Ünnepváró irodalom #3: „…az egyetlen szent éj fele”

A harmadik gyertyagyújtást három vers jelzi irodalmi rovatunkban. Láttató erejű, hangulatteremtő költemények, melyek képei gondolatok hosszú sorát indíthatják el bennünk. Tekintetünk egy adventi koszorúról fordul a behavazott táj s egy ég felé növekvő fenyő irányába. A hó, a tisztaság szimbóluma az első versben még csak jelzésszerű hangulati elem, a másodikban már a tartalom és a forma meghatározó motívuma. S a hóesés látványával fogad bennünket a harmadik költemény kezdő versszakának szépséges hasonlata is. Külső és belső világunk együtt jelenik meg ezekben a versekben, melyek tájképeire a tér és az idő horizontját kitágítva vetülnek rá a bibliai jelenetek.

E három költemény központi motívuma a várakozás. Ágoston Julián versében sajátos módon jelenik meg az út, melyen a költő a fákkal együtt várja a Megváltó közeledtét. Bódás János már nemcsak várakozik, de a hóesésben elébe is megy az Isten Fiának, akitől megtisztulást remél. Mily gyönyörű kép! S milyen szép, hogy a költő számára a hó csak a külső tisztulást jelenti ebben a versben! A karácsonyéjt váró fenyő pedig a teremtett világ, valamint az Isten és az ember találkozásának ünnepét jelzi az olvasónak Rainer Maria Rilke költeményében.

Péterffy Gabriella

***

Ágoston Julián
Ádventi koszorú

Ádvent. Imbolygó gyertyaláng,
fenyőkoszorú. Gyantaszag.
A szállingózó hópihék
a pisla fénnyel játszanak.

Az út mentén, mint kőcsirkék,
gubbasztanak évezredek
lesve – ha az idő letelt – ,
hogy jön Ő egyre közelebb.

Egy-egy magányos jegenye
az égbe fúrja be fejét,
mint egy próféta, s hirdeti
a magasság üzenetét,

hogy téli fagyra új tavasz
közeleg, az idő lejárt,
s elsöpri a tél havát
az első meleg napsugár.

Állunk, várunk: én és a fák, –
az országúton közeleg,
s ha kitárod szíved-füled,
hallod az angyaléneket:

Mária, József, pásztorok…
Már elérem kicsiny kezed.
Leborulnak fák s századok
köszönteni a Kisdedet.

***

Bódás János
Elé megyek

A hó csendben lebben,
nagy lepke-pelyhekben
s mindent belep…
Fehér lett a sivár,
élettelen határ,
erdő, berek.

Meddig a szem elér,
minden tiszta fehér,
de ott maradt
(eltakarva igaz)
a szenny, a sár, a gaz
a hó alatt.

Vastagon hull reám,
csupa hó a ruhám
köröskörül.
Ím, most hólepetten
én is fehér lettem!
… De csak kívül…

Jön már, Kinek vére
megmos hófehérre,
elé megyek.
Szívem trónjára ül,
hogy Általa belül
tiszta legyek.

***

Rainer Maria Rilke
Advent

Havat terel a szél az erdőn,
mint pehely-nyájat pásztora.
S néhány fenyő már érzi sejtőn,
miként lesz áldott-fényű fa,
és hallgatózik. Szűz utakra
feszül sok ága, tűhegye, –
szelet fog, – készül, nő magasba
az egyetlen szent éj fele. 

Szerkesztette: Péterffy Gabriella


Korábbi adventi gondolatok:

Ünnepváró irodalom #1: „Karácsony készül, emberek!” – Kattints »
Ünnepváró irodalom #2: “Azok az adventi hajnalok” – Kattints »