Szép idézettel köszöntötte plébánosunk a vasárnapi szentmisén a híveket, s az evangéliumi tanítás mellett ezekre a sorokra építette prédikációját is: „… nincs meg a kincs, mire vágytam, / a kincs, amiért porig égtem. / Itthon vagyok itt e világban / S már nem vagyok otthon az égben”. E gyönyörű szavakkal megfogalmazott életérzés bizonyára számunkra sem ismeretlen, vélekedett Attila atya, már a szentmise kezdetén azt kívánva: ne csupán az anyagi világban legyünk otthon, de hitünk által találjuk meg a lelki élet kincseit is.

Kosztolányi Dezső Boldog, szomorú dal című versének gondolatvilága ez alkalommal Lukács evangéliumának tanításához illeszkedett, mely szerint már egy mustármagnyi hit is csodákra képes (Lk 17,5-10). A prédikáció szavai megjelenítették számunkra a picinyke magot, amely még rossz talajon is életben marad, s ha tápanyaghoz jut, hatalmas növénnyé terebélyesedik. E mustármagnyi hit kibontakoztatására buzdította tanítványait annak idején Pál apostol, s ugyanerre hívott bennünket a szentmisében Attila atya. Bizonyára nem véletlenül választott idézetet a Kenyér és bor című Kosztolányi-kötet 1916-ban írott nyitóverséből, hiszen az megdöbbentően időszerű ma is.

Ha e mustármagnyi bevezető után végig olvassuk a verset, rögtön megértjük, miből fakad a címben jelzett kettős életérzés, a boldogság és a szomorúság együttes jelenléte. Hiszen a jólét, a kényelem és a társadalmi elismertség képeire a hiányérzet víziója felel a vers utolsó tizenkét sorában, miután a boldogságot önmagukban nem nyújtó javak felsorolását megtöri a „De néha megállok az éjen” sötétsége. Jajkiáltás hangzik, s a költő négyszer is kimondja a „kincs” szót, mintegy nyomatékot adva fontosságának. A költeményben tíz „van” állításra jut egyetlen „nincs”, és mégis, ez a „nincs” súlyosabb annál a tíznél, hiszen olyan kincsre utal, amely értelmet ad az életünknek.

***

Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal

Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerű, jó takaróm is,
telefonom, úti bőröndöm,
van jó-szívű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
tárcám van igaz színezüstből,
tollam, ceruzám vígan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
langy téa beteg idegemnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát,
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy, jaj! valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.

Péterffy Gabriella

Az új esztendő és a Vízkereszt ünnepének közeledtével egyetlen verssel zárom a hírlevél adventi-karácsonyi rovatát: Paul Claudel Vízkereszti ének című költeményével.

A huszadik századi francia irodalom egyik meghatározó egyénisége az újév hajnaláról rajzolt festői kép után tablószerűen ábrázolja Urunk megjelenése ünnepének három momentumát: a napkeleti bölcsek látogatását, Jézus megkeresztelkedését a Jordán folyóban, valamint a kánai menyegzőt. S miközben ábrázol, elmélkedik is, híven tükrözve az életművét jól ismerő Szabó Ferenc jezsuita szerzetes megállapítását: „Egész műve lényegében a Teremtő dicsérete: az öröm és az élet hangja. A hívő költő a Teremtővel együtt megnevezi a dolgokat, velük együtt születve megismeri, újrateremti a létezőket, és közben a Teremtő dicséretét zengi.”

Paul Claudel így vélekedik költői hivatásáról: „A költészet tárgyait nem az álmok, az illúziók és az eszmék alkotják…, hanem a szent valóság, amely egyszer s mindenkorra adva van, és amelynek közepében ott vagyunk, mert oda helyeztettünk. Ez a látható dolgok univerzuma, amelyhez a Hit hozzáadja a láthatatlan dolgokét.” És valóban: az alábbi sorok olvasója a láthatót és a láthatatlant egyaránt érzékelheti.

