Ha Krisztus nem támadt volna fel, mi sem lennénk együtt

Mindannyian Isten által megérintett emberek vagyunk. Személyre szólóan, szeretettel érint meg mindannyiunkat Isten, és választ vár tőlünk. Egyik-másikunk arra amlékszik, hogy mikor és hol történt a fölismerés, hogy Ő előbb szeretett minket, s milyen nagyszerű, hogy gondviselő szeretetében megőrzött. Attól fogva viszont mi is szüntelen az Úr keresésében járunk. Ő számtalanszor feltája magát a teremtett világ rendezett szépségében, vagy hálásak lehetünk egy szépen alakuló emberi kapcsolatért, néha a rendkívüli ima-meghallgatásban döbbenünk rá, hogy Istennek mindig gondja van ránk. Mi pedig – jó esetben – abban találjuk meg örömünket és békénket, hogy az Ő útjain járunk, vagyis útmutatásait követve igyekszünk boldogulni.

Jézus életét és tanításait felidézni gyűltek össze már az első századok Krisztus-hívei. Rendszerint a zsidó sabbatot, a nyugalom napját követően, az Úr napján (lat. dies Dominica) tették ezt, hiszen annak idején is húsvét hajnalán tapasztalták meg, hogy – az apostol megfogalmazása szerint – „akit test szerint megöltek, az Lélek szerint életre kelt” (1Pét 3,18). A föltámadás napján, vasárnap tehát rendszeresen találkozik a helyi egyház, hogy Krisztus szavai ismét felhangozzanak, és mivel Krisztus él, nem halott többé, így tanítása is éltető azok számára, akik hittel fogadják és tettekre váltják.

Másrészt csodás tetteinek gyümölcséből is részesülhetünk, amikor Nagycsütörtökön kifejezet akarata szerint ma is hittel idézzük fel önátadó szeretetét. Egyszeri és örök áldozatából itt és most mi is részesedhetünk, amikor szentáldozáshoz járulunk. Ez olyan éltető forrás, amire az élet zarándokútján szükségünk van. Tudta ezt Krisztus Urunk, és ezért ajándékozott meg önmagával az Eucharisztiában.

A templomnak (lat. templum) nevezett építmény valójában a hívek gyülekezeti háza (lat. domus ecclesiae), hiszen ott történik a nagy találkozás Isten és az ő népe között. Az élő Krisztus körül összegyűltek (lat. ecclesia) az Eucharisztia ünneplésében találkoznak egymással, és a helyi egyházi közösséget alkotják. Édes anyanyelvünk, a magyar arra mutat rá, hogy egyetlen és egyazon házhoz (gör. oikosz), az egyházhoz tartozunk, s ez a lényegileg mutat rá az keresztények egységtörekvésére (oikumené) A hívek tudják, hogy amit helyi szinten, testvéri közösségben megélnek, az része a világegyháznak, az egyetemesen elterjedt Anyaszentegyháznak. Nagyszerű megélni ezt a katolicitást, s ez ki is fejeződik azáltal, hogy minden szentmisében imádkozunk Róma püspökéért és a vele egységben levő főpásztorokért, papjainkért és minden Krisztus-hívőért. Ugyanakkor ne feledjük az Apostol szavát, aki szerint Isten templomai mi vagyunk (1Kor 3,16), vagyis a templom épületéből kilépve, az eucharisztikus lakomáról hazatérve mi visszük az élő Krisztust a világba! Ebben áll minden keresztény küldetése.

Thorday Attila, plébános