Karácsonykor már olvashattunk a plébániai honlapon a háromkirályok egyik leghíresebb filmes ábrázolásáról, a Ben Hur (1959) nyitójelenetéről. A festői képek sugallta élményt gyönyörű szavakkal érzékeltette számunkra Szabó Magda, majd megtudhattuk, hogyan válik a napkeleti bölcsek egyike, Boldizsár, a film lényeges szereplőjévé. Most, vízkereszt ünnepén idézzünk fel két másik filmművészeti ábrázolást is, melyek ugyanezt a témát eltérő képi eszközökkel láttatják.

„…az ég kéklik, csak az üstökös száll, mint valamikor a gyermekkor álmaiban és hitében”– írja Szabó Magda a Ben Hur nyitójelenetétől ihletetten, amit reneszánsz festményekhez hasonlít, hiszen valóban színpompás képek nézői lehetünk. S miközben az üstökös a messzi távolból közeledik a filmvászon égboltján, a néző a kép előterében háttal álló pásztorokkal s a teveháton ülő háromkirályokkal együtt követheti tekintetével a csillag útját. Gyönyörű képi megoldás! Aztán amikor a csillag megállni látszik Betlehem fölött és rásugározza fényét, a díszes ruhába öltözött királyokkal együtt mi is belépünk az istállóba. A pajta mélyén, a kép hátterében Mária és József ül a gyermekkel – arcukat kevéssé látjuk –, a földre boruló királyok arcán viszont ott fénylik az öröm, a csodálkozás és a meghatottság. Mindeközben Rózsa Miklós széles ívű, áradó szimfonikus zenéje szól, alighanem az egyik legszebb a filmtörténetben.

Pasolini Máté evangéliuma (1964) című filmjének azonos témájú jelenetében nincs pompa, szín és ragyogás. Fekete-fehérben készült, végtelenül egyszerű és realisztikus, mégis költői szépségű jelenet nézői vagyunk. A napkeleti bölcsek egy spirituálé fájdalmas hangjaira ereszkednek alá a sokasággal egy kopár domboldalon a Szent Családhoz. Hullámzik a tömeg, mozgása a zene hangjaival kísérve békét és nyugalmat áraszt. Odalent, a domb aljában, egy földbe vájt kunyhó előtt Mária ül a gyermekkel egy széken, mellettük József áll védelmezőn. Amit ezután látunk, az a közelkép és az arcjáték művészete: Mária és József először kérdőn néz a jövevényekre, Mária fel is áll egy pillanatra, férjére tekint, mint aki azt tudakolja némán, mit tegyen, majd József nyugalmát látva visszaereszkedik a székre. Szája sarkában apró mosolyféle jelenik meg a bizalom jeleként. S ez a bizalom aztán valódi mosollyá fényesedve árad szét a fiatal arcvonásokon, amikor Mária a legidősebb bölcs kezébe adja az isteni gyermeket. Az aggastyán boldogan emeli magasba a csecsemőt, míg útitársa a hódolat jeléül csókkal illeti. E gesztusok nyomán végtelen öröm tükröződik a jelenlévők arcán: a megtestesült Isten és az ember találkozása létrejött.

Ha az említett ábrázolások közül az elsőben a festőiséget, a másodikban a költői realizmust találtuk a legjellemzőbbnek, a harmadikban a mozgalmasság és a közvetlen egyszerűség ragadhat meg bennünket. Franco Zeffirelli A názáreti Jézus (1977) című filmjében a háromkirályok kalandfilmeket idéző jelenetben, teveháton szelik át a sivatagot, ahol három különböző irányból érkezve találkoznak, és a népek egységét szimbolizálva barátsággal üdvözlik egymást. Ebben a filmben nem idős, hanem erejük teljében lévő, középkorú embereknek látjuk őket. A másik két változatban a bölcseknek nincs szövegük, itt viszont van: úticéljukról beszélgetnek egymással, a néző számára is értelmezve az eseményeket. „A számításaim azt mutatták, hogy születik egy új isteni teremtmény, egy új csillag. A helyet és az időt is meg tudtam határozni, ezért döntöttem úgy, hogy útra kelek, és kiderítem, mi az. Azt tudtam, hogy csak csoda lehet. A csillagok szoros összefüggést mutatnak az emberi sorsokkal. Egy csillag megjelenése óriási dolog, aminek mindig megvan a földi megfelelője is. A világmindenségben valami hatalmas, felfoghatatlan csoda készülődik. Hamarosan új király születik” – halljuk Boldizsártól az egyik párbeszédben.

