A feltámadt Krisztust ünnepeltük

Szombat este egyházközségünk húsvét vigíliájának megünneplésére gyülekezett. A szent liturgia kezdetén sötétségbe borult a Szent Erzsébet templom, emlékezve a sírban fekvő Krisztusra. Csak a templom előtt meggyújtott kicsiny parázs világított. Attila atya először ezt a kicsiny tüzet szentelte meg azért, hogy ennek a parázsnak tüzével meggyújthassa a húsvéti gyertyát és annak lángjából szétossza a fényt a kézben tartott kis mécsesek segítségével. A húsvéti gyertya Krisztust jelképezi, a mécsesek kicsi lángja pedig Krisztus szeretetét, aki meghalt és feltámadt, s ezzel megváltott minket bűneinktől.

Majd az apró mécsesek által megvilágított templomban felhangzott az „Exultet…. Az égben immár ujjongva zengjen az angyalok kórusa…”, az angyalok Istent, a mi Urunkat dicsőítő éneke, mely emlékeztet bennünket Isten csodálatos tetteire. Mily nagy kegyelmek árán segítette népét a szabadságra, de elsősorban a bűneinktől való megszabadulásra. A húsvéti örömének szavait erősítették meg az ószövetségi olvasmányok. Ezt követően megszólaltak a harangok, fényárba borult templomunk és felhangzott a feltámadt Krisztust dicsőítő ének. A húsvéti vigília szertartását lélekben átélni, figyelve az évszázadok alatt kialakult, sok szimbólumot magába foglaló liturgiát az egyik legnagyobb élménye a hívő keresztény embernek.

Ezt a mély és bensőséges érzést csak fokozta, hogy ebben az évben is e megszentelt alkalommal egyházközségünk hat új tagot – Dánielt, Ágnes Annát, Annát, Gerdát, Tamást, Áront, Dorkát – fogadott be, akik megkeresztelkedésükkel most lettek keresztény közösségünk tagjai. Dániel és Anna, felnőttként bérmálkoztak is, ezzel megkapták a Szentlélek megerősítő kegyelmét. A hagyományoknak megfelelően fehér ruhában, a tisztaság jelképében álltak elénk, s egész egyházközségünk velük együtt tette le, illetve újította meg a keresztségi fogadalmat. Közöttünk volt az a testvérünk is – Anna –, aki ezen a húsvéti ünnepen vette magához először az Oltáriszentséget.

Krisztus feltámadásának örömhírét hirdető ünnepet a ligetben tett körmenettel fejeztük be és örömmel köszöntöttük egymást a húsvéti üdvözlettel: Krisztus feltámadt! – Valóban feltámadt az Úr, allelúja!

Homoki-Nagy Mária

További nagyszombati fotók itt tekinthetők meg »

A Teréz anya templomi szertartásról pedig itt »

(Fotók: Körmöczi László és édesapja)

A Nagypénteki liturgia az Erzsébet-templomban és a keresztút a Ligetben

A keresztény világ legsötétebb, legfájdalmasabb napja a Húsvét előtti péntek, a Szent Háromnap középsője, amikor Jézusnak, a mi Urunknak szenvedéséről emlékezünk meg. Az esti szertartásra érkező híveket a szépen, méltó módon feldíszített Szent Sír fogadja a templomokban. A tabernákulum ekkor már üres, hiszen előző este, azaz Nagycsütörtökön jelképesen elvitelre került Jézus teste, mint közel kétezer évvel ezelőtt történt Júdás árulása után.

Ezen a pénteki napon, a világon mindenütt a templomba való bevonulást követően a papok teljes alázattal leborulnak a Jézust jelképező lecsupaszított oltár előtt. Ennél meggyőzőbben nem is lehetne kifejezni a teljes odaadást. Nagypénteken mise helyett igeliturgiát hallgathatnak meg a hívek. Az idén is mindkét templomunkban lezajlott ez az esemény és a kereszthódolat. A Teréz anya templomban Aleksza János atya, az Erzsébet templomban Attila atya vezette a szertartást.

Az Erzsébet templomban már hagyomány, hogy a Nagypénteki passió énekes formában hangzik el Szent János evangéliuma szerint. Jézus szerepét plébánosunk, a többi szerepet a Szent Cecília kórus, illetve a szóló részeket néhány kórustag énekelte Szántó Lajosné Babi vezényletével. A kórusbetéteket, az úgynevezett turbákat Werner Alajos komponálta. Mindig megrendítő ennek az eseménynek a részesévé válni.

