Ünnepváró irodalom #2: „Azok az adventi hajnalok!”

Az Ünnepváró irodalom második fejezetében a rorate szentmisék hangulata elevenedik meg. Hajnali szentmise versben és prózában, falun és városban, idős és ifjú szereplőkkel. Egy vers és két novella jeleníti meg számunkra különös érzékletességgel e szertartások világát, jellegzetes szín-, hang- és fényhatásokat is felidézve. Juhász Gyula költeménye szépségesen áttetsző képet varázsol elénk – mintha álomban lennénk még… S az álom gondolatával indul a Fekete István-novella cselekménye, mely által az író az irgalmasság és a megbocsátás példáját adja elénk. Mély emberismerettel, láttató erővel, szeretettel – és egy csipetnyi humorral… Thurzó Gábor önéletrajzi ihletésű novellájában pedig a budapesti Piarista Gimnázium egykori diákjának ministráns-emlékei elevenednek meg az 1920-as évekből. Képzeletünk vetítővásznán jelenítsük hát meg e három írásmű gyönyörű képeit!

Péterffy Gabriella

Juhász Gyula
Rorate

A kéklő félhomályban
Az örökmécs ragyog,
Mosolygón álmodoznak
A barokk angyalok.

A gyertyák rendre gyúlnak,
A minisztráns gyerek,
Mint bárány a mezőben
Csenget. Az árny dereng.

Hideg kövön anyókák
Térdelnek. Ifju pap
Magasba fölmutatja
Szelíden az Urat.

Derűs hit tűnt malasztját
Könnyezve keresem.
Ó gyönyörű gyerekség,
Ó boldog Betlehem!

***

Fekete István
Roráte

Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak, és még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, avagy aludjanak tovább. Hát csak pislognak.

Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak.

Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak, néhol kis lámpások imbolyognak és mutatják, hova kell lépni, ámbár hiszen sár van mindenütt.

Az ég még sötét, s a nappal ágyát csak hinni lehet a keleti égen, s ez elég. Egyébként nem gondol rá senki, mert a búzák kikeltek már, a krumpli a veremben, s a jószág betelelt.

Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs, a tegnap gondja, mintha aludna, a mai még nem ébredt fel, s a falu csak tiszta önmagát viszi hajnali misére.

A külső mozgás befolyik a templomba, és megnyugszik. Suttog még egy kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is megnyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy:

„Harmatozzatok, égi Magasok!”

Mise végére egészen bemelegedett a templom, majdnem otthonos lett, legalábbis így érezte ezt Baka Máté az alszegből, de így érezte Hosszú Illés is – ugyanonnan –, bár ha tudták volna, hogy most egy véleményen vannak, hát inkább nem érezték volna. Nagy harag volt ugyanis a két öreg között, kitartó, régi harag, aminek már formája sem volt, nem is emlékeztek, hogy ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához.

És most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még mozgás van, hát csak ülnek, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy kényelmesebb. Illés nem szereti a tolongást, de amúgy is ráér. Fél szemmel odasandít Mátéra, hogy mozdul-e már, de Máté nem mozdul…

–  Amilyen kutya konok ember volt világéletében – gondolja Illés –, azt akarja, hogy én menjek előbb, de abból nem eszel.

Pedig már a gyertyákat is eloltogatta a dékány, azaz a harangozó, szóval, a sekrestyés.

Azután: csend.

Illés gondol erre, gondol arra, állát belesüllyeszti a meleg nyakravalóba, és szeme szép lassan lecsukódik.
– Nem! – ijedt meg. – Ezt igazán nem szabad.

És Mátéra néz, aki – úgy látszik – elaludt.

– Ez hát el, a híres – mosolyodik el –, pedig három hónappal fiatalabb. Nem nagy idő, az igaz, de mégiscsak fiatalabb. Aztán milyen sárga a füle…, akár a halotté… Jóságos Isten, csak nem lett vele valami…?!
Harag ide, harag oda – a rothadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról –, csendesen odamegy, és kicsit borzongva megérinti Máté vállát.

– Hallod-e, Máté?!
Máté felhorkan:
– No! – és néz Illésre, mint a csodára. – Te vagy az, Illés?
– Én hát, mondom, megnézlek, mert olyanformán ültél …
És nézi egymást a két öreg.
A templomban meleg csend, a kőszentek mosolyognak.
– Kicsit megszédültem – hazudja Máté, de áhítattal, mert tele van a szíve, és szereti most Illést így közel látni –, de már elmúlott.
– Na, hál’ Istennek, hát akkor menjünk.
És egymás mellett kicsoszognak a templomból.

– Mi volt ez, Szentatyám? – néz fel az egyik kis pufók angyal Szent Péterre, amikor az ajtó becsukódott. – Olyan meleg lett a szívem egyszerre.
–  Két ember kibékült – mondja a főszent, és melegen sóhajt.
– Csoda! – suttog a kis angyal.
– Hát bizony, a mai világban …
– És most mit csinálnak?
– Nézz utánuk, fiam!

A két öreg már Illés háza elé ért. Az utca üres, a kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a fák.
– Gyere be, Máté, rég voltál nálunk – mondja Illés –, lángost sütött a lányom…

A kis angyal kérdőn néz a főszentre:
– Mi az a „lángos”, Szentatyám?
A toronyban ekkor ütött hetet az óra, s ettől a földi hangtól megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ott maradt volna az arcukon.

