi, karácsonyi és húsvéti irodalomból, idézzünk most a plébánia honlapján a pünkösdhöz kapcsolódó gondolatokból is! Gyönyörű fohászok, természeti képek, írói és költői elmélkedések jelenítik meg számunkra ezt az ünnepet.
Angelus Silesius 17. századi német költő a Könyörgés a Szentlélekhez című versében legszemélyesebb kéréseit fogalmazza meg:
Szentlélek! Fő jó!
Szent neved
Borítsa lángba szívemet!
Tüzednek édes lángja fennen
Lobogjon vígan én felettem.
Ébresszen bennem szent kegyed
Szerelmes, élő, nagy hitet!
Világíts át, Te, drága Fény,
Nehogy sötétben haljak én.
Te szent árnyékod hűvösítsen,
Hogy idegen tűz ne hevítsen.
Szívemnek kertje élni fog,
Ha hull rá égi harmatod.
Fő Vigasz, várom jöttödet,
Csókold életre lelkemet.
Ajándékaid, mint a tenger,
S Nélküled koldus csak az ember.
Itt van szívemnek kelyhe,
Te Pünkösd borával töltsd tele!
A magyar irodalom első klasszikusa, Balassi Bálint már versének kezdetén is három jelzővel illeti a pünkösdöt: áldott, szép, gyönyörű. Fohász helyett ő a teremtett világ csodáit megfestő természeti képekben tárja elénk egy tizenhatodik századi pünkösd áldásait:
Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókot könnyebbítő szele!
Te nyitod rózsákot meg illatozásra,
Néma fülemile torkát kiáltásra,
Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.
Néked virágoznak bokrok, szép violák,
Folyó vizek, kutak csak néked tisztulnak,
Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.
(…)
Újul még az föld is mindenütt tetőled,
Tisztul homályából az ég is tevéled,
Minden teremtett állat megindul tebenned.
Ily jó időt érvén Isten kegyelméből,
Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szívből,
Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetből!
„Bár lenne szívem ünnepi / zsolozsmát zengő, nagy harang.” Szebben és nagyobb odaadottsággal aligha lehet szólni erről az ünnepről, mint azt Dsida Jenő teszi a Pünkösd című versében. Felfokozott öröm, boldogság árad a verssorokból, olyan szent eufória, melynek művészi kifejezését egyazon mondat foglalja keretbe: „Ujjong a lelkem s telve van örömmel”. Színek, hangok és illatok fenséges érzésvilága tárul elénk a nyitó verssorok nyomán, mielőtt a Szentlelket jelképező galamb művészi érzékenységgel megrajzolt képe megjelenik:
Ujjong a lelkem s telve van örömmel:
Ma érkezik a régvárt vendég!
Bár liliom-palástot
Vehetnék vállaimra
S elébe úgy mehetnék
Hogy szűzfehéren üdvözöljem Őt! –
Bár tűzrózsákat, égő szíveket
Szórhatnék szét a nagyvilágon,
Hogy illatot és színeket
És imákat találjon,
Amerre jár! –
Bár lenne szívem ünnepi
Zsolozsmát zengő, nagy harang,
Mely szétkiáltja örömét,
Hogy csengjen-bongjon tőle a határ!
Pedig, kit várok, csak egy kis madár,
Remegő szárnyú, hófehér galamb! –
– – De benne ég az örök Láng,
A szent tevésre ihlető, nagy Isten!
Szemén pünkösdi tüzek nyelve csap ki
S így tekint le ránk!
Csak egy pihegő, hófehér galamb!
De Őt imádom, amíg élek,
S előtte hullok térdre egyedül
Parányi semmiségem
Alázatos mély érzetében
Mikor felettem átrepül:
Mert ő az Úr és Ő a Lélek!
S tőle várjuk fényes újulását
A föld színének
Ő hozzá csap fel ezer ének
Ostromlón zúgva pünkösd hajnalán:
Oh jőjj el! Jőjj el! − − − −
− − − −
Halld meg világ a titkot:
Ma eljön hozzánk! − −
Ujjong a lelkem s telve van örömmel!
A személyes odaadottság képei Dsida Jenő versének utolsó szakaszában válnak világméretű vízióvá. Az alábbi szemelvény költője, Bódás János viszont mindvégig ez utóbbi perspektívából tekint a pünkösdre, amikor az egész világ számára kéri a Lélek áldásait. A békére vonatkozó gondolatai napjainkban is megdöbbentően aktuálisak.
Szent Lélek szállj alá:
erő, kincs, égi fény…
A világ oly gazdag,
és mégis oly szegény!
Hatalmasoknak, kik
vezetik a népet,
s fegyver van kezükben,
adj nagy bölcsességet.
Űzz el szívekből
vad haragot, sértést,
népek s egyesek közt
teremts egyetértést.