Péterffy Gabriella

***

Paul Claudel
Vízkereszti ének

A vadonatúj esztendő e hajnalán, mikor talpunk alatt ropogott a hó akár a kristály
S ékes menyasszonyként keresztségi ruhát ölt az egész táj,
Jézus, ősi Vágy gyümölcse, hogy decembernek vége most lett,
Jelenti magát fénykörében a beköszöntő Vízkeresztnek.
A várakozás hosszú volt ugyan, de a másik kettő meg Boldizsár
S a démon Ázsián vágott át, arról lekésve már,
Hogy érkezésük idejét kivárja a Karácsony.
Addigra újév hatodnapja lett immáron!
Amott a veszteg álló csillag és Mária, karján Istenével, ünnepel!
(Lekéstek arról, hogy megismerkedjenek a sötétség mélyeivel!)
Nincs más hátra, csak nézni, tágra nyitva a szemet,
Mert Isten Fia köztünk! Már tizenketted-napja született.
Gáspár, Menyhért s a harmadik átadják ajándékukat, mit magukkal hoztak.
Mi pedig velük nézzük Jézus Krisztust, ki háromszorosan nyilvánult meg aznap.

Az első titok tárgya: a Királyok, kik egyben Bölcsek.
Ami a szegényeket illeti, a dolog egyszerű: a jászol táján kivehetőleg
Úgyszólván csak juhot látni s jámbor asszonyt, no meg pásztort.

Ezek a legcsekélyebb kétely nélkül egyenként vallják meg a Megváltót.
Szegénységük a jó Istennek nemigen új dolog,
És Fia megszületvén, köztük azonnal otthonos.
A tudósoké s királyoké egészen más eset!
Hogy ilyen három is akadjon, tűvé kellett tenni érte messzi földrészeket.
S még így sem a legkiválóbbak s -előkelőbbek közül valók:
Afféle tarka-barka mágusok és kis, gyarmati uralkodók.
Elindítójuk nem holmi idézet volt, könyvbeli:
Az expedíciót valódi égi csillag vezeti.
Ez elsőül kezd sétálni, rendkívül sértő módon fittyet hányva
Az asztronómiai törvényeknek, s nagy munkát róva az apológiára.
Ha pedig egy csillag, mely világ kezdetétől veszteg állt, elindul,
Nem csoda, ha egy király, sőt – Uram bocsá’ – egy tudós miatta felindul.
Így hát egy reggel József és Mária arra ébred, megjött Gáspár, Menyhért és Boldizsár,
A hosszú úthoz képest jókor, tizenkét napi késéssel habár.
Isten Anyja, fogadd szívesen e tisztes személyek hódolatát:
Semmi kétségük sincs afelől, kit látnak távcsövükön át.
S miket néked Perzsia vagy Abesszínia mélyéről hoznak fáradságot nem kímélve,
Igen jelentős és nagybecsű ajándékok utóvégre.
Az arany (manapság őrlés és ciánozás tisztogatja)
Jószerivel a hamisítatlan és csorbítatlan Hit jelképes ércalapja;

A mirha – annyi gondot igénylő pusztai cserjécske –:
Keserű, síri illatával a Szeretet jelképe:
S annyi máglya halhatatlan hamvának elcsent egy csipetje
– Szemernyi tömjén –: a Remény. Lábad elé Menyhért tette,
Ezer szekéren hozva s kétszáznyolcvan teve ringó hasán.
E tevék mind úgy bújtak át egy tű fokán.

Miurunk második megnyilvánulása: Jordán-beli keresztsége napja.
Szentséggé lesz a víz, jutván az Ige erejével kapcsolatba:
A mezítelen Isten belép a mély habok kútjába. Ez sírunk helye,
S ahogy Őt mivélünk egyesíti, éppígy egyesít bennünket Ővele.
A sivatag utolsó kútjáig, az úton képződött kis tócsás gödörig
Nem lelni többé olyan csepp vizet, mely kereszténnyé ne tehetne valakit,
S mely legélőbb s legtisztább valónkig lehatva,
Belsőképp jövendő csillaggá ne avatna.
Mivel már nem találtatott oly áthidalhatatlan szakadék,
Mely hajdan, az Írás első versei szerint, eget a földtől választotta szét,
Krisztus, férfikora teljében, az Emberiség családjába lép,
Mint tikkadt utazó, kinek szomját tengernyi víz sem oltja.
Egy cseppje sincs az óceánnak, melybe leszállni szüksége ne volna.
Viderunt te Aquae, Domine – így a zsoltár. Megismertünk, Istenem,
S hogy közülünk ismét felszínre jössz mámorosan és meztelen,
Végső sóvárgásod, mielőtt végképp távozol,
Végső kiáltásod a kereszten is az, hogy még mindig szomjazol!

