A betyárok világa az irodalomban és a jogtudományban

Mindannyian hallottunk már Rózsa Sándorról vagy Sobri Jóskáról. Ki ne ismerne betyárnótákat, népdalokat, elbeszéléseket vagy betyárokról szóló szép-szomorú balladákat? Az alföldi betyárok említésére szemünk előtt megjelennek a kék vagy fehér bőszárú, bőujjú ruhába öltözött, szikár pej lovon vágtató szép és fiatal kalapos legények, akikről mindannyian tudjuk, hogy tolvajok, mégis kedveljük őket. De kik is valójában ők? És miért misztifikálja, romantizálja őket az irodalom, így mi magunk is? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre adott választ a 2024. augusztus 21-én megrendezett Társaskör keretében tartott teltházas előadásában Homoki-Nagy Mária, a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Magyar Jogtörténeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára.

Mária az előadását egy jól ismert betyárnépdal lejátszásával kezdte, amelyet a közönség egy része együtt dúdolt, énekelt a felvétellel. Épp így csendült fel a sorok között néhány szép énekhang akkor, amikor Mária prezentációjában feltűnt a szintén jól ismert magyar népballada, „A Vidróczki híres nyája”. A hallgatóság együtt rezdült az előadással, érdeklődő figyelemmel követte mindazt az új információt, amely bizony számos, irodalomból ismert tévhitet döntött meg a betyárokkal kapcsolatban.

Máriától megtudtuk, hogy a betyárok tipikusan telek nélküli jobbágyok voltak. Ugyanis a XVIII-XIX. századi jobbágyok sem voltak homogén társadalmi réteg abban az értelemben, hogy természetesen közöttük is volt vagyonosabb, és volt olyan, aki jóformán nincstelen. Utóbbi nem ritkán a telekkel bíró jobbágynak dolgozott, például pásztorként őrizte a jószágait. Szegény emberek voltak, akik ily módon előfordult, hogy ellopták az őrzésükre bízott állatot (ha igazán élelmesek voltak, akkor lovat vagy marhát). Mária máris megdöntötte a betyárok romantizálására okot adó egyik tévhitet: ők nem csak a gazdagoktól loptak, és a szegényeknek adtak, hanem legtöbbször a saját társadalmi csoportjukba tartozóktól tulajdonítottak el értékeket. És bizony az sem igaz, hogy csak loptak, azonban nem bántottak senkit. Sok betyár embert is ölt (Sobri Jóska tényleg nem!), akiket felakasztottak e tettükért. Persze csak akkor, ha megtalálták őket. Azonban abban a pillanatban, hogy a betyárok tudták, kötél a sorsuk, törvényen kívül helyezve magukat bujdokoltak, menekültek és álltak össze csapatokba egymást segítve. A meneküléshez nagyon jól értettek, jobban ismerték az Alföldet, mint az igazságszolgáltatás tagjai. Ezért, ha egy-egy hírhedt betyárt megtaláltak, az valóban nagy szó volt, a vesztőhelyre, vagy áristomba vezetésüket, avagy a negyedévente 25 botütés által lelt halálukat balladákban is megénekelték.

A jó helyismerettel rendelkező, eltökélt, bűnözői életformát folytató betyárok rettegésben tartották nem csak az Alföldet, hanem az egész országot. A reformkor nagy politikusai felismerték azt, hogy a betyárok létét előidéző társadalmi-szociális helyzetet rendezni kell, annak érdekében, hogy ez a fajta bűnözés megszűnjön. Mária figyelmünkbe ajánlotta Eötvös József, reformkori kultuszminiszter e korszakról és e problémáról csodás korrajzot adó regényét, amelynek címe: „A falu jegyzője”.

Mária előadása végén arra is megadta a választ, hogy miképpen tűntek végül el a betyárok. A híres-hírhedt Rózsa Sándor vonatrablása volt az utolsó igazi betyárbűncselekmény, amely akkora társadalmi-politikai felháborodást és megrendülést váltott ki, hogy előidézte a betyárvilág teljes és radikális felszámolásának eltökélt igényét. E célra Ráday Gedeon jogászt kérték fel, aki az 1870-es évekre végleg felszámolta a betyárvilágot.

Hálásak köszönjük Homoki-Nagy Máriának a csodás, informatív, gondolatébresztő és izgalmas előadást!

Molnár Erzsébet