A háromkirályok utazása és dialógusai után a hódolat képei más hangsúlyt kapnak, mint az előző két filmben, különösen, hogy jelenet nappal játszódik. Zeffirelli művében a Szent Család a templomból hazatérve, Simeon imájának meghallgatása után találkozik az őket váró háromkirályokkal. A jelenet hangvétele közvetlenebb, mint a Ben Hurban és a Máté evangéliumában: voltaképpen egy szeretetteljes beszélgetés tanúi vagyunk. Az arany, tömjén és mirha sem a megszokott, szertartásos ünnepélyességgel kerül a betlehemi gyermek elé, hanem a lehető legbensőségesebb gesztusok és szavak kíséretében. „Nem tudtuk, hol keressük, úgyhogy ide jöttünk, az istállóba. Azt hittem, testvéreim tévednek, de már látom, így kellett lennie. Nem születhetett máshova. Nem dicsőségben, hanem szelídségben. Fogadd el hódolatunk szerény jelképeit” – illeszkednek a dialógus szavaihoz a bensőséges közelképek, mintegy bevonva a nézőt a megtestesülés misztériumába.

Péterffy Gabriella

„A képek poézise sok mindent visszahozott, legerősebben a gyerekkort. A hat kamera fényképezte hetven milliméteres filmszalag ábrázoló erejét nehéz szavakkal érzékeltetni: azt éreztem, hogy nemcsak előttem, köröttem is a sivatag homokja veti lágy hullámait, s nemcsak előttem, felettem is ott rezeg a tintakék júdeai éjszaka (…), s a végtelen sivatagra boruló végtelen ég alatt három teve igyekszik hátán a bibliai három királlyal. (…) Aztán az ég kéklik, csak az üstökös száll, mint valamikor a gyermekkor álmaiban és hitében, a képről árad a csend, amely a világra száll, a királyok, mint valami reneszánsz festményen, elhelyezkednek az istálló átlójában (…) Mindez a főcím előtt: mire idáig érünk, hogy Ben Hur, történet a Megváltó idejéből, a nézőtér egyszerre feszült az izgalomtól: mit fog látni még, s ugyanakkor meghatott, valahogy szelíd.”

Sokat olvastam már a Ben Hur (1959) című filmről, de annál szebbet, mint ahogyan Szabó Magda láttatja annak képeit, sehol sem találtam. Az idézett sorok nyomán már ott is pereg előttem a grandiózus nyitójelenet, a háromkirályok érkezésének ábrázolása.

