Ünnepváró irodalom #5: „Kezdetben vala az Ige. S az Ige testté lőn.”

A karácsony irodalma igen gazdag: gazdagabb, mint bármely más egyházi ünnepé. Bizonyára mindannyiunknak megvan a maga legkedvesebb verse, novellája vagy regénye, amit ebben az időszakban évről évre fellapoz. Hiszen megannyi bensőséges hangulatú, festői képekben gazdag, vagy éppen személyes hangvételű írás született a Megváltó születésének ünnepéről.

Mondhatnám, hogy nehéz közülük választani, ám számomra most mégsem az. Mert az alábbi két írásműben nemcsak a téma és a stílus, a nyelvezet és a szóképek ragadják meg az olvasó figyelmét, hanem a nézőpont is, amit a szerző az ábrázoláshoz választ.

Reményik Sándor a négy evangélista szemszögéből, Szabó Magda pedig az újszülött Jézus szemszögéből tekint a megtestesülés éjszakájára. Milyen merész, hátborzongatóan gyönyörű művészi vállalkozás! Mintha Babits Mihállyal mondanák: „a mindenséget vágyom versbe venni” – s ezt meg is valósítják mindketten. Reményik Sándornál Márk, Máté és Lukács evangélista Jézus bölcsője fölé hajol, míg János valahol a távolban, egyedül, egy vad vidéken érzékeli a Megváltó születését, s mondja ki az Ige-himnusz kezdetének csodálatos szavait, melyeket a karácsonyi szentmisében hallunk. Lenyűgöző kép az evangéliumokról! Tér és idő határait szakítja föl Szabó Magda is Jézus születésének rendhagyó ábrázolásával, amikor a világot már csecsemőként is pontosan érzékelő, az isteni mindentudás birtokában lévő gyermek alakjára rávetíti a nagypénteki események vízióját. Közel viszi az olvasót a betlehemi jászolhoz, fizikai és lelki értelemben is egészen közel, hogy minél többet fölfogjunk, megérezzünk és megértsünk a megtestesülés misztériumából.

Péterffy Gabriella

***

Reményik Sándor
János evangéliuma

Összehajolnak Máté, Márk, Lukács,
És összedugják tündöklő fejük
Bölcső körül, mint a háromkirályok,
Rájok a Gyermek glóriája süt.
A gyermeké, ki rejtelmesen bár
S természetfölöttin fogantatott:
De fogantatott mégis, született
S emberi lényként, tehetetlenül,
Babusgatásra várón ott piheg.
A gyermek, a nő örök anya-álma,
Szív-alatti sötétből kicsírázott.

Rongyba, pólyába s egy istálló-lámpa
Sugárkörébe. Bús állati pára
Lebeg körötte: a föld gőz-köre.
A dicsfény e bús köddel küszködik.
Angyal-ének, csillagfény, pásztorok
S induló végtelen karácsonyok,
Vad világban végtelen örömök
Lobognak, zengnek – mégis köd a köd.
S mindez olyan nyomorún emberi
S még az angyalok Jóakarata,
Még az is emberi és mostoha.

De János messze áll és egyedül.
Nem tud gyermekről és nem tud anyáról,
Nem születésről, nem fogantatásról,
Csillag, csecsemő, angyalok kara,
Jászol, jászol-szag, – József, Mária,
Rongy és pólya, királyok, pásztorok,
Induló végtelen karácsonyok:
Nem érdeklik – vagy mint rostán a szem
Kihull az ő külön történetéből,
Kihull mindez, és mindez idegen,
Apró, földízű, emberi dolog.
Nagyobb, nagyobb, ó nagyobb a Titok!

János, evangelista, negyedik
Külön áll, világvégén valahol,
Vagy világ-kezdetén, vad szikla-völgyben
S a fénytelen örvény fölé hajol.
És megfeszül a lénye, mint az íj,
Feszül némán a mélységek fölé,
Míg lényéből a szikla-szó kipattan
S körülrobajlik a zord katlanokban
Visszhangosan, eget-földet-verőn,
Hogy megrendül a Mindenség szíve:

Kezdetben vala az ige.
S az Ige testté lőn.

***

Szabó Magda
Az a szép, fényes éjszaka
(részlet) 

Megszületett.

A folyamat jobban fájt, mint képzelte, először találkozott közvetlenül az emberi test szenvedésével, s mert az volt, aki, a kín érzékelésekor azonnal az anyjára gondolt, hogy annak mi juthatott a gyötrelemből ilyen keservesen hosszú vándorlás és kezdetben szinte reménytelen szálláskeresés után. Felsírt, ahogy más csecsemők, hisz az akarat emberi megnyilvánulást kívánt tőle, de tudta, a különleges állapot, hogy még mindig el képes választani valódi mivoltát újszülött formájától, végéhez közeledik, már csak percekig érzékelheti a tizenkét dimenziót, rövidesen bezárulnak előtte az időfolyosók is, és csak halála közeledése hasít majd újra rést a földi kárpiton körötte, mikor már felismerte és betöltötte küldetését.

