Elmélkedés Mt 11,2-11 nyomán

Olyan ez a szöveg, mint a zenében egy feloldásra váró akkordmenet.

Ez a mondat szólalt meg bennem Mt 11,2-11 olvasása után. Kérdésekkel és különös képekkel teli szöveget tanulmányoztunk, amely mindvégig fenntartja az olvasó figyelmét, akár egy feszültséggel teli hangzásvilág, melynek minduntalan a feloldását várjuk.

„Amikor János a börtönben Krisztus tetteiről hallott, elküldte hozzá tanítványait és megkérdezte tőle: »Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?« Jézus ezt válaszolta nekik: »Menjetek, vigyétek hírül Jánosnak, amit hallotok és láttok». (Mt 11,2-5)

Mai kifejezéssel élve: egy bonyolult információáramlásnak vagyunk tanúi a „hallott”-„elküldte”-„megkérdezte”-„válaszolta”-„vigyétek hírül, amit hallotok és láttok” olvasásakor. Hét ige irányul egyetlen eldöntendő kérdés megválaszolására, s mint a különös, egymáshoz súrlódó zenei hangok, mégsem hozzák meg a várt feloldást. Mindez fenntartja a feszültséget és még inkább kihegyezi figyelmünket a válaszra. De már a kérdés is különös – „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” (Mt 11,3) –, hiszen a mondat második fele hangsúlyozottan is felveti egy másik Messiás érkezésének lehetőségét. Valószínűleg egyszerűbbnek éreznénk a kérdést e nyomatékosítás nélkül.

A választ sejtető utalást a tanítványok tapasztalatait felidéző képek sorában, ismét közvetett módon kapjuk meg: „vigyétek hírül, amit hallotok és láttok: A vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak föltámadnak, a szegé­nyeknek pedig hirdetik az evangéliumot.” (Mt 11,4-5) Ezután viszont ismét megtorpanunk egy kijelentés nyomán: „Boldog, aki nem botránkozik meg bennem.” (Mt 11,6) Képzeletünk újabb inspirációt kap a továbbgondolásra, sőt az önreflexióra is: ki botránkozik meg, és ki nem? Én hogyan vélekedem erről? És valójában ki az, akit várunk?

Aztán a következőkben, Jézus szavait hallatva az evangélista János felé fordítja a figyelmünket. Hat kérdés zúdul ránk egymás után, ismét zavarba ejtő képeket vetítve elénk: „Miért mentetek ki, mit akartatok látni a pusz­tában? Széltől lengetett nádat? Vagy mit akartatok látni, amikor kimentetek? Finom ruhákba öltözött embert? Íme, akik finom ruhákat hordanak, a kirá­lyok házaiban laknak. Vagy mit akartatok látni, amikor kimentetek? Prófétát?” (Mt 11,7-9) Az imént még mi vártunk választ Jánossal együtt a kérdésre, s most bennünket kérdez Jézus háromszorosan is. Széltől lengetett növény, finom ruhás ember, próféta. Különös, fokozást sejtető képsor. Majd a szöveg egyetlen „igen”-je: „Igen, mondom nektek: prófétánál is nagyobbat.” S ettől kezdve már a kicsinység és a nagyság fogalma került gondolkodásunk homlokterébe a Keresztelő Jánosról és Jézusról folytatott elmélkedésben. „Bizony, mondom nektek: asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál. De aki a legkisebb a mennyek országában, az nagyobb őnála.” (Mt 11,11)

Csoda-e, hogy a szöveg meghallgatása után csendek férkőztek a beszélgetésbe azon az estén?

Péterffy Gabriella

– Mt 3,1-12 nyomán –

Az egyik az első században élt, a másik a huszadikban. Az egyik szavakkal festett képeket, a másik képekkel felelt a szóra. Csaknem két évezred választotta el őket egymástól, és mégis, mintha együtt és ugyanazon a helyen lettek volna a bibliai időkben.

Keresztelő Jánosról olvastunk, amikor a Máté evangéliuma által megjelenített képre a gondolataimban rávetült egy másik jelenet. Különös játéka volt ez a képeknek: hol az egyik került előtérbe, hol a másik, néha még keveredtek is egymással a részletek, hiszen oly hasonlóak voltak egymáshoz. A szöveg által sugallt kép csak a gondolataimban mozdult meg, s vált élővé, a másik jelenet viszont már önmagában is mozgó képek sora volt, fekete-fehér mivoltában is életszerű. Alkotójának egy zseniális találmány, a film tette lehetővé, hogy ily módon láttassa a Szentírás által sugallt képeket.