Háromkirályok – azaz ahogyan a Bibliában olvassuk: a napkeleti bölcsek, akiknek Jézus előtti hódolata számtalan festőt késztetett alkotásra az évszázadok során. Gyönyörű, ahogyan e festmények ihletésére a film is megteremti a maga háromkirályok-ábrázolását, majd kiemel közülük egyet, Boldizsárt, és a történet fontos szereplőjévé teszi. Istenkereső emberré, egyszersmind tanítvánnyá és tanítóvá, aki a hit közvetítője a főhős számára. Különös gondolat, hogy Boldizsár nemcsak tanúja Jézus születésének, de jelen van nyilvános működése kezdetén éppúgy, mint keresztre feszítésekor. Már a filmet először látva is megragadott Boldizsár jeleneteinek szépsége, és azok a mondatok, amelyekkel a forgatókönyvíró megajándékozta őt. A nyitójelenet után – a történet szerint mintegy harminc évvel később – akkor látjuk ismét, amikor a sok viszontagságot megélt főhőssel találkozik, s egy pillanatig úgy véli, Jézust látja maga előtt. „Azt hittem, talán te vagy az, aki miatt elhagytam az otthonomat, hogy megkeressem. Egykorú lehet veled. (…) Ha találkozom vele, felismerem.” Aztán amikor megtudja, hogy Ben Hur bosszúra készül ellenségével szemben, már a krisztusi tanítást sejtetőn inti őt: „Ez azt jelenti, hogy megölöd? A szemeden látom, hogy ez a szándékod, Júda Ben Hur. Akármit is tett ellened, nincs jogod kioltani az életét. A bűneiért úgyis bűnhődik.”

„Nem hiszek a csodákban” – feleli kiábrándultan főhős, mire Boldizsár filmbeli legszebb mondataival felel: „Az, hogy élsz, már az is csoda. Miért nem bízol Isten ítéletében? Nem hiszel a csodákban? Én se hittem, de egyszer Isten hangja szólott hozzám, és egy csillag elvezérelt egy Betlehem nevű faluba, egy jászolban fekvő újszülött gyermekhez. Isten lakozott a gyermekben. Azóta már felnőtt, és várja, hogy elkezdhesse a munkáját. Én visszatértem ide, hogy kéznél legyek, ha erre jár és szólít. Itt van a közelben. Látta a Napot lenyugodni, ahogy mi is. Lehet, hogy itt áll valamelyik kapu előtt, vagy a domb tetején, mert lehet, hogy pásztor, kereskedő vagy halász, de él, és az élete nem múlik el nyomtalanul felettünk. Sokféle út vezet az Istenhez, fiam. Remélem, a tied nem lesz nehéz.”

Boldizsár ősz fejét abból a jellegzetes profilból láttatja a kamera, amelyből valaha a festők ábrázolták a napkeleti bölcseket. A film egyik legszebb képsora ez!

Később, egy szintén festői jelenetben Boldizsár a Hegyi beszéd Jézusához szeretné elvezetni a főhőst. Hit és hitetlenség feszül egymásnak ebben a párbeszédben:

„– Júda! Megtaláltam, akiről beszéltem, itt van! A gyermekből férfi lett, és ez a férfi, most már biztosan tudom, Istennek fia. A jóslat valóra vált.

– Jó neked, Boldizsár. Feleletet kaptál az élettől.

– Az élet kapott feleletet a Mindenhatótól.

– Gyere Júda, gyere velem!

– Amikor a rómaiak a gályára hajtottak, majd’ megölt a szomjúság. És az a te embered innom adott, életben maradtam. Okosabb lett volna, ha a vizet a földdel itatom meg.

– Nem!

– Még most is szomjazom.

– Gyere meghallgatni őt!

– Mennem kell Pilátushoz.

– A halál megszállottja vagy. Ég áldjon!”

A keresztre feszítés jelenetében aztán eltűnik a festői profilképek Boldizsárja, s egy megtört öregember néz szembe velünk. Teljesítette küldetését: a főhős immár hívőként tekint Jézusra.

„– Hát ezért kerested őt, hogy itt akadj rá? Egyszer vizet kaptam tőle, és szívet, hogy éljek. Miért kell így bűnhődnie?

– Azért, mert magára vette a világ bűneit. Ezért született erre a világra abban a jászolban, ahol először láttam.”

Boldizsár utolsó mondatai csodálatos módon utalnak vissza a Jézus születésére, mintegy a bibliai szerzőkkel együtt hirdetve, hogy a betlehemi gyermek Isten Fiának bizonyult. 

Péterffy Gabriella