***

Thurzó Gábor
Azok az adventi hajnalok! Nagypénteki délutánok!
(részletek)

Azok az adventi hajnalok! Azok a kamasz-ébredések!

És útban, bennem még az alvás, az iskola kápolnája felé. Mellettünk az Angolkisasszonyok templomát most nyitotta ki hárászkendőbe bugyolálva az öreg sekrestyés nővér. Megállok egy pillanatra – odabent, mélységes feketeségben az örökmécs pirosa, jelezve, éjszakára sem távozott a mindig és mindenütt Jelenlevő. Gyufa sercen, fellobban sárgán, lassan fehérre váltva a főoltár szélső gyertyája. A Borz utcából közeledik az első hajnali hívő, tömpe, nagyfejű öregasszony, férfikabátban, hóna alatt újságpapírban hatalmas paksaméta, ezt hordja magával egész nap, templomról templomra, imádságról imádságra, és sosem tudhatni meg: mit is rejt az átzsinegelt csomag. Már itt-ott emberek, nyikorduló kapuban házmesterek, avítt fürdőköpenyben, jambósapkában. (…)

Azok az adventi hajnalok!

Még ott fehérlik, eloszlóban már, a Gellérthegy fölött a félhold, búcsúzik, rossz a hangulata, hisz a Kossuth Lajos utca felől már dereng, ott van, Kerepesnél talán, vagy messzebb a jeges, téli napfény, s közeledik, megvilágít majd mindent, és sugarára megelevenedik a város, mint a bábautomata, ha bedobják a filléreket. De most még a hajnal, a sötétség, sötét a kápolna is. Csak a mellékoltárokon fehéren a villanygyertyák, célszerű fény, s mellettük jobbról-balról a viaszgyertyák, az élő láng. Kikészítve a tálka, a törlővászon, üvegcsékben a bor és víz, rendeltetésükre várva. A hatalmas márványszobrok csak derékig derengenek, itt is, meg ott is már misézik valamelyik szerzetes, felezüstlik a parányi csengettyűk hangja. Milyen más most az iskolai kápolna, mint reggelente, rettegve várt tanórák előtt, diákmiséken vagy vasárnaponta, nagy és ünnepi villanykörte- és gyertyafényben! Ülök, várok én is a sekrestyében, a lassan melegedő fűtőtestnél, gémberedett még a hidegtől csupasz, rövidnadrágos térdem, és sorra jönnek a szerzetesek, kiket délelőtt tanárokként szeretünk vagy rettegünk. Emil, az örök barát, ugrik, hadd ministráljon ő – akkor talán nem felelteti! – a szigorú szájú számtantanárnak. A tanárok, lila miseruhában, alig ismerhetni rájuk. És az agg, nyugalmazott, nehezen mozgó szerzetesek – milyen magabiztosan ifjak, tetterősek még a folyosó sárguló érettségi tablóin. Felkapom a nehéz misekönyvet – rajtam a sor –, és indulok az egyik aggastyán előtt, vigyázva, ne siessek, bizonytalan kocogása el ne maradjon mögöttem. Az élő lángot én gyújtom meg, s minden halk, nesztelenek a léptek, a miseruha surrogása, öreg térdek roppanása, hallani szinte a gyertyák sercegését, majd ahogy a kehelyben csobban a bor, zizzen a kézben az ostya.

Lassan kihuny bennem az álmosság. De még távolról hallom:

– Introibo ad altare Dei.1

És már ébren hadarom, s nem gondolok rá, milyen fontosat is felelek:

– Ad Deum, qui laetificat juventutem meam.2

Mondjuk a lépcsőimát, s mondom én is – harmadikos ha lehetek – a confiteort3, megborzadva kamaszbűneimen: „mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa!”4 S mit tudom én, mik is a bűneim, csak a rémület él bennem, akkor is, és milyen sokáig, hogy a sátán martaléka vagyok, még az oltár inasi szolgálatára is méltatlan. S dehogy értem meg, amit a papnak felelek, hogy Isten vidámságot ad ifjúságomnak, s ez Isten legszebb ajándéka, a derű és ami benne foglaltatik: a bizalom. (…)

Azok az adventi hajnalok!

Halk csengettyű-ezüst, a vérré változtatott bor csobbanása, az Úr testévé vált ostya roppanása, észre sem veszem, szürkén kivilágosodott odakint, már mosolyog adakozva a Szűz szobra, látom Péter apostol kulcsait, a szelíd titok nyitogatóját, Szent Istvánt, magasba emelve az országot építő keresztet. Az Erzsébet híd felől mind sűrűbben csörömpölnek be a villamosok, dudálnak az autók, morajlik körülöttünk a város, a kápolna már nem csendes, néma sziget, ostromolják az ébredő, tettre kész hétköznap hullámai.

1 Bemegyek az Isten oltárához.
2 Az Istenhez, ki ifjúi örömmel tölt el engem.
3 közös bűnvallás
4 „én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem”

Szerkesztette: Péterffy Gabriella


Korábbi adventi gondolatok:

Ünnepváró irodalom #1: „Karácsony készül, emberek!” – Kattints »