Tőlünk egy nagyon távoli országban, Kínában fölbukkant egy ismeretlen vírus. Először országos, majd világjárvány lett belőle. Következményeit ismerjük. Egyetlen biztos védekezési lehetőségünk: maradjunk otthon! Vagyis hosszú időre be kell szüntetnünk emberi kapcsolatainkat, magányra ítéltettünk. Első hallásra mindez egyszerűnek, természetesnek tűnt A rendelkezést követő első hétvége hozta meg számomra a nyomasztó felismerést: bezárt templomok, elmaradó hétfői zsolozsmázó találkozások, a csütörtök esti szentmisék és bibliás együttlétek, karitász. És a lányom? Milyen veszélyek leselkednek rá? Mikor láthatom? Mellbe vágó közlés volt a templomok bezárása. Közben az emberek sorra halnak, s bár példásan szervezett a magyar egészségügy, mégis egyre jobban belekeveredünk az ismeretlen katasztrófába.

Itthon teljes ugyan a magányom, ami egy ideig kényelmes állapot, de a rajtam kívül álló tényekkel szembesülve felismerem, hogy most nagyon súlyos dologról van szó, amelyben teljesen lényegtelen az én egyszemélyes védett állapotom. Van viszont idő egyre többet gondolkodni, jó könyvekkel táplálkozni, valami mégis hiányzik. Mi? A hitéleti, reflexszerűen ismétlődő megszokásaim? Az olykor langyos, mindig szervezett időpontban történő imádságaim? A gyakran nem igazán megélt szentmiseáldozatok? Gyötör valami kínzó méltatlanságérzés: ki vagyok én tulajdonképpen Jézus árnyékában? Megkeresztelt tömegember vagy egy szeretett tanítvány a sokmillió között? Mi a feladatom, mit kellene tennem? Nagyböjt van, közeleg a szent három nap.

Ülök a sötét szobában, egy szál gyertya fénye világít csupán, de hirtelen megvilágít egy szörnyű látványt: két összetákolt, kereszt alakú fagerendán csüng egy emberi roncs, egy agyonkínzott, véres húscsomó. Ő az: Jézus Krisztus. És ebben a felfoghatatlan állapotban egyszer csak megszólal. Alig tud már beszélni, de így is a megbocsátásról nyöszörög. Kis híján megsemmisültem, míg el nem úszott az álomszerű látvány. Megértettem az üzenetét, azt, hogy valószínűleg többet érek neki, mint a tékozló fiú. Fontos vagyok számára, mint minden ember.

Az áldozatával, a Lelkével üzent, hogy feladatom van: fényében élek, és ezt a fényt kell sugároznom mindazoknak, akiknek szükségük van erre. – Így éltem meg feltámadásának csodáját, jelentőségét, örömhírét. Lelket adott a körülöttem lévő tárgyaknak is. Megnyitotta belső falaimat, letérdelhettem virtuális templomaiban, hogy alázatosan elfogadjam a lelki áldozás különleges lehetőségét. Átélhettem a csend hatalmát, ki tudtam lépni önmagamból, meditáltam: milyen lehetett Jézus 30 évesen? Valószínűleg a fizikai munkához szokott erős férfialkat volt. Gál Ferenc így ír róla: „…magatartásában megfigyelhető volt egy bizonyos könnyedség, szellemi előkelőség.” Voltak-kudarcai? Bizonyosan, mert az apostolok sem értették meg mindig beszédét: „…rejtve maradt előttük, és nem fogták fel értelmét…” (Lk 9,45) „A végtelenség, az időtlen örökkévalóság és a térben meghatározható időbeliségnek feszültségében élte életét” – írja róla Barlay Ö. Szabolcs. De elfogadta az Atya akaratát, vállalta a kereszthalált értem, értünk, hogy kegyelmét rászabadítsa teremtményeire. Azóta is tapintatos szeretettel mutatja meg, hogy az élet, az életünk az ő napról napra megújuló csodája, amit alázatos, elfogadó szeretettel folyamatosan észre kell vennünk.

Húsvétjának kegyelme megtanított elválasztani a lényegest a lényegtelentől, az életét feláldozó Krisztus hatalmát a mi kicsinyes, profán, a végtelen szempontjából jelentéktelen, hiú próbálkozásainktól. Hiszen elgyötört arcában, átható tekintetében benne van kiszolgáltatottságunk, gyengeségünk, de a jóra való képességünk is.

Köszönöm az Úr kegyelmeit befogadó „karantént”.

Vajtai Éva