Mintha éjféli misére gyűltünk volna össze, olyan várakozással teli volt a hangulat a Teréz anya templomban december 24-én a délutáni szentmise előtt. A tél sötétjében a karácsonyfa és az oltár fényei hívogatták az egyre nagyobb számban érkezőket. A kezdőének hangjaira aztán nemcsak a lámpák gyúltak fel, de a Betlehemi láng is megérkezett hosszú útja után a Születés barlangjából.

Közösségünkbe egy cserkészcsapat tagjai hozták el, továbbadva fényét az oltár mellett álló gyertyának. E gyönyörű pillanat nyomán önkéntelenül is arra gondoltam: ebben az esztendőben a húsvéti gyertya nem láthatott bennünket együtt ünnepelni, a Betlehemi láng igen.

„Jézus az emberek közé jön. Ott akar lenni, ahol mi vagyunk. Közöttünk akar élni” – elmélkedett Attila atya Lukács evangéliumának Jézus születését idéző sorairól, szólva az evangélista személyéről, írói szemléletmódjáról és történeti igényességéről is. „Ami akkor és ott megtörtént, az ma is bontakozik közöttünk” – folytatta plébánosunk, kétezer esztendőt ívelve át gondolataival. Emlékeztetett bennünket arra, hogy Jézust egyszerű emberek fogadták be maguk közé oda, ahol éltek, ezért nekünk sem csupán a különleges élethelyzetekben kell Őt keresnünk. A Megváltó eljövetelében az Isten jóakarata nyilvánul meg az ember felé, s a mi feladatunk ezt a jóakaratot továbbadni másoknak.

December 25-én, Urunk születése napján János evangéliumának csodálatos Ige-himnuszáról elmélkedhettünk a prédikáció nyomán. „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige” (Jn 1,1). Attila atya ezúttal arról szólt: János a fényszimbolikával érzékelteti, amit Máté és Lukács a maguk evangéliumában a Megtestesülésről elmondanak. „A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt nem fogta föl” (Jn 1,5). A korabeli emberiséget szimbolizáló sötétség sajnos itt és most is jelen van bennünk, amikor nem figyelünk eléggé Jézus tanítására. A jó hír viszont az, hogy akik befogadják Őt a szívükbe, azok életét meg tudja változtatni. Átformál bennünket, s ha engedjük, mi is a világosság fiai (Jn 12,36) lehetünk.

Karácsony fényei megváltozott világunkban is beragyogták hát az ünnepet! A liturgiában az állandót, a múlhatatlant – az Örökkévaló jelenlétét tapasztalhattuk meg.

Péterffy Gabriella

Marc a második gyermekünk, akivel elsőáldozásra készültünk. Nagy örömmel vettük a hírt, hogy a 2020 szeptemberében Budapestre tervezett Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus keretein belül fog sor kerülni az elsőáldozására. Feliratkoztunk a hírlevélre, szerveztük a család találkozását, és persze imádkoztunk a vasárnapi szentmisék végén a Kongresszusért. Így az elsőáldozási felkészülés elválaszthatatlanul összefonódott e nagytalálkozó előkészületeivel.

Amikor a vasárnapi szentmisék végén a kongresszus résztvevőiért imádkoztunk, magamban mindig hozzátettem az én személyes kis fohászomat elsőáldozásra készülő fiamért, Marc-ért és egész családunkért. Bár a NEK 2020-at elhalasztották, örültünk, hogy az elsőáldozás mégsem maradt el. Mi a november 15-ei második „turnusban” ünnepelhettünk.

Számomra sokat jelentettek a szombat délutáni előkészítő találkozások, ahol nekünk, szülőknek is volt lehetőségünk újra megfogalmazni, miért is tartjuk fontosnak a vallást az életünkben, és miért szeretnénk, hogy gyermekünk is részesüljön az elsőáldozásban. Megragadó volt számomra, amikor Attila atya egy ilyen beszélgetés kapcsán a Katolikus Egyházat egy óceánjáró hajóhoz hasonlította, amely nagy viharban hánykolódó tengerben, az ide-oda dobáló hullámok hátán is képes átvinni a túlpartra, mintha ezt kisebb lélekvesztőn vagy mellúszásban egyedül, egy-egy faágba kapaszkodva próbálja valaki megtenni. Pontosan így érzek én is. Azt szeretném, ha a gyerekeim is megtapasztalnák Mennyei Atyánk szeretetét, megtanulnák megérezni az Ő jóságos jelenlétét, és olyan felnőttekké válnának, akik rá merik bízni magukat.