A passió elhangzása után Attila atya fájdalommal teli, megható szavai hangzottak el Jézus kiszolgáltatottságáról, az ártatlan Istenember kínszenvedéséről, haláláról. A szertartás keretében következő kereszt előtti hódolatnál ki letérdelve vagy meghajolva tette tiszteletét, megérintve a kereszten függő Jézus egyik sebét, magában egy rövid fohásszal kísérve.

Az áldozás után kivonultunk a templomból, fáklyákkal, gyertyákkal, hogy Keresztutat járjunk a Ligetben. Minden stációnál a plébánia egy-egy csoportjának képviselője olvasott fel szívet-lelket megszólító, tanulságos elmélkedést, sőt az egyik stációnál kivételesen egy Máriához szóló szép éneket is hallottunk Lantos Márti előadásában.

A templomba visszatérve Attila atya köszönő, áldó gondolatai után átérezve a történteket csöndesen hazatértünk otthonainkba.

Lucz Ilona

Nagypéntek további fotóit ITT TEKINTHETI MEG.

(Fotók: Körmöczi László)

Emlékezetes kirándulás Lakitelekre

Egyetlen nap, március 20-a mégis meghatározó élménynek marad meg valamennyiünk emlékezetében. Busszal kirándultunk Lakitelekre egy viszonylag gyorsan összeverbuválódott plébániai illetve görög katolikus közösséggel. A több mint három évtizeddel ezelőtt Lezsák Sándor jóvoltából létrejött intézmény (főiskola, kollégium, borászat, stb.) sajátságos, meggyőző szellemiséget sugároz: kiszámítottságot, rendet, nemzeti kultúrát. Az épületek, leginkább a főépület, amely a Nemzeti Művelődési Intézet székháza, építészetileg a hagyomány és korszerűség összhangját sugározzák, és mindettől úgy érzed, hogy hazajöttél. Béke és nyugalom, a jelenkor vágyott szépsége és gondolkodásmódja vesz körül. Ezt a légkört sugározza elsősorban a központi épület, amely belső tereivel, nemzeti önazonosságunkat hordozó értéktartalommal, kívül-belül a magyar kulturális örökség szimbólumaival díszítve kelt csodálatot. Az aulában kiállított tárgyak minősített magyar kézművesek és népművészek munkái. A Hévizi Róbert szakszerű vezetésével bemutatott műalkotások (szövés, fonás, kötés, horgolás, nemezelés, stb.) gazdagságától alig lehetett szabadulni, hiszen sugározzák a közösségek értékteremtő erejét is.

A gazdag, jóízű ebéd után hallgattuk meg Harangozó Imre néprajzkutató „Szakrális népművészet” című előadását. Az előadás Harangozó rendkívüli néprajzi tájékozottságáról tanúskodott. Gondosan állította össze a szakrális néprajz elemeit; személyes találkozásai, szórakoztatóan előadott történetei kiemelték a kifejezésmódjában ugyan egyszerű, de gondolkodásában és lelkületében mély istenkapcsolatot sugárzó parasztság, a nemzetfenntartó erő bölcsességét.

Utoljára, de nem utolsó sorban köszönjük a Nemzeti Művelődési Intézet nagyvonalú ajándékát, hiszen jelképes, jelentéktelen összegért utazhattunk és vehettünk részt ebben az élményben. Köszönet illeti Mentes Dániel módszertani referens munkáját is, aki szervezte a kirándulást, és aki háttérbe húzódva ugyan, de figyelmes segítőkészséggel állt csoportunk rendelkezésére.

Vajtai Éva

Lelkigyakorlatos zarándoklat Mátraverebély-Szentkúton

A felnőttkatekézis csoport Attila atya és Vörösné Árgyusi Magdika szervezésében 2025. március 31. és április 2. között lelkigyakorlaton vett részt Mátraverebély-Szentkúton. A kora tavaszi napok Szentkút festői környezetében önmagában is imádságra késztetik az arra járó zarándokokat, Kelemen ferences testvér által összeállított elmélkedések és a lelkigyakorlat egész programja az imádságos lelkületet tovább növelte, alkalmat adva az egyéni imákra és a közös beszélgetésekre egyaránt.

A lelkigyakorlatot elindító szentmisében Kelemen testvér Ozeás próféta szavaival arra hívta fel figyelmünket, hogy „lelkünk pusztaságából” hív minket az Úr és erre a hívásra válaszoltunk azzal, hogy eljöttünk a lelkigyakorlatra. A szentmisét követően rövid ismertetőt is adott a kegyhely és a templom történetéről, majd elkezdődött a lelkigyakorlatot megalapozó elmélkedéssorozat.