Annyi még az önzés,
a gyűlölet: − vedd el!
tölts be minden szívet
emberszeretettel.
Krisztus indulatját
vidd a földre szerte,
Te uralkodj bennünk
békességnek Lelke.
Élni vágyunk, mégis
veszni készül minden,
mentsd meg a világot
Szentlélek Úr Isten!
Természeti és bibliai kép, valamint fohász követi egymást Reviczky Gyula Pünkösd című versében:
Piros pünkösd öltözik sugárba,
Mosolyogva száll le a világra.
Nyomában kél édes rózsa-illat,
Fényözön hull, a szivek megnyilnak.
Hogy először tünt fel a világnak:
Tüzes nyelvek alakjába’ támadt.
Megoldotta apostolok nyelvét,
Hirdeté a győzedelmes eszmét.
Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed’
Ma is minden bánkodó szivének,
Hogy ki tévelyg kétségbe’, homályba’:
Világitó sugaradat áldja.
Kosztolányi Dezső a közelgő nyár szépségeit tárja elénk Pünkösd című költeményének képeivel:
Lángszárnyakon röpül felénk a nyár,
az éj meleg s már perzselő a reggel,
bolygunk az éjbe álmodó szemekkel,
s ritkán találunk hűvös árnyra már.
Az ég fakó, az éjjel is rövid,
alig bujik el a nap egy bokorba,
aztán ragyogva, új erőbe forrva
kiszáll s az égre lánguszályt röpít.
A róna várja a hűsfényü holdat,
leng a kalász, vérszínü rózsa lángol,
leszáll a boldogság a másvilágból.
A néma csillagok reánk hajolnak,
és álmodó, fáradt fejünk körül
szines, aranyló lepkeraj röpül.
*****
A pünkösd prózai irodalmának szegedi vonatkozású érdekessége az a beszámoló, amely egy éppen 100 évvel ezelőtti eseményt idéz fel: Juhász Gyula költői indulásának 25. évfordulóját 1923 májusában. A költőt, aki megannyi bibliai ihletésű verset adott a magyar irodalomnak, a pályatársak és az olvasók együtt ünnepelték azon a napon. A költő legszebb pünkösdje címmel Várkonyi Balázs emlékezik meg e jeles alkalomról:
Szinte hihetetlen: ezer ember egy irodalmi matinén! Lehet, tán máskor is megtörtént, de egyszer biztosan. 1923 májusának harmadik vasárnapján, Juhász Gyula jubileumi köszöntésén.
Negyedszázaddal volt ez túl egy másik pünkösdön: amikor 1899-ben a szegedi piaristák diákja a városi újság, a Napló hasábjain a saját verseivel nézett farkasszemet. Nyomtatásban addig még nem láthatta írását. De azon a napon a költői hivatásépítmény első téglája a helyére került. (…)
Vasárnap, 1923. május 20-a, fél 11. A Belvárosi Mozi előtt emberek gyülekeznek. Egyre többen vannak. Nem véletlen: a hatalom által nemigen, de a szegedi elit és a köznép által is igazán tisztelt költő köszöntése van soron. A húszas évek szegedi sajtójának különc figurája, Pór Tibor az ötletadó, ő szervezi meg azon a pünkösdön minden idők legnagyobb szegedi költőünnepét: a Juhász Gyula indulása 25. évfordulójára rendezett matinét. (…) Az újság az eseménytől írta: „Ezer ember jelent meg vasárnap délelőtt 11 órakor a Belvárosi Moziban, ahol a modern magyar irodalom vezető nagyságai jöttek össze Juhász Gyulát ünnepelni, huszonötéves költői jubileuma alkalmából. Soha még olyan áhítatos csönd és olyan felmagasztosult hangulat nem ült a Belvárosi Mozi helyiségében, mint ezen az irodalmi ünnepen.”
Előlépnek sorban az írótársak: Móra Ferenc legelsőbb, aki az életét szimbolizáló mezei virággal köszönti az ünnepeltet, s a lap szerint „… a közönség szűnni nem akaró tapsorkánnal jutalmazta őket.” Aztán Kosztolányi érkezik e szavakkal: „Ő maradandót alkotott s könyvei az óriás könyvtárak azon a részén állanak, melyekben visszatérnek a korok a halhatatlanság utcájába.” Babits Mihály következik: arról beszél, milyen nagy hálával tartozik barátjának, mert hiszen költői életútja elindítóját is tisztelheti benne. De hát ugyanezt a segítséget kapták a fiatalabbak, a szintén jelen lévő József Attila is, meg Szabó Lőrinc, és mennyien még! Mert Juhász Gyula szíve a tehetségéhez hasonló volt: nagy. Az Utolsó imádság című verse záró soraiban írja: „Legyen mindenki boldog, aki él itt, / S halálra fáradt lelkem szenvedésit / Írd mind az ő javukra, Istenem!” Ugyanezt tükrözi a költőtárs üzenete: a Juhász Gyuláról való nóta, vagyis József Attila verse a kortársról, a barátról, a szeretet küldöttéről: „… Mindenkinek jár távoli csomag / S egy égi izenet, amit hozott, / Ahonnan jött, az örök szeretetből…” (József Attila: Juhász Gyuláról való nóta, 1923, részlet)
(Szeged Ma, 2021. május 22.)
