Ünnepváró irodalom #1: „Karácsony készül, emberek!”

Ünnepváró irodalom

„Karácsony készül, emberek!” Wass Albert gyönyörű verséből idézve nyitom meg a Liget Hírlevél adventi-karácsonyi rovatát, amelyben minden héten neves írók és költők műveiből olvashatunk. Mert a művészet megfényesíti a készület idejét és az ünnepet, olykor már egy vers vagy egy novella gondolatvilága által is. Az első gyertyagyújtáshoz érkezve a 100 éve született Pilinszky János írásai nyomán elmélkedjünk az adventről!

Péterffy Gabriella

A Híd csoport által készített adventi koszorúk

Pilinszky János
Advent

első vasárnapján a szent olvasmány a lélek hajnaláról beszél: „Múlóban az éjszaka, közeledik a nappal. Hagyjuk el tehát a sötétség cselekedeteit és készüljünk fel a világosságra. Járjunk becsülettel, mint fényes nappal illik.” S mindjárt meg is mondja, miképpen lehetséges ez: „Öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust.”

Az egyházi év nem a világ teremtésének fölidézésével, hanem Jézus megtestesülésének ünnepkörével indul. Isten megtestesülése közöttünk magának a teremtésnek is legcentrálisabb mozzanata ugyanis; Isten szeretetének legmélyebb megnyilvánulása. A teremtést nekünk a megtestesült Isten jelenti ezentúl, s ezért kell már életünkben, nem a világba, hanem az Úrba beöltöznünk.

A teremtés, ami idáig Isten hatalmáról beszélt a véghetetlen távolság és a titokzatos szépség nyelvén, ezentúl a szeretet bensőségességével szól hozzánk. Isten szeretet: szeretetből teremtett és az örök szeretetre hív bennünket.

Az Evangéliumban Szent Lukács az Úr utolsó eljövetelét idézve: lényegében ugyanennek a teremtő, megtestesülő szeretetnek végső beteljesüléséről beszél. Az egyházi év – híven isteni tartalmához – nem egyszerű utánzata tehát a természet gyönyörű körforgásának, hanem mintegy a szeretet mélységeiben tárja föl előttünk a múlt időt, ahogy a szertartások szépséges, isteni koreográfiája is egyszerre mintázza a csillagok néma körforgását, s ugyanakkor előképe már a tiszta szeretetbe öltözött új teremtésnek, kifejezője az isteni megtestesülés véghetetlen intimitásának.

Isten és a teremtés, Isten és ember viszonyának, jelentésének, realitásának erre az új, vadonatúj megélésére szóló meghívás számunkra az adventi időszak. Olyan hajnal, melynek napja emberi és teremtményi sorsunk legbensőbb magjában kel fel, de épp bensőségességével képes értelmet adni az időnek.

Mi keresztények ma még benne élünk a megtestesülés évadában. Ez arra kötelez bennünket, hogy földi életünket s magát a világot is egyre mélyebb és gyengédebb szeretettel, mint az Istenbe való beöltözés eszközét éljük át, a teremtő és a megtestesült Isten művét követve. Mert egyedül így ölthetjük magunkra azt a Krisztust – kinek végső eljöveteléről az Evangélium beszél – s aki végül is nem más, mint tiszta szeretet.

***

Pilinszky János
A várakozás szentsége

Mire is várakozunk ádvent idején? Jézus születésére, arra, hogy a teremtett világban maga a teremtő Isten is testet öltsön. Arra várakozunk, ami már réges-régen megtörtént.

Ez a magatartás, ez a várakozás nem új. A felületen az ember köznapi életét mindenkor könyörtelenül meghatározza az idő három – múlt, jelen és jövő –, látszatra összebékíthetetlen fázisa. A felületen igen. De nem a mélyben. Ott, a mélyben mindig is tudta az emberiség, hogy tér és idő mechanikus határait képes elmosni a minőség, a jóság, a szépség és igazság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a nagy zeneművekre gondolunk, melyek titokzatos módon attól nagyok, hogy többek közt alkalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékezzünk és a múltra várakozzunk.