Köszönöm a hitoktatóknak a sok készülést. Külön köszönet azért az egyik utolsó alkalomért, amikor a gyerekeink társaiként készülhettünk, közösen feldolgoztuk a Tékozló fiú történetét. Ez a történet számomra mély értelmet csak akkor nyert, amikor nekem is lettek gyerekeim. Gyerekfejjel mindig értetlenül hallgattam a történetet az apáról, aki megörül hálátlan fiának. Igazán cseppnyi részvétet sem éreztem a tékozló fiú iránt, de most összeszorul a torkom, amikor hallom ezt a példabeszédet. Lám, így szeret minket a Jóisten, ilyen nagyon…

Ezzel az elsőáldozással egy kicsit a mi lelkünket is leporoltuk, ünneplőbe öltöztettük.

Verdure-Brzozka Ágnes és Verdure Marc

Több szempontból is eltért az idei búcsú az eddigiektől. Az egész világot ért járvány miatt mindannyian védőmaszkban vettünk részt az ünnepi szentmisén, nélkülözve a Szt. Cecília kórusunk szép énekeit, amelyek által mindig emelkedettebbé vált a liturgia. Nem teltek meg a padsorok sem, mint az előző években, részben a távolságtartás miatt is, valamint a vírusfertőzéstől való félelem is többeket otthon marasztalt.

Attila atya bevezető köszöntőjében említette, hogy éppen 110 évvel ezelőtt, pontosan ezen a napon, november 19-én szentelték fel a templomot, majd az oltárra helyezte Árpád-házi Szent Erzsébet ereklyéjét (hitelesített csontereklye), amelyet 2018-ban Kiss Imre atya közreműködése által kapott ajándékba a templomunk.

Az ünnepi mise főcelebránsa és igehirdetője Tőkés György atya, a jezsuita rend szerzetese volt, aki Srí Lankán, vagyis Ceylon szigeten teljesít szolgálatot, azonban most itt él a szegedi jezsuita közösségben. Az atya Jézus tanításából hangsúlyozottan is az ellenség szeretetére hívta fel figyelmünket.

Gazdagon kifejtette, hogy a „szemet szemért, fogat fogért” (Kiv 21,24) ószövetségi törvény helyett „szeressétek ellenségeiteket” (Máté 5,44) mondás tettekre váltása nyerhet jutalmat a mennyben. „Ki tudja szeretni az ellenségét?” – tette föl a kérdést, melyre rögtön meg is adta a választ: Jézus. Ha mi az Ő oldalára állunk, Őrá hallgatunk, az Ő szemével tekintünk ellenségünkre, mi is képesek lehetünk szeretni őket, imádkozni értük.

Néhány példával szemléltette is mindezt, sőt a mostani járványügyi helyzetben kialakult feszültségekről, ellentétekről is említést tett, javasolva feloldásuk módját.
„Boldogok a szegények…, boldogok a szomorúak…” – hallottuk tovább Jézus szavait, mindezek csak emberi szemmel tűnnek ellentétnek, az égiek szemszögéből egyáltalán nem azok. Törekednünk kell, hogy Jézus oldalán maradjunk, mint ahogyan Szent Erzsébet ott élt rövid, de teljes értékű élete során. Isten kegyelméből lángoló szeretettel viseltetett Jézus és a szegény, beteg emberek iránt.

György atya szembe állította Erzsébet tiszta, odaadó szeretetét az őt ért megaláztatásokkal, szenvedésekkel, melyek hőn szeretett férje, Lajos őrgróf halála után érték a Wartburg várában élő rokonok részéről.
A hazánkban, Sárospatakon született királylányt az egész világ tiszteli, akinek életpéldájából, lelkületéből mindannyian meríthetünk. Adjunk hálát érte Istennek és bátran kérjük közbenjárását magyar hazánkért, egyházunkért, újszegedi egyházközségünk tagjaiért!
Lucz Ilona