*****
„Pünkösdkor miért nem adunk ajándékot?” – kérdezi édesapjától a gyermek Fekete István a Pünkösd című novellában, hiányolva az ünnepből a szeretet e gesztusát. A gyönyörűen megírt, elgondolkodtató történetben szűkszavú válasz érkezik a kérdésre, ám később a gyermek és családja is megajándékoz egy rászorulót – jótettüket egymás előtt is titokban tartva, mintegy Máté evangéliumának tanítása szerint: „amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adakozásod titokban történjék” (Mt 6,3-4).
Nem tudom én, miért, de a mi falunkban az Úrnapját jobban megtartották, mint a pünkösdi ünnepeket. Nem arról van persze szó, mintha a pünkösdöt nem tartották volna meg kellő fénnyel és – pihenéssel, de a pünkösdi ünnepeket elhomályosította még egy kicsit a húsvét messze néző ragyogása – áldozócsütörtök is volt közben –, és a pünkösdi ünnepeken jobban benne volt még a karokban, derekakban a tavaszi hajrá fáradtsága. De Úrnapján a kalászba szökkent búzamezőkben hentergett már a szél, s a kertek és szőlők méhzsongásos csendjében vidámabban flótázott a sárgarigó.
Talán az úrnapi sátrak tették fényesebbé és közösebbé az Úrnapját? Nem tudom. Vagy talán csak az én messze emlékeimben látszik ez így? Lehetséges, de az bizonyos, hogy pünkösdkor nem volt semmiféle ajándékozás, semmiféle jókívánság sem kifelé, sem befelé a családban, és még a faluba tévedt koldus is tudta, hogy csak közönséges vasárnapi adományra számíthat.
Mindez azonban nem jutott volna eszembe, ha szombaton nem találkozom Kis Jancsi bácsival, aki a falu hivatásos koldusa volt, egyúttal a búcsújárásban is hivatásos előénekes. Jancsi bácsi általában elég rongyos volt, míg ünnepeken és búcsújáráskor sárga bársonynadrágot öltött, és hosszú somfabotját használta, amely alul hegyes szögben és felül rézkeresztben végződött. Ez a bot talán már magától is eltalált volna Andocsra vagy Segesdre, de pünkösdre elő sem vette – amit nagyon sajnáltam –, és látva Jancsi bácsi rongyait, arra gondoltam, hogy ez igazságtalanság… Miért csak karácsonykor meg húsvétkor kap tőlünk valamit… Különösen karácsonykor, amikor a levetett ruhák, ingek, kalács, egy üveg bor csomagját én nyújtottam át Jancsi bácsinak, s ilyenkor egészen boldognak éreztem magam.
− Valami itt nincs rendben – gondoltam pünkösd előtt való szombaton, amikor a vacsora – kacsavér, aprólék, miegymás – már előrevetette a valódi első osztályú ebéd fényességét.
Jó vacsorához méltó csendesség lebegett az asztal felett, amikor eszembe jutottak Jancsi bácsi rongyai, s ezekkel a pünkösd mostohasága, tehát megkérdeztem:
− Pünkösdkor miért nem adunk ajándékot, édesapám?
Apám letette a villát, megtörölte a száját, rám nézett, s tudtam már, mit fog mondani:
− Magyar ember, amikor eszik, nem beszél…
Hát ezt is mondta, aztán vacsora végéig hallgattunk, de nem szidott össze, hanem azt mondta:
− Nem szokás…
− Pünkösd nem olyan nagy ünnep, mint a karácsony?
− Tulajdonképpen akkora. Honnan jutott ez eszedbe?
− Kis Jancsi bácsival találkoztam. Csupa rongy volt az inge… Azt mondja, beteg is volt…
Erre nem válaszolt senki.
− Hát – mondta később apám –, nem szokás… – aztán felállt, mintha valami eszébe jutott volna, és kiment. A vacsora pedig valahogy befejezetlen maradt…
(…)
Egyedül maradtam a homályban, s ekkor valami gondolat lepett meg, ami nem lehetett tiszta ügy, mert körülnéztem, mint aki egyedül akar lenni… Aztán elindultam a pince felé. A házban csend, csak a szívem dobogott…, amikor lesurrantam a kopott lépcsőkön. Kitapogattam az ajtónyílást, s onnét már sötétben is megtaláltam a homokba fektetett borosüvegeket. Egyet a hónom alá nyomtam, aztán fel a lépcsőkön.