A minőség ideje időtlen. Amikor Bach passióját hallgatjuk: honnét szól ez a zene? A múltból? A jelenből? A jövőből? Egy bizonyos: mérhetetlenül több, mint kegyeletes megemlékezés, és sokkalta több, mint reménykedő utópia. Egyszerre szól mindenfelől.

Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódásról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek – megszületvén Betlehemben – maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyódhatunk: ami megtörtént, és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk. Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből.

Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valójában mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosan úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.

Szerkesztette: Péterffy Gabriella

A szinodális Egyházért: közösség, részvétel, küldetés

Ferenc pápa 2021–2023 közötti időre szinódust hirdetett, amelynek munkájába a Katolikus Egyház minden tagját szeretné bevonni. E szinódus témája: „A szinodális Egyházért: közösség, részvétel, küldetés”.

A szinódusi tanácskozás újdonsága, hogy a két éves előkészületi munkába Ferenc pápa mindenkit úgy hívott meg, hogy közösségben, a Szentlélek segítségével induljunk el azon az úton, amely a jövő egyházát építi. A szinódushoz vezető útnak három szakaszát határozták meg: az első az egyházmegyei szakasz, amely során egy-egy közösséghez tartozva vehetünk részt az előkészületi munkában, s egyben Istentől kapott küldetésünk megvalósításában. A második szakasz az egyházmegyei munkák, folyamatok összegzése, a harmadik pedig maga a szinódusi tanácskozás lesz.

A szinódushoz vezető útnak az első, egyházmegyei szakasza kezdődött el a Szeged-Csanádi Egyházmegyében november 18-én, csütörtök este. Az online meghirdetett estén először Kondé Lajos, az egyházmegye pasztorális helynöke elevenítette fel az 1995-ben Gyulay Endre püspök úr által összehívott egyházmegyei zsinat programját, ahol a „megújulva megújítani” mottó keretei között – többek között – a világi hívek egyházon belüli tevékenységének szükségessége nyert megfogalmazást.

Ezt követően Serfőző Levente, oktatási helynök a „szinódus” és a „szinodális egyház” jelentését magyarázta meg. A szinódus az egyház tagjainak az egy úton járását fejezi ki. A jövő egyházát kell építeni, amelynek minden tagja – mint egy család – együtt jár, együtt növekedik és teljesíti Istentől kapott küldetését. „Hogy mindnyájan egy legyenek. (Jn 17,21) „Ennek az egy úton járásnak ószövetségi példái Ábrahám meghívása vagy a választott nép kivonulása Egyiptomból. Isten vándorló népének legfőbb pásztora Krisztus. Ahogy Jézus egy úton volt tanítványaival, ugyanúgy velünk is együtt jön, és az általa kijelölt úton kell együtt haladnunk, hiszen Ő maga „az út, az igazság és az élet.”

A szinodalitás a jövő egyházát együtt építő keresztények gondolkodása, törekvése a Szentlélek segítségével. Ferenc pápa megfogalmazása szerint az egyház szinodális útja az az út, melyet Isten a harmadik évezred egyházától vár.

Hogyan valósulhat ez meg helyi szinten, arra Kiss Imre plébános úr, Marianna domonkos nővér és Ferentzi Csaba világított rá egy-egy példával. Egyházon belül a szeretet tartja össze a közösséget, amely közösséghez való tartozás, a közösség munkájában való részvétel teszi lehetővé, hogy Jézus útját követve teljesíthessük küldetésünket. Küldetést, missziót amit minden egyes ember és az egyes közösségek kaptak. A Szentlélek segítségével az egy úton járó közösségek képesek Istentől kapott küldetésüket megérteni és teljesíteni.

Ezt követően kisebb csoportokban beszélgethettek a résztvevők arról, hogyan képzelik a szinodális úton járást az egyházunk megújításáért. Ez a szinodális úton járás kezdődött el, amelybe a Szt. Erzsébet plébánia közössége is bekapcsolódott oly módon, hogy egyesek otthonról, mások Attila atyával a csütörtök esti felnőttkatekézis csoport tagjaival együtt. Az est végén Gyulay Endre nyugalmazott püspök úr megáldotta az online térben résztvevőket.

