Lelkigyakorlatos zarándoklat Mátraverebély-Szentkúton

A felnőttkatekézis csoport Attila atya és Vörösné Árgyusi Magdika szervezésében 2025. március 31. és április 2. között lelkigyakorlaton vett részt Mátraverebély-Szentkúton. A kora tavaszi napok Szentkút festői környezetében önmagában is imádságra késztetik az arra járó zarándokokat, Kelemen ferences testvér által összeállított elmélkedések és a lelkigyakorlat egész programja az imádságos lelkületet tovább növelte, alkalmat adva az egyéni imákra és a közös beszélgetésekre egyaránt.

A lelkigyakorlatot elindító szentmisében Kelemen testvér Ozeás próféta szavaival arra hívta fel figyelmünket, hogy „lelkünk pusztaságából” hív minket az Úr és erre a hívásra válaszoltunk azzal, hogy eljöttünk a lelkigyakorlatra. A szentmisét követően rövid ismertetőt is adott a kegyhely és a templom történetéről, majd elkezdődött a lelkigyakorlatot megalapozó elmélkedéssorozat.

Az első elmélkedésben Kelemen testvér arra hívta fel figyelmünket, hogy a fejlődéslélektan az ember életének három szakaszát különíti el: a gyermekkort, a felnőttkor és az időskort. Mivel csoportunk tagjai már az időskorúak közé tartoznak, az elmélkedés az időskor nehézségeiről, félelmeiről és hangsúlyosan annak áldásairól szólt. Mitől függ, hogy az időskorú ember lelki élete kiteljesedik vagy beszűkül? Ha a magánytól, betegségtől, a kiszolgáltatottságtól félünk, úgy érezzük, hogy a világ kizár bennünket, akkor lelki életünk is beszűkül. Ha azonban az időskor áldásait tudjuk előtérbe helyezni, mert például könnyebben meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól, ha elfogadjuk a valós világot, ha elfogadjuk békében azt, amit már nem tudunk megtenni, akkor el tudunk szakadni félelmeinktől is. Miközben fizikai állapotunk lefelé hanyatlik, lelki életünkben tovább tudunk fejlődni, erősödni. Szerető emberré tudunk válni, ha életünket úgy éljük, ahogy Krisztus élné életünket mibennünk. Nagy Szent Vazul szavaival: az időskorúak úgy lesznek példák a fiatalok előtt, ha olyan a lelkületük, hogy szemükben látszik: ők Isten jelenlétében élnek.

A második elmélkedés bevezető gondolatát Kelemen testvér Karl Rahner jezsuita teológus tanítására építette fel: „a magunk mögött hagyott életet még egyszer magunk elé kell idézni, hogy Isten szemével újra megszemléljük.” Miképp értsük ezt? Értékeljük mindazt, ami életünk során velünk történt és adjunk hálát, mert mindent ajándékba kaptunk. Be kell gyakorolnunk a hálaadást. Példaként Placid atyát állította elénk, aki minden megpróbáltatás mellett is az élet öröméért tudott hálát adni.

A harmadik elmélkedés témája a megbocsátás és a kiengesztelődés, kérdése volt. A neheztelés, valójában betegség, ami megüli a lelket, s akik fölött a rossz emlékek uralkodnak, azokat még a mindent átalakító idő sem tudja meggyógyítani. Bizony, nehéz a megbocsátás, de ennél sokkal nehezebb a meg-nem-bocsátás. A megbocsátás nem azonos a megbántottság tagadásával, a büntetés elengedésével, a keserűség „lenyelésével”. A megbocsátás nem gyengeség, mint inkább szándék, elhatározás, ami a jövő felé nyit utat. Valójában hármas kapcsolatban élünk: Istennel, az emberekkel és magunkkal. Ahogy embertársainknak megbocsátunk, meg kell bocsátani saját magunknak is, és ki kell engesztelődnünk Istennel is. Amit mi elrontottunk, azt Ő valóban helyre tudja állítani.

A negyedik elmélkedés témája az imádság és a magány, a magányosság kérdése volt. Ebben is fejlődnünk kell. Imádságunk is egyszerűsödhet. Csendes jelenlétben legyünk az Úr előtt. Nem kell megijedni attól, ha nem halljuk az Úr szavát. Ez is a belső tisztulás útja. Imádságként, elmélkedésre ajánlotta Sík Sándor „Néma miatyánk” című versét. Idős korban sokszor félünk a magánytól. Nemcsak azért, mert egyedül maradunk, hanem azért is, mert valamilyen okból kirekesztettnek érezzük magunkat. „Hogyan változhat a magány másokat segítő gyógyítóvá?” Akkor tudunk a másik embertársunknak segíteni, ha magunk is megsebzettek vagyunk, fájdalomtól, egy szerettünk elvesztése vagy betegség miatt. Ebből születik a megértés, az együttérzés. De ne a magunk veszteségét mondjuk a másiknak, hanem szeretettel, együttérzéssel hallgassuk, gyógyítsuk őt.

Az ötödik elmélkedés témája az elengedés volt. Az elengedés azt jelenti, hogy bizalommal fordulok az Úr felé és átadom neki a kezdeményezést. Biztonságunkat egyre inkább az Istennel való kapcsolatba helyezzük. Elengedéskor nem passzívan lemondok valamiről, hanem cselekvő emberként oda adom saját magam mindenemet, hiszen az Úr által „hordozva és megtartva vagyunk”. Karl Barth szavaival: „a fiatalok úgy gondolják, hogy mi megyünk az Úr elé, de az Úr jön mi elénk.”

A hatodik, befejező elmélkedés témájaként Kelemen testvér Máriát, a Nagyboldogasszonyt helyezte elénk. Mária igent mondott az Úrnak, elfogadta azt az utat, amelyet az Úr jelölt ki neki. Krisztus keresztje alatt állva az Egyház, a megdicsőült Egyház szimbóluma lett. Mária nekünk is szimbólum: mintegy tűzoszlop, mely mutatja az utat, és Hold, amely Krisztus fényét tükrözi vissza a földre.

A lelkigyakorlat elmélkedéseit keretbe foglalta a reggeli és az esti zsolozsma imádkozása a ferences testvérekkel, a szentmiséken elhangzott homíliák, a keresztút imádkozása, továbbá kedd este a csöndes szentségimádás, a kivilágított szabadtéri oltárnál való ima és a gyógyító forrás vizének kóstolása.

Hétfő este Kelemen testvérnek és Dőri Magdolnának köszönhetően csodálatos irodalmi estre is sor került, amikor Kocsis László papköltő „Szent Ferenc miséje” című költeményeiből összeállított verses, énekes előadást hallgathattuk meg. Az elmélkedések közötti szünetek alkalmat teremtettek beszélgetésre, egymás megismerésére, gondolataink megosztására, sőt rövid sétákra vagy éppen a remetebarlangok meglátogatására. Köszönjük Attila atyának és Magdikának, hogy megszervezték e Nemzeti Zarándokhelyen e lelkigyakorlatunkat.

Homoki-Nagy Mária