A galileai lakodalomról szól a harmadik titok.
Először ugyanis nem mint vendéglátó mutatkoztál, hanem mint meghívott,
Mikor is Édesanyád halk szavára borrá változtattad
A tíz korsó vizet, melyet titokban félreraktak.
Szegény a vőlegény; lesüti szemét kínos szégyenében:

Ciszterna-víz lakodalomhoz nem illik semmiképpen!
Kivált így augusztusban, mikor a víztárolók apadnak,
S gyülőhelyei szennynek s undok ázalagnak.
(Mintha „Szent Nagy Károly” ünnepén pezsgő helyett
Fiolában cseppfolyósított Ernest Havet-t nyakalna az elbúsult diákgyerek!)
Istennek egyetlen szava elég e rejtekben való szüretre,
Hogy poshadó vizünk borrá változzék át, tökéletesre.
A bor, mely előbb lőre volt, a végén java bor lett.

Helyes. Hamarosan viszonozzuk, mit nyújtottál, a kelyhet.
Te vagy megmondhatója, végére tartogattuk néked a legkülönbet:
A nektárt egy epével s ecettel átitatott spongyán,
Mellyel egy rendőrtiszt kínál meg buzgólkodván.

A nappal Epifániája elmúlt, marad nekünk az éjjelé;
A gyermekeknek megmutatjuk, mint vonulnak a mágusok honuk felé
Eltérő utakon, nagy kerülővel mindhárman, óvakodva.
A téli tág égbolt meztelen: csupa csillag és csillagocska.
Oly ég ez, fehér a feketén, milyen Észak-Kína és Szibéria felett ragyog,
Hatmillió csillaggal, mind óriás, és ereje teljében villog, táviratoz.
Ennyi Nap közül vaj melyik az, melyet egy angyal csóvaként találomra kiragadott,
Hogy világítson, amerre a három agg vonul amott?
Nem tudni. Az éj újra az lett, ami volt: minden szikrázik szótalan.
Az égnek titkos könyve szembeszökő hitellel sarkig tárva van.
Üdv, Hitnek tágas Éje, csillagok csalhatatlan Városa!
A katolikusnak hazája nem a köd, hanem az Éjszaka.
A köd vakká tesz s fojtogat; behatol szájon, szemen, érzékeken,

Benne jár, nem tudva hol, a közömbös és az istentelen;
A vak s a közömbös a ködben nem tudja, hol jár, sem hogy maga kicsoda:
Afféle félresikerült lény, Igen-re, Nem-re nincs szava!
Lám az éj, napnál különb, útunkon igazít el,
Jellel, ha kell, s megannyi végérvényes csillagképpel.
Ím, vadonatúj év indul, és szerte millió szemmel néz sarkpontjára ma,
Székhelyedre az Ég terében, Tengernek Csillaga!

Fordította: Szedő Dénes

Ajándék. Ajándékozás. Karácsony közeledtével egyre gyakrabban jutnak eszünkbe ezek a szavak. Mert ahogyan a háromkirályok megajándékozták a gyermek Jézust, mi is hasonló módon törekszünk kifejezni szeretetünket mások iránt.

Az ajándékozásnak és az ünnepvárásnak sokféle módja, formája van, mely a korral és az életkorral is változik, új színezetet kap. Márai Sándor gyönyörű példáját adja ennek a December című írásában, melyben vallomásszerűen, megrendítő őszinteséggel és önismerettel tárja elénk gyermek- és felnőttkori adventjeinek érzésvilágát. Sorai nyomán a tárgyi világ vonzáskörében élő, de valójában a szeretet után sóvárgó ember portréja rajzolódik ki előttünk. Pilinszky János ezzel szemben a hit, a filozófia és a lélektan síkján elmélkedik arról: milyen a jó ajándék, hogyan tudunk jól ajándékozni? Gondolataival mintegy megajándékozza a mindenkori ajándékozókat.

A Márai-vallomás kezdetén téli tájkép tárul elénk, harangszóval. Szólaljon meg hát képzeletünkben a harang Balássy László lágyan zengő verssorai nyomán is! Aztán, elérkezve advent negyedik vasárnapjához, gyönyörködjünk Lukátsi Vilma versének gyertyafénytől sugárzó képeiben!

Péterffy Gabriella

***

Márai Sándor
December

Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött.

Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letörtük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé. E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni.

A hónap közepe felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként félrebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem dajkámnak vágyaimról. Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal, színésznőkkel, rivaldafénnyel, sőt valószínűleg kritikusokkal és azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon, és rosszakat mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almásrétes és diadal összes ellenségeim fölött.

Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt, nézelődöm. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugo összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell már, s ha jól meggondolom, lemondok Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit érdeklődéssel olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalán nem járok. Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.

Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban. A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.

