Irodalom húsvéti időben

Május 19-én a felnőtt katekézis óra keretében zenés művészeti estet tartottunk „Húsvét a magyar irodalomban” címmel. A közel másfél órás program során gyönyörű versek és prózarészletek hangzottak el, melyek nyomán bensőséges hangulatú beszélgetés alakult ki a művekről. Örömmel tölt el, hogy a szemelvények válogatásakor felfedezett szépséget másokkal is megoszthattam, így közösen elmélkedtünk arról, miként ábrázolták az irodalom nagyjai ezt az ünnepet, s milyen hangulatokat, érzéseket, színeket és fényeket örökítettek meg élményeikből az utókornak.

Köszönt e vers, te váltig visszatérő / Föltámadás a földi tájakon – kezdődött Juhász Gyula verssoraival a felolvasás, majd a lírai bevezető után egy időre a prózáé lett a főszerep. De milyen prózáé! Krúdy Gyula romantikus sodrású mondatai festői képeket varázsoltak elénk: a húsvét hangulata úgy közeleg e napokban, mint egy szép fehér madár árnyéka, szállongva halad a folyó tükrében. Napról napra újabb kalendáriumi érzések révedeznek föl az emberi lelkekben, mert a naptár a legnagyobb hangulatcsináló. Mintha külön zenéje volna minden évszaknak, a piros betűk megannyi kis ministránsgyerekek képzeletvilágbeli székesegyházban, és a karzatról teli tüdővel fújják a húsvéti éneket. A jó emberek gyermekkori illatokat éreznek a fejük körül borongani, kalács és rezeda illata vegyül falusi folyók nefelejccsel szegélyezett partjának szagával, a kertekben cseresznyefa virágzik, mint egy japáni tollrajz […] Mindenki más, senki sem ugyanaz lelkében egy-egy nagy ünnepen. Mintha azzá lenne mindenki, ami tulajdonképpen egész életében szeretne lenni: gyermek. A gyermekség utáni vágy úgy él minden emberben, mint a folyó túlsó partjáról hangzó, elmosódó harangszó. Néha elkapja a szél a hangot, és nem hallani mit sem a gyermekkor városkájából szálló harangszóból. Máskor – így például húsvétkor is – újra cseng a kis harang szava, a láthatatlan harangozó megifjodva végzi dolgát.

„Nem gondoltam volna, hogy ez Krúdy!” – jegyezte meg egyikünk a fenti idézet után, ami annyira tetszett a csoportnak, hogy kérték, juttassam el nekik a Pesti levelek e részletét. A meglepett hozzászólás nyomán azt javasoltam, játsszunk: ettől kezdve az idézet hangozzék el először, s „találjuk meg” hozzá a szerzőt. A következő szemelvény után ez rögtön sikerült: egy sokak által szeretett író szólt hozzánk, aki voltaképpen egész életében hallotta a gyermekkor városkájából szóló harangszót. Szabó Magda egy virágvasárnapi éneklés közben megélt élményt rögzít az Ókút című regényben, egy olyan pillanatot, amelyben csodálatos módon egyszerre van jelen a gyermeki világ és a mindenség, az ünnepvárás ragyogása és a hit, a szülőhöz és a közösséghez való kötődés, a régmúlt és a jelen, valamint a gyermek igazságérzete és kedves naivitása. Ha apám énekelte, mindig láttam, amit énekelt, ott álltak azok a jeruzsálemiek az út mentén, erősen süt a nap, kiáltani szeretnék Jézusnak, milyen gyalázat, hogy nem lovat adtak alá, ez is csúfság, nálunk minden gazdának van lova, szólni kellene, nagyot sikoltani, menekülj, kedves Jézus, áldott, aki jött az Úrnak nevében, általa léptünk az Isten kedvébe, és kiáltok is belül és önmagamban, de Jézus, sajnos, nem hallja meg, csak kocog a szamarán, mi meg énekelünk, és mindenki velünk énekel, kinn az ég és a habos fellegek és a kert, amelyben kibomlottak a lombok, és már nyílik a virág. De hogy merre lehet az a Jeruzsálem? Jóval messzebb, mint a Nagyerdő, túl lehet az Pallagpusztán is.