Fülöpné Homoki-Nagy Mária

A Fájdalmas Szűzanya emléknapja

A Mária-napok keretében szerdán, a Temesvárról érkező szalvatoriánus szerzetes, Gál Márton atya az emberi szenvedésről tartotta elmélkedését.

Szeptember 15-én azt az evangéliumi jelenetet olvassuk, melyben Simeon így prófétál Jézusról és anyjáról: „az ellentmondás jele lesz e Gyermek; a te lelkedet is tőr járja át” (Lk 2,34), illetve Jézus keresztje alatt ott áll Mária és János apostol, akiket egymás gondjaira bízott: „Íme, a te fiad – íme, a te anyád! S attól fogva a szeretett tanítvány házába fogadta Máriát.” (Jn 19,27) Ebből a bibliai igéből kiindulva Márton atya rámutatott:

„Ha egy kultúrában magától érthetővé válik, hogy nincs helye a szenvedésnek, az emberek képtelenek érzékelni a szenvedést, sem sajátjukét, sem másokét nem veszik észre. Ezzel együtt pedig mintha életük intenzitását is kioltanák, mintha számukra a boldogság és az öröm sem lenne intenzíven átélhető. Hiányzik a küzdelem, s így eltűnik életük mélysége.”

Szónokunk XVI. Benedek pápát is idézte, miszerint: „Máriától megtanulhatjuk a valódi részvétteljes szenvedést, a mások szenvedésének saját szenvedésként való elfogadását.”

Beszéde végén pedig így szólt: „Jézus feltámadása nem érvénytelenítette a keresztet, a szeretetnek ezt az erőtlen megnyilvánulását. Ezért elsősorban azt kell megtanulnunk a feltámadásból, hogy Isten hatalma az erőtlen szeretet útján akar járni továbbra is a világban. Akik tehát Jézus tanítványai akarunk lenni, Jézushoz hasonlóan az erőtlen szeretetet kell gyakorolnunk, még akkor is, ha ezen az úton járva a keresztet hordozzuk. A feltámadás reménye azonban mindnyájunkat azzal a bizonysággal ruház fel, hogy a kereszten, a szenvedésen mindig átragyog a húsvét dicsősége.”

Köszönjük e tartalmas tanítást!

A szentmise gyűjtő imádságában köszönetünket és az örök életbe vetett hitünket juttatjuk kifejezésre, amikor így imádkozunk:

„Istenünk, te azt akartad, hogy a Szűzanya osztozzék Fiad szenvedésében, és ott álljon dicsőséges keresztje alatt. Add meg Egyházadnak, amely vele együtt részt vesz Krisztus kínszenvedésében, hogy része legyen Krisztus feltámadásában is.”

Ezen a szép estén Aradi Mária és Bővíz László vezette gitáros énekkar adta a zenei szolgálatot. Köszönjük, hogy a napi témához gondosan megválogatott énekek szövegeit kivetítették, s így a hívek is be tudtak kapcsolódni az éneklésbe.

Thorday Attila

Könyvajánló: Madassery Benvin Sebastian SVD – Ő az

Hagyományos katolikus tanításhoz ragaszkodó személyként nem mindig felhőtlen az örömöm egy-egy újabb vallásos témájú könyv kézbevételekor. Nos, Sebastian atya könyvéről csak a legjobbakat tudom mondani.

Sebastian atya az India délnyugati részén elhelyezkedő – indiai viszonyok között a legfejlettebb államok közé tartozó – Kerala szövetségi államban nőtt fel. Kerala területe nem egészen 40 ezer km2, lakosainak száma viszont meghaladja a 34 milliót. (Hasonlítsuk ezt össze a hazai számokkal!)

Már fiatalon elhívatást érzett arra, hogy misszionárius legyen. Így lépett be a verbita rendbe (Societas Verbi Divini, azaz az Isteni Ige Társasága.) Az atyát a gondviselés Budapestre vezette.

A könyv első részében az atya ismerteti a Krisztus előtt több ezer évvel született védikus írások jövendöléseit, és megmutatja:

Ő az! Ezek az írások épp úgy Jézusról szólnak, mint az Ószövetség próféciái. Persze mindezekhez értő figyelemmel kell közelednünk, és ebben segít Sebastian atya könyve, aki számára épp úgy nem ismeretlenek az ősi írások, mint a Biblia.