Mindezt tudva, az egyre zavartabb és bizonyosabb tudásban, nem tehetek mást, mint sorra járni az üzleteket, s vásárolni öngyújtót, illatszert, nyakkendőt és jegylyukasztót, gőzvasutat és Victor Hugo összes műveit. Tudom, hogy mindez reménytelen. Mit csináljak? Az ember azt adja, amit tud.

***

Pilinszky János
Néhány szóban

A jó ajándék önmagunk egy darabja. A legjelentéktelenebb ajándék is test a testünkből, lélek a lelkünkből. Példa arra, hogy életünk nemcsak szükségletek láncolata, s hogy életünk legvégső alapja mégse valamiféle elemi és kikerülhetetlen önzés. Bizonyítéka annak, hogy létünk végül is ajándék, amiből futja az ajándékozásra. Tiltakozás, igen, az ajándék tiltakozás is énünk korlátai ellen, akár olyasmit ajándékozunk oda, amire magunknak is szükségünk volna, de még inkább, amikor olyasmit, amit mi magunk is szeretünk, kedvelünk.

*

Rossz szívvel adott ajándékot is lehet tiszta, és tiszta szívvel adottat is rossz szívvel fogadni, akár az áldozásban Isten testét.

*

Az ajándékozás nem figyelmesség, nem fényűzés, nem szokás. Véghetetlenül komolyabb és több minden rutinmozdulatnál. Gyönyörű kifejezése az ember földi sorsának, helyzetének s ugyanakkor transzcendens ambíciójának. Annak a vágynak, hogy egyek legyünk, ha most még csak börtönrácsainkon át tudjuk is megölelni, megitatni és megetetni egymást.

***

Balássy László 
Adventi harangszó

Selymes harangszó öleli a tájat,
sok-évezredet keltő, lágy zene,
a lelkeken át ringatózva árad,
s dallama már az Öröm éneke.

Fent: homályból kibomló, tiszta tenger.
Dércsipkés fák alatt térdel a csend.
A halk szélben fenyők illata lebben,
s Pusztában Kiáltó hangja zeng.

A Szeretet jön! Mérhetetlen évek
messzeségéből a világba lép.
Redőtlen úton közeleg az Élet,
s zengő sugárral meghasad az ég.

***

Lukátsi Vilma
Ha szembe jön

Ádvent idején szembe jön velünk
földi vándornak öltözötten
ünnep-várásunk országútján,
lélek-terhelő nagy ködökben…

Gyertya kell! – Égő, tiszta lángú,
szív-didergető éjszakába,
hogy meg ne csalja virrasztásunk
neon-reklámok tarkasága.

Gyertya kell! – Égő, szelíd lángú,
és kéz, amely magasra tartja,
és… egy másik, aki segítsen,
ha annak elfárad a karja!

Gyertya kell! – Sok kis égő gyertya,
És lángokat hordozó kezek,
hogy amikor szembe jön velünk,
el ne kerüljük Őt, emberek! 

Szerkesztette: Péterffy Gabriella

Az Ünnepváró irodalom második fejezetében a rorate szentmisék hangulata elevenedik meg. Hajnali szentmise versben és prózában, falun és városban, idős és ifjú szereplőkkel. Egy vers és két novella jeleníti meg számunkra különös érzékletességgel e szertartások világát, jellegzetes szín-, hang- és fényhatásokat is felidézve. Juhász Gyula költeménye szépségesen áttetsző képet varázsol elénk – mintha álomban lennénk még… S az álom gondolatával indul a Fekete István-novella cselekménye, mely által az író az irgalmasság és a megbocsátás példáját adja elénk. Mély emberismerettel, láttató erővel, szeretettel – és egy csipetnyi humorral… Thurzó Gábor önéletrajzi ihletésű novellájában pedig a budapesti Piarista Gimnázium egykori diákjának ministráns-emlékei elevenednek meg az 1920-as évekből. Képzeletünk vetítővásznán jelenítsük hát meg e három írásmű gyönyörű képeit!

Péterffy Gabriella

Juhász Gyula
Rorate

A kéklő félhomályban
Az örökmécs ragyog,
Mosolygón álmodoznak
A barokk angyalok.

A gyertyák rendre gyúlnak,
A minisztráns gyerek,
Mint bárány a mezőben
Csenget. Az árny dereng.

Hideg kövön anyókák
Térdelnek. Ifju pap
Magasba fölmutatja
Szelíden az Urat.