A külső folyosón csend, de valahonnét mintha lovas közeledett volna sebes vágtában…, és szinte vártam, hogy mikor fordul be az udvarra, amikor kicsit megnyugodva kivilágosodott, hogy a dobogást nem ló okozza, hanem a szívem…
− Hű, de megijedtem – gondoltam, aztán teljesen megnyugodva eldugtam az üveget a lugas indái közé, és bementem a házba.
− Lefekszem, nagymama…
− Jól van, kisfiam – mondta, aztán jobban megnézett. – Nincs valami bajod? Olyan rossz színed van…
− Álmos vagyok…
Nagyanyám fejcsóválva nézett utánam, én pedig pár perc múlva mélyen aludtam, de azzal az elhatározással, hogy még sötéttel felkelek. Abban az időben nagyanyámmal laktunk egy szobában, s ennek a korai kelésnek semmi akadálya nem volt, mert nagyanyám nagyon mélyen aludt.
És bizonyos idő múlva – ami nagyon rövidnek tetszett – felébredtem. Nagyanyám vidáman fújta a kását, én pedig hónom alá csapva ruháimat, cipőmet, kisurrantam a konyhába, ahol a vekker három órát mutatott. Pár perc múlva már az utcán voltam, aztán a kertek alá kerültem, és egyvágtában loholtam, kezemben a borosüveggel Jancsi bácsi „lakása” felé. Írhatnám persze azt is, hogy Jancsi bácsi „háza” felé, de minek írjam? Jancsi bácsinak nem volt háza, mert Jancsi bácsi nagyon szegény emberek rokona volt, aki az istállóban lakott egy Vica nevű jól táplált tehén tőszomszédságában. Vicán kívül még csak patkányok laktak az istállóban, akiket utáltam… De akkor erre nem gondoltam, mert Jancsi bácsi már derűsen fogta kezében az üveget a meggyújtott olajmécses mellett, és szeme olyan éber volt, mintha nem is aludt volna.
− Nohát – mondta –, hát igazán, majd mondd meg otthon, hogy…
− Jancsi bácsi! – ijedtem meg. – Nem mondok meg semmit, mert ezt a bort én… csak úgy hoztam.
− Ilyent nem isznak a papok – vált meg hosszabb furulyázás után az üvegtől, s gyakorlott mozdulattal az ágy alá dugta, amikor csattant kívül a kiskapu…
− Bújj el valahová – suttogta –, hátha ide gyün…
Megrettenve kerültem meg Vicát, és – a patkányokra gondolva – egy kis irtózással bújtam a jászol alá, miközben Jancsi bácsi elfújta a mécset.
− Szép pünkösdi jó reggelt – mondta valaki, és ijedtemben még a patkányokat is elfeledtem, mert a hang Pista bácsi hangja volt.
− Hajnal van még, Pista fiam – ásított Jancsi bácsi. – Mi jót hoztál?
− Csak ezt a kis bort, Jancsi bácsi, meg egy kis csomagot. Valami ruhaféle van benne…
− Nahát! Fiam, igazán… Tedd le, fiam, oda a ládára. Aztán mondd meg, hogy…
− Nem mondok meg semmit Jancsi bácsi, csak annyit, hogy amit rám bíztak, átadtam. A bort a gazdám küldi, a ruhafélét meg az asszonyok, de alighanem egyik se tudja a másikról, hogy küldtek magának valamit… Szóval ne köszönjön meg semmit! Érti!?
− Micsoda népek, micsoda népek – s Jancsi bácsi a gyújtó után kotorászott.
− Ne gyújtson világot, Jancsi bácsi. Sietek haza, a magam jószágát is el kell látni… Aludjon, hiszen alig hogy világosodik.
Igaza volt Pista bácsinak, mert csak akkor világosodott, amikor már hazaértem. Mélyen aludt még a ház, amikor – a konyhában levetkőzve – besurrantam nagyanyám szobájába. És amikor már újra felmelegedtem az ágyban, csak akkor kezdtem el gondolkodni, s gondolataimban valami végtelen csend és valami végtelen jó érzés ringatott álomba, de mintha ennek az örömnek semmi előzménye nem lett volna.
Azóta tudom, hogy pünkösd valóban első osztályú ünnep, amely nem múlhatik el soha, mint ahogy nem múlhatik el a Szeretet, s nem múlhatnak el azok sem, akiket szerettem, s akiket az emberi lélek múlhatatlanságában örökké szeretek.
Szerkesztette: Péterffy Gabriella