Csak néhány példát említek a könyvből.

Sötétségen túl, mint világító nap
Nagy lélekkel megáldott férfit
látok és őt ismerem.
Sötétségből erre a csodálatos világosságra hívó,
minden jóval teli Istent látok.
Egyedül az ő ismerete vezet el engem az örök életre.
Más utat nem ismerek.
(Yajur-véda)

Folt nélküli szent és szeplőtelen,
nyugodt, aki az üldözőkkel szemben szeretetteljes és béketűrő.
Mint egy száraz ág, amely másokért elégett,
Dicsőségben feltámadott, az örök életre való szilárd híd.
Értelmet és lelket megvilágosító fény, aki maga a fény.
Őt imádom, és átadom magamat neki, és beléje menekülök,
mert benne találok menedéket.
(Svétásvataropanisad)

A védikus írások utalnak arra, hogy az Eljövendő
szent és szeplőtelen
halhatatlan, örök életű
híd, út, közbenjáró
bűn nélküli lesz,
Szűztől fog születni
minden szenvedést türelemmel visel.

Nem véletlenül jutnak eszünkbe Izaiás és a többi próféta-óriás szavai, ha ezeket olvassuk.

Sebastian atya megmutatja nekünk a hasonlóságokat az áldozatbemutatásra vonatkozó ószövetségi és a védikus szabályok között.

Betoldás a cikk szerzőjétől: Egy kis botcsinálta nyelvészkedés

Gondolkozzunk el az alábbi szavakon:

ige
igen
iga
jog
jóga

nem
apa anya, baba

németben:
Ja (igen)
Joch (iga)

nein (nem)

Nos, a szavak első csoportja összekapcsolható a szanszkrit ‘joga’ szóval.

Ami természetesen nem rokonságra utal, hanem arra, hogy ezek az ősi szavak nagyon sok népnél megmaradtak a Bábel tornya építése előtti időkből. Ide illik még a héber Abba (atya) szó is. Aki több nyelvet ismer, bizonyára jóval több hasonlóságot fel tud fedezni.

Sebastian atya részletesen elénk tárja, úgy az Ószövetség, mint a védikus írások az egyetlen tökéletes áldozatra, Jézus keresztáldozatára és ennek megismétlésére, az eucharisztiára mutatnak.

A szerző megmutatja, hogyan vezet az ószövetségi frigyláda egyenesen Szűz Máriához, akinek tisztelete épp úgy hitünk gyöngyszemei közé tartozik, mint a szentségek, különösen a bűnbánat szentsége és az eucharisztia.

Majd egy külön fejezetet szentel a papokkal szembeni helyes viselkedésnek. Csak egy rövid (számomra megható) részlet ebből:

Szeressük papjainkat, akik közületek és értetek vannak, és olyan emberek, mint bárki más. Csak annyiban mások, hogy bár nem méltók, mégis Isten kegyelme méltóvá tette őket arra, hogy papjai legyenek. Soha ne bántsuk őket, amikor valami rosszat hallunk felőlük. Soha ne ítélkezzünk. Csak annak van hatalma ítélni, aki bűn nélküli.

A következő fejezetben az atya visszapillant a közelmúlt és a régebbi idők eucharisztikus csodáira.

Könyvének utolsó fejezetében beszámol egy iszlámban felnőtt és imámmá lett férfi megtéréséről. Mario Josephet saját rokonai akarták megölni, amikor a katolikus kereszténység felé fordult, csodával határos módon maradt életben.

Sebastian atya végül leírja Mohini Christina, egy brahmin papi kasztból származó színésznő megtérését, amelyben nagy szerepet játszott a rózsafűzér imádkozása, és Szűz Mária segítsége.

Mindkét megtérés üzenete: Úgy a Korán, mint a védikus iratok őszinte tanulmányozása kényszerűen elvezet minket a kinyilatkoztatott keresztény katolikus hithez. És érvényes ez a zsidó írásokra is.

Aminek természetesen nem a más hitűek érzéseinek megsértése a célja, ahogyan Sebastian atya könyvét befejezi:

Ennek a tanúságtételnek nem az a célja, hogy megsértse más hitű embereknek az érzéseit, csak őszintén megosztottam saját Isten tapasztalatomat.