Derűs hit tűnt malasztját
Könnyezve keresem.
Ó gyönyörű gyerekség,
Ó boldog Betlehem!

***

Fekete István
Roráte

Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak, és még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, avagy aludjanak tovább. Hát csak pislognak.

Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak.

Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak, néhol kis lámpások imbolyognak és mutatják, hova kell lépni, ámbár hiszen sár van mindenütt.

Az ég még sötét, s a nappal ágyát csak hinni lehet a keleti égen, s ez elég. Egyébként nem gondol rá senki, mert a búzák kikeltek már, a krumpli a veremben, s a jószág betelelt.

Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs, a tegnap gondja, mintha aludna, a mai még nem ébredt fel, s a falu csak tiszta önmagát viszi hajnali misére.

A külső mozgás befolyik a templomba, és megnyugszik. Suttog még egy kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is megnyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy:

– „Harmatozzatok, égi Magasok!”

Mise végére egészen bemelegedett a templom, majdnem otthonos lett, legalábbis így érezte ezt Baka Máté az alszegből, de így érezte Hosszú Illés is – ugyanonnan –, bár ha tudták volna, hogy most egy véleményen vannak, hát inkább nem érezték volna. Nagy harag volt ugyanis a két öreg között, kitartó, régi harag, aminek már formája sem volt, nem is emlékeztek, hogy ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához.

És most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még mozgás van, hát csak ülnek, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy kényelmesebb. Illés nem szereti a tolongást, de amúgy is ráér. Fél szemmel odasandít Mátéra, hogy mozdul-e már, de Máté nem mozdul…

–  Amilyen kutya konok ember volt világéletében – gondolja Illés –, azt akarja, hogy én menjek előbb, de abból nem eszel.

Pedig már a gyertyákat is eloltogatta a dékány, azaz a harangozó, szóval, a sekrestyés.

Azután: csend.

Illés gondol erre, gondol arra, állát belesüllyeszti a meleg nyakravalóba, és szeme szép lassan lecsukódik.
– Nem! – ijedt meg. – Ezt igazán nem szabad.

És Mátéra néz, aki – úgy látszik – elaludt.

– Ez hát el, a híres – mosolyodik el –, pedig három hónappal fiatalabb. Nem nagy idő, az igaz, de mégiscsak fiatalabb. Aztán milyen sárga a füle…, akár a halotté… Jóságos Isten, csak nem lett vele valami…?!
Harag ide, harag oda – a rothadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról –, csendesen odamegy, és kicsit borzongva megérinti Máté vállát.

– Hallod-e, Máté?!
Máté felhorkan:
– No! – és néz Illésre, mint a csodára. – Te vagy az, Illés?
– Én hát, mondom, megnézlek, mert olyanformán ültél …
És nézi egymást a két öreg.
A templomban meleg csend, a kőszentek mosolyognak.
– Kicsit megszédültem – hazudja Máté, de áhítattal, mert tele van a szíve, és szereti most Illést így közel látni –, de már elmúlott.
– Na, hál’ Istennek, hát akkor menjünk.
És egymás mellett kicsoszognak a templomból.

– Mi volt ez, Szentatyám? – néz fel az egyik kis pufók angyal Szent Péterre, amikor az ajtó becsukódott. – Olyan meleg lett a szívem egyszerre.
–  Két ember kibékült – mondja a főszent, és melegen sóhajt.
– Csoda! – suttog a kis angyal.
– Hát bizony, a mai világban …
– És most mit csinálnak?
– Nézz utánuk, fiam!

A két öreg már Illés háza elé ért. Az utca üres, a kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a fák.
– Gyere be, Máté, rég voltál nálunk – mondja Illés –, lángost sütött a lányom…

A kis angyal kérdőn néz a főszentre:
– Mi az a „lángos”, Szentatyám?
A toronyban ekkor ütött hetet az óra, s ettől a földi hangtól megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ott maradt volna az arcukon.

***

Thurzó Gábor
Azok az adventi hajnalok! Nagypénteki délutánok!
(részletek)

Azok az adventi hajnalok! Azok a kamasz-ébredések!

