Mindannyian hallottunk már Rózsa Sándorról vagy Sobri Jóskáról. Ki ne ismerne betyárnótákat, népdalokat, elbeszéléseket vagy betyárokról szóló szép-szomorú balladákat? Az alföldi betyárok említésére szemünk előtt megjelennek a kék vagy fehér bőszárú, bőujjú ruhába öltözött, szikár pej lovon vágtató szép és fiatal kalapos legények, akikről mindannyian tudjuk, hogy tolvajok, mégis kedveljük őket. De kik is valójában ők? És miért misztifikálja, romantizálja őket az irodalom, így mi magunk is? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre adott választ a 2024. augusztus 21-én megrendezett Társaskör keretében tartott teltházas előadásában Homoki-Nagy Mária, a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Magyar Jogtörténeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára.

Mária az előadását egy jól ismert betyárnépdal lejátszásával kezdte, amelyet a közönség egy része együtt dúdolt, énekelt a felvétellel. Épp így csendült fel a sorok között néhány szép énekhang akkor, amikor Mária prezentációjában feltűnt a szintén jól ismert magyar népballada, „A Vidróczki híres nyája”. A hallgatóság együtt rezdült az előadással, érdeklődő figyelemmel követte mindazt az új információt, amely bizony számos, irodalomból ismert tévhitet döntött meg a betyárokkal kapcsolatban.

Máriától megtudtuk, hogy a betyárok tipikusan telek nélküli jobbágyok voltak. Ugyanis a XVIII-XIX. századi jobbágyok sem voltak homogén társadalmi réteg abban az értelemben, hogy természetesen közöttük is volt vagyonosabb, és volt olyan, aki jóformán nincstelen. Utóbbi nem ritkán a telekkel bíró jobbágynak dolgozott, például pásztorként őrizte a jószágait. Szegény emberek voltak, akik ily módon előfordult, hogy ellopták az őrzésükre bízott állatot (ha igazán élelmesek voltak, akkor lovat vagy marhát). Mária máris megdöntötte a betyárok romantizálására okot adó egyik tévhitet: ők nem csak a gazdagoktól loptak, és a szegényeknek adtak, hanem legtöbbször a saját társadalmi csoportjukba tartozóktól tulajdonítottak el értékeket. És bizony az sem igaz, hogy csak loptak, azonban nem bántottak senkit. Sok betyár embert is ölt (Sobri Jóska tényleg nem!), akiket felakasztottak e tettükért. Persze csak akkor, ha megtalálták őket. Azonban abban a pillanatban, hogy a betyárok tudták, kötél a sorsuk, törvényen kívül helyezve magukat bujdokoltak, menekültek és álltak össze csapatokba egymást segítve. A meneküléshez nagyon jól értettek, jobban ismerték az Alföldet, mint az igazságszolgáltatás tagjai. Ezért, ha egy-egy hírhedt betyárt megtaláltak, az valóban nagy szó volt, a vesztőhelyre, vagy áristomba vezetésüket, avagy a negyedévente 25 botütés által lelt halálukat balladákban is megénekelték.

A jó helyismerettel rendelkező, eltökélt, bűnözői életformát folytató betyárok rettegésben tartották nem csak az Alföldet, hanem az egész országot. A reformkor nagy politikusai felismerték azt, hogy a betyárok létét előidéző társadalmi-szociális helyzetet rendezni kell, annak érdekében, hogy ez a fajta bűnözés megszűnjön. Mária figyelmünkbe ajánlotta Eötvös József, reformkori kultuszminiszter e korszakról és e problémáról csodás korrajzot adó regényét, amelynek címe: „A falu jegyzője”.

Mária előadása végén arra is megadta a választ, hogy miképpen tűntek végül el a betyárok. A híres-hírhedt Rózsa Sándor vonatrablása volt az utolsó igazi betyárbűncselekmény, amely akkora társadalmi-politikai felháborodást és megrendülést váltott ki, hogy előidézte a betyárvilág teljes és radikális felszámolásának eltökélt igényét. E célra Ráday Gedeon jogászt kérték fel, aki az 1870-es évekre végleg felszámolta a betyárvilágot.

Hálásak köszönjük Homoki-Nagy Máriának a csodás, informatív, gondolatébresztő és izgalmas előadást!