A könyv kikölcsönözető egyházközségünk könyvtárából, ha valaki meg akarja vásárolni, Attila atya segít ebben.

Király József

Ha Krisztus nem támadt volna fel, mi sem lennénk együtt

Mindannyian Isten által megérintett emberek vagyunk. Személyre szólóan, szeretettel érint meg mindannyiunkat Isten, és választ vár tőlünk. Egyik-másikunk arra amlékszik, hogy mikor és hol történt a fölismerés, hogy Ő előbb szeretett minket, s milyen nagyszerű, hogy gondviselő szeretetében megőrzött. Attól fogva viszont mi is szüntelen az Úr keresésében járunk. Ő számtalanszor feltája magát a teremtett világ rendezett szépségében, vagy hálásak lehetünk egy szépen alakuló emberi kapcsolatért, néha a rendkívüli ima-meghallgatásban döbbenünk rá, hogy Istennek mindig gondja van ránk. Mi pedig – jó esetben – abban találjuk meg örömünket és békénket, hogy az Ő útjain járunk, vagyis útmutatásait követve igyekszünk boldogulni.

Jézus életét és tanításait felidézni gyűltek össze már az első századok Krisztus-hívei. Rendszerint a zsidó sabbatot, a nyugalom napját követően, az Úr napján (lat. dies Dominica) tették ezt, hiszen annak idején is húsvét hajnalán tapasztalták meg, hogy – az apostol megfogalmazása szerint – „akit test szerint megöltek, az Lélek szerint életre kelt” (1Pét 3,18). A föltámadás napján, vasárnap tehát rendszeresen találkozik a helyi egyház, hogy Krisztus szavai ismét felhangozzanak, és mivel Krisztus él, nem halott többé, így tanítása is éltető azok számára, akik hittel fogadják és tettekre váltják.

Másrészt csodás tetteinek gyümölcséből is részesülhetünk, amikor Nagycsütörtökön kifejezet akarata szerint ma is hittel idézzük fel önátadó szeretetét. Egyszeri és örök áldozatából itt és most mi is részesedhetünk, amikor szentáldozáshoz járulunk. Ez olyan éltető forrás, amire az élet zarándokútján szükségünk van. Tudta ezt Krisztus Urunk, és ezért ajándékozott meg önmagával az Eucharisztiában.

A templomnak (lat. templum) nevezett építmény valójában a hívek gyülekezeti háza (lat. domus ecclesiae), hiszen ott történik a nagy találkozás Isten és az ő népe között. Az élő Krisztus körül összegyűltek (lat. ecclesia) az Eucharisztia ünneplésében találkoznak egymással, és a helyi egyházi közösséget alkotják. Édes anyanyelvünk, a magyar arra mutat rá, hogy egyetlen és egyazon házhoz (gör. oikosz), az egyházhoz tartozunk, s ez a lényegileg mutat rá az keresztények egységtörekvésére (oikumené) A hívek tudják, hogy amit helyi szinten, testvéri közösségben megélnek, az része a világegyháznak, az egyetemesen elterjedt Anyaszentegyháznak. Nagyszerű megélni ezt a katolicitást, s ez ki is fejeződik azáltal, hogy minden szentmisében imádkozunk Róma püspökéért és a vele egységben levő főpásztorokért, papjainkért és minden Krisztus-hívőért. Ugyanakkor ne feledjük az Apostol szavát, aki szerint Isten templomai mi vagyunk (1Kor 3,16), vagyis a templom épületéből kilépve, az eucharisztikus lakomáról hazatérve mi visszük az élő Krisztust a világba! Ebben áll minden keresztény küldetése.

Thorday Attila, plébános

A Feltámadott útja

A Teréz anya templom kertjében újra kiállításra került Farkas Dezsőné Simon Katalin festette 14 stáció másolata, amely a föltámadt Úr megjelenéseit ábrázolja. A mellette olvasható elmélkedéseket Barsi Balázs ferences írta. A templomkert nyitva van hétköznapokon 8-16 óra között (a Családi Bölcsőde nyitvatartási ideje alatt), és a szentmisék miatt péntek és szombaton 16-18 óra valamint vasárnap 11.00-12.30 között. Érdemes ellátogatni oda (Fő fasor 101), hogy elmélkedve imádkozzunk.