És útban, bennem még az alvás, az iskola kápolnája felé. Mellettünk az Angolkisasszonyok templomát most nyitotta ki hárászkendőbe bugyolálva az öreg sekrestyés nővér. Megállok egy pillanatra – odabent, mélységes feketeségben az örökmécs pirosa, jelezve, éjszakára sem távozott a mindig és mindenütt Jelenlevő. Gyufa sercen, fellobban sárgán, lassan fehérre váltva a főoltár szélső gyertyája. A Borz utcából közeledik az első hajnali hívő, tömpe, nagyfejű öregasszony, férfikabátban, hóna alatt újságpapírban hatalmas paksaméta, ezt hordja magával egész nap, templomról templomra, imádságról imádságra, és sosem tudhatni meg: mit is rejt az átzsinegelt csomag. Már itt-ott emberek, nyikorduló kapuban házmesterek, avítt fürdőköpenyben, jambósapkában. (…)

Azok az adventi hajnalok!

Még ott fehérlik, eloszlóban már, a Gellérthegy fölött a félhold, búcsúzik, rossz a hangulata, hisz a Kossuth Lajos utca felől már dereng, ott van, Kerepesnél talán, vagy messzebb a jeges, téli napfény, s közeledik, megvilágít majd mindent, és sugarára megelevenedik a város, mint a bábautomata, ha bedobják a filléreket. De most még a hajnal, a sötétség, sötét a kápolna is. Csak a mellékoltárokon fehéren a villanygyertyák, célszerű fény, s mellettük jobbról-balról a viaszgyertyák, az élő láng. Kikészítve a tálka, a törlővászon, üvegcsékben a bor és víz, rendeltetésükre várva. A hatalmas márványszobrok csak derékig derengenek, itt is, meg ott is már misézik valamelyik szerzetes, felezüstlik a parányi csengettyűk hangja. Milyen más most az iskolai kápolna, mint reggelente, rettegve várt tanórák előtt, diákmiséken vagy vasárnaponta, nagy és ünnepi villanykörte- és gyertyafényben! Ülök, várok én is a sekrestyében, a lassan melegedő fűtőtestnél, gémberedett még a hidegtől csupasz, rövidnadrágos térdem, és sorra jönnek a szerzetesek, kiket délelőtt tanárokként szeretünk vagy rettegünk. Emil, az örök barát, ugrik, hadd ministráljon ő – akkor talán nem felelteti! – a szigorú szájú számtantanárnak. A tanárok, lila miseruhában, alig ismerhetni rájuk. És az agg, nyugalmazott, nehezen mozgó szerzetesek – milyen magabiztosan ifjak, tetterősek még a folyosó sárguló érettségi tablóin. Felkapom a nehéz misekönyvet – rajtam a sor –, és indulok az egyik aggastyán előtt, vigyázva, ne siessek, bizonytalan kocogása el ne maradjon mögöttem. Az élő lángot én gyújtom meg, s minden halk, nesztelenek a léptek, a miseruha surrogása, öreg térdek roppanása, hallani szinte a gyertyák sercegését, majd ahogy a kehelyben csobban a bor, zizzen a kézben az ostya.

Lassan kihuny bennem az álmosság. De még távolról hallom:

– Introibo ad altare Dei.¹

És már ébren hadarom, s nem gondolok rá, milyen fontosat is felelek:

– Ad Deum, qui laetificat juventutem meam.²

Mondjuk a lépcsőimát, s mondom én is – harmadikos ha lehetek – a confiteort³, megborzadva kamaszbűneimen: „mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa!”⁴ S mit tudom én, mik is a bűneim, csak a rémület él bennem, akkor is, és milyen sokáig, hogy a sátán martaléka vagyok, még az oltár inasi szolgálatára is méltatlan. S dehogy értem meg, amit a papnak felelek, hogy Isten vidámságot ad ifjúságomnak, s ez Isten legszebb ajándéka, a derű és ami benne foglaltatik: a bizalom. (…)

Azok az adventi hajnalok!

Halk csengettyű-ezüst, a vérré változtatott bor csobbanása, az Úr testévé vált ostya roppanása, észre sem veszem, szürkén kivilágosodott odakint, már mosolyog adakozva a Szűz szobra, látom Péter apostol kulcsait, a szelíd titok nyitogatóját, Szent Istvánt, magasba emelve az országot építő keresztet. Az Erzsébet híd felől mind sűrűbben csörömpölnek be a villamosok, dudálnak az autók, morajlik körülöttünk a város, a kápolna már nem csendes, néma sziget, ostromolják az ébredő, tettre kész hétköznap hullámai.

1 Bemegyek az Isten oltárához.
2 Az Istenhez, ki ifjúi örömmel tölt el engem.
3 közös bűnvallás
4 „én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem”

Szerkesztette: Péterffy Gabriella

---

Korábbi adventi gondolatok:

Ünnepváró irodalom #1: „Karácsony készül, emberek!” – Kattints »

---