Megállapítottuk, hogy egészen más hangulatú ünnepvárást idéz fel Márai Sándor a Húsvét című írásában. A gyermek a maga érzékenységével ezúttal is részese a húsvét misztériumának, ám számára nem a fény, hanem a sötét tónus jelzi az ünnepet. Gyerekkoromban a húsvéti ünnepet megelőző napok tragikusan hatottak reám. Egyszerre megváltozott a levegő színe és íze: sápadtsággal, nemes és gyászos virágszaggal, gyertyafénnyel telt meg a levegő. […] E napokban féltem és nem mertem az utcára menni. A misztériumok nemcsak a szertartásokban élnek. “Keresztények sírjatok” – énekelték a templomban, s ilyenkor mindig sírnom kellett. Mintha személyes közöm lenne a húsvéthoz, mintha a harangzúgásból, az énekből hozzám is szólana valami végzetes és magánügyszerű. Az emberben van valamilyen isteni anyag, ami nem pusztulhat el, s van benne emberi anyag, mely irtózatosan tud szenvedni. Ezt éreztem. Ezért féltem.

Akárcsak a Bibliában, a sötétség és a fény váltakozását követhetjük nyomon ezekben a művekben. Kifejezetten erről szólt irodalmi estünk következő szemelvénye, Pilinszky János Nagyhét című írása, melyben egy gyermek- és egy felnőttkori napfelkelte-élmény válik a húsvéti elmélkedés ihletőjévé. Feketéből az éjszaka nem vált előbb tintakékre, hanem fekete maradt, úgy hullott szét porló, nagydarab göröngyökre, a hajnali nap haragosvörös közeledtére. Lenyűgöző erejű kép volt. Csodálatos erejű kép. De mennyivel különb szépségeket ígér a liturgia. Ha ezt a napfelkeltét nyomon követnénk: az éjszaka mélyéről a húsvéti napfelkeltéig, milyen tájakra nyílna meg szemünk? Ha valóban nyitott szívvel virrasztanánk, az éjszaka milyen tanításait nyernénk el, hányféle tusrajzát láthatnánk? S mit jelenthetne végül a megváltás napjának feljövetele – túl az érzékek éjszakáján?

Az est legnagyobb meglepetését egy olyan novella jelentette, melynek íróját az olvasóközönség leginkább irodalmi karikatúráiról ismeri, ezen az estén viszont egészen más arcát fordította felénk a művész. Barabbás című írásában Karinthy Frigyes megdöbbentő erejű képet rajzol az emberi természetről és a tömegpszichózisról. A bibliai ihletésű, különös vízióban a feltámadt Jézus olyan emberekkel találkozik, akik három nappal korábban Barabás szabadon bocsátását követelték, s akiket a bűnöző azóta tönkretett. Most Jézus vezetésével Pilátus elé vonulnak, hogy új törvényt kérjenek, s külön-külön mindegyik fogadkozik, hogy azt kiáltja majd: „A názáretit!” Ám amikor a helytartó kérdése felhangzik, együtt mégis újra azt harsogják: „Barabbást!”

…egyre több béna és sánta és nyomorult bélpoklos csatlakozott hozzájuk, akiket Barabbás tönkretett. És mindegyik külön-külön zokogva verte mellét és könyörgött neki, hogy intsen majd, ha kiáltani kell: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanák: „Békesség, békesség! Békesség e földön! […]

Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, és kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt:
– Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit?
És akkor ő intett nekik.
És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság.
És a sokaság ezt kiáltotta: „Barabbást!”
És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: „A názáretit!”
A Mester pedig halovány lett és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába…

„Sajnos ez ma is aktuális!” – hangzott az első hozzászólás a novella felolvasását követő döbbent csendben.

A prózarészletek után Juhász Gyula, Ady Endre és Babits Mihály húsvéti versei foglalták keretbe az est irodalmi anyagát Lucz Ilona, Vörösné Árgyusi Magdolna, Talló Éva és Ludányi Olga tolmácsolásában. A szavak folyamát időnként a zenei hangoké váltotta fel műsorunkban: Grieg Lírai hangképek című zongoradarabját Aracsiné Ágnes játszotta, Orcsik Sándortól az Isten élő lelke, jöjj! című éneket hallottuk, jómagam Friedrich Burgmüller Reggeli harangszó című művével feleltem a szövegek által felidézett harangzúgásra. Záró műsorszámként Bach ünnepélyes hangzású D-dúr preludiumát adta elő Lucz Ilona, mintegy válaszul Revicky Gyula verssoraira: Szíveinkben, mint a földön, öröm legyen! / Föltámadt az istenember / Győzedelmesen! 

Péterffy Gabriella