Tavaly ilyenkor plébánosunk így mutatta be a stációkat:

A föltámadás története

Jézus föltámadásának történetét az evangélisták fogalmazták meg az utókor számára. Az evangéliumok leírását számtalan művészi feldolgozás követte, amely közül most Heinrich Schütz (1585-1672) zeneszerző művét, s annak Bálint Zsolt általi magyar adaptációját ajánljuk Olvasóinknak.

A zenei felvétel 1998-ban a Bp-Kelenföldi Evangélikus templomban készült, vezényel Bencze Gábor, evangélista: Csányi Tamás, Jézus – Bubnó Tamás és Pechan Kornél.

A feltámadott Úr adjon erőt és örömöt minden megpróbáltatás közepette!

Non-stop bibliaolvasás Nagyszombaton

Nagyszombaton hagyományosan szentsír-látogatásra és őrzésre indultunk a templomba. Az utóbbi években ez kiegészült a folyamatos bibliaolvasással. Ennek tapasztalatairól olvashatunk az alábbiakban:

Az olvasás lehet szolgálat

Immár második alkalommal vettem részt a non-stop bibliaolvasáson, melyet a plébánia szervez Nagyszombatra. Ahogyan az a felhívás szövegében is áll, az esemény célja „nem valamiféle rekord felállítása, hanem lelki felkészülés az Ünnepre: elcsendesedés, Isten felé kifejezett hála, szolgálat”. Az olvasás és én régi barátok vagyunk, boldoggá tett a gondolat, hogy szolgálhatok is vele az Úrnak. Fontos örömforrás is az életemben. Ezért helyesnek tűnt, hogy így adjak hálát a látásomért és az értelmemért, melyek nélkül nem volnék képes olvasni. Tavaly is, idén is az első időpontot, reggel 8 órától vállaltam: így volt egyszerű egyeztetni.

Az Újszövetség eleje jutott tehát nekem. Máté evangéliuma Jézus nemzetségtáblájával kezdődik. Nem a „leghálásabb” része a Szentírásnak, hiszen a hangok efféle kombinációja idegen a magyar hangképzéstől. Bizonyos nevek előtt (pl. Rechabeám) másodpercnyi szünetet tartok. Kisiskolás gyerekek jutnak eszembe, akik hangosan olvasnak fel, és megtorpannak egy-egy hosszabb, szokatlan szó előtt. A fél órányi felolvasásból két perc sem telt el, de később ez a két perc akaratlanul is arra indít majd, hogy az alázatról gondolkodjak. Idén felkészültebben mentem és előző nap átnéztem a neveket. Ne hangozzanak helytelenül a látszólag üres templomban. Zerubbábel ennek ellenére gáncsot vet.

A nemzetségtábla után Jézus születésének története hangzik el, az egyiptomi menekülés, majd az onnan visszatérés követi. Keresztelő János működése, Jézus megkeresztelkedése és megkísértése, a hegyi beszéd. Éppen befejezem, mikor letelik a harminc perc. Mind ismerjük ezeket a részeket a Bibliából. Mindegyiket olvastuk, hallgattuk nem is egyszer. A mindennapos bibliaolvasás viszont rövidebb szakaszok átelmélkedéséből áll. Jól is van így. Kétezer éve olvassuk a szöveget, mégis kimeríthetetlen. Ám egészen más tapasztalat hosszabb részeket elolvasni egyszerre. Az egyes szakaszok megkapják azt a történeti ívet, amely miatt az Evangéliumok összehasonlíthatatlanul többek lesznek törvények egyszerű gyűjteményénél. Jézus életéről, az ő példájáról tanúskodnak. Úgy érzem, részesülök az élő hagyományban, ahogyan hangosan kimondom az Írás szavait.

Tavaly senki nem volt a templomban, mikor felolvastam. Örültem, mert így valóban az Úrnak tettem szolgálatot. Idén ültek néhányan a padokban, miközben olvastam. Örültem, mert így őket is szolgáltam.