Az első elmélkedésben Kelemen testvér arra hívta fel figyelmünket, hogy a fejlődéslélektan az ember életének három szakaszát különíti el: a gyermekkort, a felnőttkor és az időskort. Mivel csoportunk tagjai már az időskorúak közé tartoznak, az elmélkedés az időskor nehézségeiről, félelmeiről és hangsúlyosan annak áldásairól szólt. Mitől függ, hogy az időskorú ember lelki élete kiteljesedik vagy beszűkül? Ha a magánytól, betegségtől, a kiszolgáltatottságtól félünk, úgy érezzük, hogy a világ kizár bennünket, akkor lelki életünk is beszűkül. Ha azonban az időskor áldásait tudjuk előtérbe helyezni, mert például könnyebben meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól, ha elfogadjuk a valós világot, ha elfogadjuk békében azt, amit már nem tudunk megtenni, akkor el tudunk szakadni félelmeinktől is. Miközben fizikai állapotunk lefelé hanyatlik, lelki életünkben tovább tudunk fejlődni, erősödni. Szerető emberré tudunk válni, ha életünket úgy éljük, ahogy Krisztus élné életünket mibennünk. Nagy Szent Vazul szavaival: az időskorúak úgy lesznek példák a fiatalok előtt, ha olyan a lelkületük, hogy szemükben látszik: ők Isten jelenlétében élnek.

A második elmélkedés bevezető gondolatát Kelemen testvér Karl Rahner jezsuita teológus tanítására építette fel: „a magunk mögött hagyott életet még egyszer magunk elé kell idézni, hogy Isten szemével újra megszemléljük.” Miképp értsük ezt? Értékeljük mindazt, ami életünk során velünk történt és adjunk hálát, mert mindent ajándékba kaptunk. Be kell gyakorolnunk a hálaadást. Példaként Placid atyát állította elénk, aki minden megpróbáltatás mellett is az élet öröméért tudott hálát adni.

A harmadik elmélkedés témája a megbocsátás és a kiengesztelődés, kérdése volt. A neheztelés, valójában betegség, ami megüli a lelket, s akik fölött a rossz emlékek uralkodnak, azokat még a mindent átalakító idő sem tudja meggyógyítani. Bizony, nehéz a megbocsátás, de ennél sokkal nehezebb a meg-nem-bocsátás. A megbocsátás nem azonos a megbántottság tagadásával, a büntetés elengedésével, a keserűség „lenyelésével”. A megbocsátás nem gyengeség, mint inkább szándék, elhatározás, ami a jövő felé nyit utat. Valójában hármas kapcsolatban élünk: Istennel, az emberekkel és magunkkal. Ahogy embertársainknak megbocsátunk, meg kell bocsátani saját magunknak is, és ki kell engesztelődnünk Istennel is. Amit mi elrontottunk, azt Ő valóban helyre tudja állítani.

A negyedik elmélkedés témája az imádság és a magány, a magányosság kérdése volt. Ebben is fejlődnünk kell. Imádságunk is egyszerűsödhet. Csendes jelenlétben legyünk az Úr előtt. Nem kell megijedni attól, ha nem halljuk az Úr szavát. Ez is a belső tisztulás útja. Imádságként, elmélkedésre ajánlotta Sík Sándor „Néma miatyánk” című versét. Idős korban sokszor félünk a magánytól. Nemcsak azért, mert egyedül maradunk, hanem azért is, mert valamilyen okból kirekesztettnek érezzük magunkat. „Hogyan változhat a magány másokat segítő gyógyítóvá?” Akkor tudunk a másik embertársunknak segíteni, ha magunk is megsebzettek vagyunk, fájdalomtól, egy szerettünk elvesztése vagy betegség miatt. Ebből születik a megértés, az együttérzés. De ne a magunk veszteségét mondjuk a másiknak, hanem szeretettel, együttérzéssel hallgassuk, gyógyítsuk őt.

Az ötödik elmélkedés témája az elengedés volt. Az elengedés azt jelenti, hogy bizalommal fordulok az Úr felé és átadom neki a kezdeményezést. Biztonságunkat egyre inkább az Istennel való kapcsolatba helyezzük. Elengedéskor nem passzívan lemondok valamiről, hanem cselekvő emberként oda adom saját magam mindenemet, hiszen az Úr által „hordozva és megtartva vagyunk”. Karl Barth szavaival: „a fiatalok úgy gondolják, hogy mi megyünk az Úr elé, de az Úr jön mi elénk.”