Molnár Erzsébet

Aleksza János atya vagyok, Püspök atya augusztus 1-el az újszegedi egyházközségbe helyezett káplánnak, Attila atya mellé. Telekgerendáson nevelkedtem fel húgommal együtt, édesapám épületbádogos, édesanyám takarítónő. Békéscsabára a Páduai Szent Antal Társszékesegyházba jártunk templomba, ott ministráltam is.

2023-ban szenteltek pappá, osztálytársammal Tapodi Krisztiánnal együtt a szegedi dómban. Első kápláni helyem az a kisteleki plébánia volt, illetve a hozzá tartozó hét település (Balástya, Csengele, Pusztaszer, Ópusztaszer, Baks, Csanytelek és Tömörkény). Ezeken a településeken mindenféle lelkipásztori szolgálatot végeztem, szentmisét mutattam be, temettem, eskettem, kereszteltem, házat szenteltem és még sorolhatnám. Tömörkényen a Szent Miklós Katolikus Általános Iskolában hittant tanítottam 1-8. osztályig. Nagyon sokrétű volt a kisteleki szolgálatom, voltak nehézségek, mint pl. a rengeteg utazás a települések között, de ugyanakkor az örömök is jelen voltak, többek között három nyolcadikost készíthettem fel a bérmálás szentségére.

Papi hivatásomban nagy szerepet játszott Szent II. János Pál pápa, az Ő személye, lelkisége. Alapvetően egy olyan személy vagyok, aki nagyon szeret beszélgetni, meghallgatni embereket. Papként törekszem arra, hogy a tudatos lelki élet felé segítsek mindenkit. A szívemhez nagyon közel álló szolgálat a gyóntatás, vagyis a bűnbocsánat szentségének a kiszolgáltatása, ahol az Isten irgalmát tudom közvetíteni a másik személy felé. Papi jelmondatom: „Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is.” (Jn 12,26)

Ezzel a címmel hallhattuk Csányi Sándor fizikatanár előadását az augusztus 1-én, a csütörtök este tartott Társaskör programjában.

Sanyi nem volt könnyű helyzetben, mert jól tudja, hogy már az „egyszerű” fizikai ismeretek sem állnak az érdeklődés középpontjában, hát még a kvantumfizika. Bizonyára ezért kezdte előadását Márk 5,36 „Ne félj, csak higgy” jótanácsával, majd látványos kísérletekkel, a lángfestési próbákkal folytatta, továbbá a koherens lézersugarat optikai rácson átvezetve figyelmünket a fizikai valóság felé terelte.

A tudomány történetéről hallottunk, a kétésfélezer évvel ezelőtti Demokritosszal kezdve, aki elméjében addig osztotta az anyagot, amíg egy végső, oszthatatlan részig eljutott, amit atomnak nevezett, a „sikertelen” alkimistákon át Daltonig, az újragondolt atommodellig, és ennek újabb és újabb fázisain át Thomsonnal, Rutherforddal és Bohrral, Schrödinger kvantummechanikai atommodelljéig. Einstein és Planck után Louis de Broglie anyagok hullámelméletén át, a feketetestek sugárzásáról, amely a színképelemzés alapja is.

Davisson és Germer elektroninterferencia kísérletét a bemutatott katódsugárcső kísérlettel szemléltetve láthattuk. És akinek ez nem volt még elég, hallhattunk Schrödinger híres macskájáról is, aminél a zárt dobozban lévő macska élő vagy holt állapota attól függ, hogy valaki megfigyeli-e ezt az állapotot.

Na ennek a sokknak oldására hallattuk Sanyi egyik tanítványának szellemes magyarázatát: „A házi feladat addig készen van, amíg meg nem nézik!”

Heisenberg határozatlansági elmélete, hogy egy elektronnak vagy az impulzusát ismerhetjük, vagy a helyét, de egyszerre a kettőt sosem, újabb csapás volt a hétköznapi józan ész ellen. Vigasztalásul Sanyi többször is hangsúlyozta, hogy a kvantumfizikát sok-sok hónapos tanulmány után lehet befogadni, és Teller Edét idézte, amivel én is zárhatom beszámolómat erről az érdekes és kitűnő előadásról: „A kvantumfizikát én sem értem, önök majd szép lassan megszokják.”

Pétervári Lajos