Szabó István Zoltán

Keresztút filmszalagon

Húsvétkor évről évre számos bibliai tárgyú filmet láthatunk az ünnep alkalmából. Közülük az egyik legszebb és legismertebb az 1959-ben készült Ben Hur című klasszikus, melynek alkotói különös módját választották a Jézus-ábrázolásnak. Ellentétben a legtöbb filmmel, melyek az arcjátékra és a tekintet erejére irányítják a figyelmünket, ők nem mutatják meg a Jézust alakító színész arcát, éppen a látvány hiányával teremtve drámai hatást. Gyönyörű gesztus a részükről, hogy a film egyik legértékesebb eszközéről, a közelképről lemondva mintegy azt sugallják: nem tudjuk, milyen volt a Megváltó arca – jóllehet kétezer éve ábrázolják –, maradjon hát örök titok.

Ez a misztérium különösen is érzékelhető az úgynevezett víz-jelenetben, amit sokan minden idők egyik legszebb filmjelenetének tartanak. Voltaképpen egy jelenetpárról van szó: az egyikben Jézus itatja meg a gályára vonszolt rabok hosszú sorában szomjazó Ben Hurt, a másikban az egykori fogoly próbál vizet adni a keresztúton Jézusnak. E képsoroknak aligha létezik érzékletesebb leírása, mint amellyel Szabó Magda ajándékozza meg olvasóit a Filmévkönyv 1961-es kiadásában. A Ben Hur című írásban egy nagy író és egy nagy film találkozásának lehetünk tanúi.

A film elején elragadott Krisztus ábrázolása: valami csöndes hűvöst, jót és fényest leheltek alakja köré a film alkotói. Ha megjelent, csak hátulról látszott, esetleg csak kezét mutatta a kép, olykor szép, egyenletes lépteit, mozdulatát. Járásában, vagy abban, ahogy karját emelte, volt valami megkapó. A film legsikerültebb jelenetének éreztem, mikor a gályára hurcolt Ben Hurnak inni ad, a rendezés, a dialógus nélküli kép kisgyerekkori percek áhítatát hozta vissza. Az óriás vászon eleinte csak egy ácsműhelyben munkálkodó kezet mutatott, aztán a kéz tulajdonosát, de hátulról, ahogy csöndesen műhelye elé lépdel, s megáll a foglyot kínzó, azt inni nem engedő római altiszt előtt. Látni beszédes mozdulatát, ahogy a kúthoz hajlik, vízzel tölt meg egy fakupát, a földre bukott, cserepes szájú Ben Hur ajkához emeli, s a továbbiakban már csak a fogoly óriási kék szeme játszik. „Ki ez az ember? – kérdezi a tekintet. – Ki vagy? Mért vagy ilyen bátor? Mért vagy ilyen jó?” Látszik az altiszt dühös képe, amelyen hirtelen végtelen zavar kuszálja el a parázs indulatot. „Mit bámulsz? – kérdezi az altiszt zavara. – Ki vagy, fehér ruhás, aki meg mered itatni a foglyomat? Eriggy innen, félek tőled. Nem szeretem, nem is bírom állni a pillantásodat. Jól van, (…) hát ezentúl majd adok neki inni, ha így akarod”. Egy szó sem hangzik el, Jézusból nem látni semmit, csak Ben Hur szeme és az altiszt arca reagál. Mesteri megoldás! (…)

A kálváriajárás során Jézus Ben Hurral és családjával egy vonalba jut. Ben Hur – akárcsak a néző – nem látja a keresztcipelő férfi arcát, de megszánja, s leakaszt az útmenti kútról egy ugyanolyan kupát, amelyből hajdanában fogolykorában őt itatták meg Názáretben, s a földre bukott Jézus ajkához közelíti. Ebben a pillanatban ismeri fel, hogy ez volt az az ember, aki egykor segített rajta, Jézus fejét hátulról látjuk, csak Ben Hur megfeszülő arcát, táguló szemét szemlélheti a néző. Felismerte és megrendült, a víz elcsorog.

Igen, a filmbeli víz elcsorog, ám a képek sugallata, mely az evangéliumi tanítás nyomán üzen az életet adó vízről, a szeretetről és az önfeláldozásról, velünk marad. Most, ezen a húsvéton is.

Péterffy Gabriella