A hatodik, befejező elmélkedés témájaként Kelemen testvér Máriát, a Nagyboldogasszonyt helyezte elénk. Mária igent mondott az Úrnak, elfogadta azt az utat, amelyet az Úr jelölt ki neki. Krisztus keresztje alatt állva az Egyház, a megdicsőült Egyház szimbóluma lett. Mária nekünk is szimbólum: mintegy tűzoszlop, mely mutatja az utat, és Hold, amely Krisztus fényét tükrözi vissza a földre.

A lelkigyakorlat elmélkedéseit keretbe foglalta a reggeli és az esti zsolozsma imádkozása a ferences testvérekkel, a szentmiséken elhangzott homíliák, a keresztút imádkozása, továbbá kedd este a csöndes szentségimádás, a kivilágított szabadtéri oltárnál való ima és a gyógyító forrás vizének kóstolása.

Hétfő este Kelemen testvérnek és Dőri Magdolnának köszönhetően csodálatos irodalmi estre is sor került, amikor Kocsis László papköltő „Szent Ferenc miséje” című költeményeiből összeállított verses, énekes előadást hallgathattuk meg. Az elmélkedések közötti szünetek alkalmat teremtettek beszélgetésre, egymás megismerésére, gondolataink megosztására, sőt rövid sétákra vagy éppen a remetebarlangok meglátogatására. Köszönjük Attila atyának és Magdikának, hogy megszervezték e Nemzeti Zarándokhelyen e lelkigyakorlatunkat.

Homoki-Nagy Mária

A Partiscum kórus hangversenye Gyümölcsoltó Boldogasszony tiszteletére

A Partiscum kórus immár harmadik alkalommal énekelte be a Szent Erzsébet templomot, hagyományt teremtő céllal, sőt ezúttal az új hajtás, a Partiscum leánykar is bemutatkozott. Március 28-án, pénteken 19 órai kezdettel indították szép műsorukat a középiskolás leányok. Két, Bartók Béla által gyűjtött és feldolgozott népdal éneklésével kezdték programjukat, a bevonulásra az „Elindultam szép hazámból” kezdetű népdalt szólaltatták meg. Lázár Tamás kiváló karnagy, aki mindkét kórust vezeti, említést tett a leánykar létrejöttéről, melynek működése egészen friss, hiszen megalakulásuk óta mindössze harmadjára énekeltek a leányok ezen az estén, ők a város különféle középiskoláiból jelentkeztek kóruséneklésre.

Műsorukat két blokkból állította össze a karnagyuk, az elsőben reneszánsz műveket, míg a másodikban XX. századi darabokat énekeltek nagyszerűen. Luca Marenzio, Orazio Vecchi, Giulio Caccini reneszánsz zeneszerzők művei csendültek fel, majd Kodály Zoltán és Karai József egy-egy kórusdarabját hallottuk. A remek kóruskíséretet Kerpics Mátyás zongoraművész-tanár biztosította, fuvolán ügyesen, szépen közreműködött Szűcs Kata. Reményteljes, örvendetes, örömteli volt látni, hallani a fiatal generáció leánykarát!

Dicséret illeti Lázár Tamás karnagy jövőépítő munkáját.

A hangverseny második felében a nagy kórus, a Partiscum vegyeskar énekében gyönyörködhettünk. Harmadszorra bűvölték el hallgatóságukat az Erzsébet templomban Gyümölcsoltó Boldogasszony tiszteletére. Programjukat ugyancsak régi korok zenéjével indították, majd kortárs darabokkal folytatták. Minden mű a fülnek, szívnek, léleknek egyaránt csodálatos, felemelő volt. Kiemelném Thomas Tallis angol reneszánsz zeneszerző „Salvator mundi” (Világ Megváltója) című művét, illetve a 7 szólamú „Loquebantur” címűt, amelynek szövege az Apostolok cselekedeteiből idézi a következőt: „mindnyájan beteltek Szentlélekkel és különféle nyelveken kezdtek beszélni, amint a Szentlélek megadta nekik, hogy szóljanak” (ApCsel 2,4).

Ugyancsak kiemelendő Antonio Lotti barokk zeneszerző „Crucifixus” című 8 szólamú kórusműve, amelynek szövege a Credo-ból származik: „Szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették”.

Mind a 7, mind a 8 szólamú művek előadásánál félkörben állt a kórus az Erzsébet oltártól a Mária oltárig, mintegy körülölelve, körbezsongva énekükkel a hallgatóságot. Élmény volt!