„Azokban a napokban eljött Keresztelő János, és hirdette Júdea pusztájában: »Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa.« Ő az, akiről Izajás próféta beszél: »A pusztában kiáltónak szava: ’Készítsétek az Úr útját, és tegyétek egyenessé ösvényeit’.« (Mt 3,2) E gondolatra a huszadik századi művész festői tájképpel felel, miközben vízcsobogás hangját hallatja. Szélesen elterülő vidék tárul elénk a dombok között kanyargó folyóval. A vízben emberek sokasága járul egy szikár alkatú, szigorú arcú férfi elé. Imára kulcsolt kézzel, átszellemült arccal jönnek, egy kisfiú arckifejezése különösen megkapó, amint keresztelésének pillanatában az égre tekint. Aztán az áhítatot díszes öltözetben megjelenő papok érkezése töri meg, mire a szikár férfi ajkáról felcsap az indulat: „Viperák fajzata! Ki tanított titeket menekülni a jövendő haragtól? Teremjétek hát a megtérés méltó gyümölcsét.” (Mt 3,7-8)

Keresztelő János megtérésre buzdító prédikációját ékes olasz nyelven halljuk, annak minden szenvedélyességével. A képek művészének még arra is gondja van, hogy szóról szóra hangozzék el a bibliai szöveg. Máté evangélista szavai kigyúlnak, s fényükben jól látszik Ábrahám népe éppúgy, mint a fejsze, mely már a fák gyökerén van, a jó gyümölcsöt nem termő fák, melyeket tűzre vetnek, ott van Keresztelő János és látható már az is, akinek eljövetelét megjövendöli. Vizuális erején túl különös zeneisége van ennek a szózatnak, mely egyre hangosabbá válva vezet el bennünket a Szentlélekkel és tűzzel keresztelő Krisztus víziójáig.

Majd hirtelen csend lesz, amikor a mozgókép által ábrázolt Jézus megjelenik. Lassan, méltóságteljesen lép Keresztelő János elé, aki elnémul az Ő látására. Két tekintet találkozik e pillanatban, s találkozik két alkotó is: Máté evangélista és Pier Paolo Pasolini filmrendező.

Péterffy Gabriella

Erős képeket mozgásban ábrázolni: ez a filmművészet egyik csodája. A film a 19. század végén született, de már korábban is voltak olyan művészek, akiknek csak a kamera hiányzott a kezükből ahhoz, hogy mozgóképet alkossanak. A maguk korában voltaképpen filmes módon láttatták az általuk érzékelt világot. Közéjük tartozik számos bibliai szerző, így Izajás próféta is, akinek az advent témájához kapcsolódó szövegeiből részleteket olvastunk a felnőtt katekézis csoportban.

„…szilárdan áll az Úr házának hegye a hegyek tetején, kiemelkedik a halmok közül; és özönlenek hozzá mind a nemzetek.” (Iz 2,2) Mintha egy szélesvásznú történelmi film nagytotál képeit látnánk e pillanatban! Erőteljes hatású állóképre mozgalmas tömegjelenet felel, az elhangzó buzdítás pedig tovább fokozza a kép erejét: „Jöjjetek, menjünk fel az Úr hegyére, Jákob Istenének házához!” (Iz 2,3) Aztán az ítélő Isten fenyítése nyomán ekevasakká kovácsolt kardok és szőlőmetsző késekké formálódó lándzsák különös képei jelennek meg előttünk. Súlyos, egyszersmind lenyűgözően merész látványvilág.

Másutt a könnyedség képei peregnek, s a kontrasztok mentén haladva keltenek meglepő hatást: „Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, és a párduc a gödölyével heverészik, borjú és oroszlánkölykök együtt híznak, és kisgyermek terelgeti őket. Tehén és medve együtt legelnek, együtt heverésznek kölykeik, és az oroszlán szalmát eszik, mint a tehén. A csecsemő a vipera fészkénél játszik, s az áspiskígyó üregébe dugja kezét az anyatejtől elválasztott gyermek.” (Iz 11,6-8) Talán még mosolyt is csal az arcokra ez a képekbe álmodott, már-már meseszerű elmélkedés. A képzeletbeli kamera nem győzi követni a mozgást, hiszen annyi minden kerül elébe, aztán megáll és gyönyörködik a nem mindennapi látványban. Csupa mozgalmasság és élet, önfeledt játék! „Heverészik”, „terelget”, „legel” „eszik”, „játszik”: a természet és a szabadság képei sorjáznak ezen a különös celluloidszalagon.

S mindezt még lehet fokozni, hiszen a következőt olvassuk: „Örvendjen a puszta és a kiaszott vidék, ujjongjon a sivatag és viruljon, mint a liliom! Virulva viruljon és ujjongjon, ujjongva vigadjon!” (Iz 35,1-2) S valóban: most már ujjong és nyüzsög a kép, a teljesség jegyében hanghatások is társulnak hozzá. S ebben a szent eufóriában ismét megjelenik a különös és a meglepő: „Akkor majd ugrándozik a sánta, mint a szarvas, és ujjong a néma nyelve; mert vizek fakadnak a pusztában, és patakok a sivatagban.” (Iz 35,6) Olyan ujjongás ez, melynek hangja évezredek múltán is hallatszik. Hiszen kétezer esztendővel később egy bizonyos Giovanni di Pietro Bernardone, a majdani Szent Ferenc hasonló örömteliséggel ír a teremtett világról Naphimnuszában, amely még huszadik századi alkotókat is megihlet. Így történhetett, hogy a „Virulva viruljon és ujjongjon” boldogságát a Napfivér, Holdnővér című film nézőjeként is átélhetjük.

Péterffy Gabriella