Joseph Gabriel Rheinberger a barokk kor zeneszerzőjének „Abendlied” (Esti dal) című énekkari darabja, akár maga a mű, akár az előadás egyaránt magával ragadó volt. A szövege magyar nyelvre fordítva: „Maradj velünk, mert esteledik és a nap már lemenőben van”.

A kortárszenei részben a néhány éve elhunyt Kocsár Miklós D-dúr miséjének fényes, erőteljes Glória tételét hallottuk, majd a viszonylag fiatal Gyöngyösi Levente „Cantate Domino” (Énekeljetek az Úrnak) c. művét szólaltatta meg a kórus, rendkívül hatásosan, igényesen.

Az est egész programját Lázár Tamás karnagy ismertette a templomot betöltő zengő hangján.

Zárószámként a két kórus közös előadásában William Boyce Alleluja kánonja szólalt meg lelkesen. Második elhangzásra a karnagy bevonta a közönséget is az éneklésbe és ez a gyönyörű kánon folytatódott kivonulásukkor is. A szinte teljesen megtelt templom hallgatósága vastapssal köszönte meg a Gyümölcsoltó Boldogasszony tiszteletére tartott és ajándékként adott szép koncertet. Isten áldása kísérje munkájukat!

Lucz Ilona

A Názáret Családcsoport nagyböjti zarándoklata Máriaradnára

A családcsoportunkkal minden év nagyböjtjében szoktunk szervezni egy egynapos lelkinapot, amely idén rendhagyó módon valósult meg.
Hosszas tervezés eredményeként március 30-án vasárnap Máriaradnára zarándokoltunk el a csoportunkból öt családdal. Izgalmas volt, mert határon kellett átmenni, ami a konkrét határ mellett lelkileg is értendő, hiszen a határaink korlátjain is túl kellett lépnünk (legalábbis nekem): leküzdenünk félelmeinket, utazási nehézségeinket, nyelvi aggályainkat. De nagyböjti zarándoklatként vállaltuk és mentünk.

Részt vettünk a máriaradnai kegytemplom vasárnapi szentmiséjén, amely három nyelvű volt: román, magyar, német. Nehéz volt követni, de megélhettük a katolikus vallásunk egyetemességét, azaz ugyanaz a szentmise, mégha más-más nyelven is. A szentmisét követően a templom mögötti domboldalon levő szépen felújított keresztutat jártuk végig, Chiara Lubich keresztúti gondolatait elmélkedve. Rövid, de nagyon mély gondolatok voltak, amelyeket felváltva olvastunk a különböző stációknál, az állomások közt pedig taizé-i énekeket énekeltünk. Jó volt megélni a csoporton belüli egységet azáltal is, hogy nemcsak mi felnőttek, hanem gyerekeink is szépen olvasták. Igazi bensőséges keresztút élményünk volt a Máriaradnai kegyhely domboldalán.

A keresztút járásunkat követően a templom melletti kolostorban kaptunk kétfogásos finom meleg ebédet, amely nagyon jól esett. Rövid kapcsolatban lehetett részünk a román nyelvű konyhás nénivel, akinek segítettünk az étel felszolgálásában, illetve a Lippai plébános atyával, akivel páran röviden beszélgettünk.

Az ebédet követően egy rövid kegyhely és templom ismertetést, idegenvezetést kaptunk a templomban, amelyet követően elmentünk a közeli Solymosi várat megmászni. Ez vált igazán élménnyé a gyerekeinknek, és nem kis idegességre nekünk szülőknek. A várat meredek szerpentin ösvényen lehetett megközelíteni, de a tövénél meredély volt, ahol csak a Jóisten óvott meg mindannyiunkat balesetektől. De fent a várból szép kilátás tárult elénk, ahogy a Maros folyó kanyargott Máriaradna előtt. Lefelé persze már másik, biztonságosabb útvonalon jöttünk, majd a kocsikhoz érve külön-külön indultunk haza.

Összegzésképpen nagyon szép napunk volt nagyböjt 4. vasárnapján, a Jóisten az esős időszak közepette kedvező zarándok-kiránduló időt ajándékozott számunkra, eső nélkül. Hálát adunk a Jóistennek, hogy megadta a lehetőséget, hogy a Szentév nagyböjtjében egy búcsújáró kegyhelyre elzarándokolhattunk, közösen imádkozhattunk, kirándulhattunk. Továbbá hálát adunk a Jóistennek azért is, hogy a Solymosi vár meredek tövénél megóvott minket, kicsiket és nagyokat egyaránt bármiféle balesettől. Igazi kegyelmi napunk volt a nagyböjti időszak idusán. Hála neked Urunk!

Siklós Robi