Kicsit megmozdította a fejét, hiszen látott, amire más csecsemő közvetlen a világba kerülésekor még képtelen. Körülhordta a pillantását, részleteiben is érzékelni kívánta ezt az éjszakát, amelyet majd az ő születéséről neveznek el mindenféle nyelveken, és úgy tartanak számon, hogy az ő napja. Szóval ilyen Júdea, és ez itt testi szemmel Efrata Betlehem.

Átlátott a falon is, túl a lakott, jelenleg túlzsúfolt terület házain, minden sugárzott a mezőn, ott voltak a pásztorok, az angyal, s mindjük felett a csillag. A közvetített üzenet, a pásztorkürtök és az égi seregek zengése csak az ő füléig jutott el, mert a körötte lévők idebenn abból a távolságból nem hallhatták az ígéretet, másra is figyeltek egyébként, ővele volt itt elfoglalva mindenki, persze hogy ő az egyedüli, aki mindent érzékel. Olyan hangerővel érte el szöveg és dallam, hogy szinte szúrta a hang, odakapott a fejéhez. Védelem – mondta benne az addig ismeretlen test reflexe, és kezével is, pillantásával is az anyját kereste, akit annak kiválasztásától ismert, de most fogta fel először pórusaival, tapintásával bőre melegét, enyhítő közelségét. Az anyja, ahogy megmoccant a karjában, azonnal feljebb emelte és erősebben szorította magához, arcán, langyos ifjú testén még alig szikkadt az életadás verejtéke. „Sírt szegény – gondolta az újszülött –, bizony, sírt, hallottam. És mennyit fog még sírni miattam, miféle árnyékok között, amelyekben csak a saját arca világít, mekkora terhek és szűkölő aggodalom súlya alatt. Kezdettől sejthette, milyen lesz a jövő, hiszen nem szokott liliomos angyal üzenettel meghajolni akárki hajadon szobájában, s ha mégis megteszi, megérzi a kiválasztott, hogy ezentúl új törvények szabályozzák majd az életét, s nem valószínű, hogy ezek csak az anyai öröm és önfeledtség mosolygó óráinak jelzései.” „Könny – ismételte magában a szót –, ezzel kezdődik minden, s nyilván ezzel végződik is, saját könnyemmel, a másokéval. Anyám, túl erős és éles ez a sok nesz, mindent külön is hallok és egyszerre is.” Felfigyelt a váratlan mozdulatra, anyja hirtelen két tenyere öblével takarta el a füleit, pedig ő csak felnyöszörgött, nem volt szabad szóval jeleznie, mi zavarja, s az mégis megérezte, mitől szenved. „Mivel értetek ti, anyák, te, kiválasztott, és a többi, akinek nincsen, nem lesz neve a történelemben? A lelketekkel?”

Álmosodott, ez is merőben ismeretlen élmény volt, kielemezni, mit jeleznek súlyosodó szemhéjai, de nem engedett a zsongító érzésnek, még ott voltak körötte Efrata Betlehem friss képei mellett a megszokott dimenziók is, nem engedte el őket, kapaszkodott a kettős érzékelésbe. A füle már váltott, nem érzett fájdalmat, új arc hajolt hozzá, bölcs, szelíd, kicsit szomorú, nem fiatal szemek vizsgálták rajta a frissen ráadott könnyű kelmét, aztán munkában megvastagodott, biztonságos ujjak kiegészítették az öltözékét valami puha, könnyű gyapjúdarabbal. Jólesett, bár eddig se fázott, zsúfolt volt a helyiség, ember és állat kigőzölgése érződött, és még valami, ami kellemes volt az orrának: szénaillat. „Az nem jó hely – hallotta nevelőapját, ahogy az anyjának magyaráz –, az állatok odaszoktak, mert az a legépebb rész, nem hull ki semmi a takarmányból, majd bökdösni fogják, az arcába lehelnek, oda nem teszem. De az a csorba szöglet ott hátul üres, oda szénát se raktak, látod, mert letört az eleje, ott elkerítek neki egy kis helyet, az védett, az a sarok. Talán akad itt valami deszkadarab, rendbe hozom a szögletet, akkor nem esik ki.” Zizegetett az alom, ahogy az ács meg-megemelte, a csecsemő követte a szemével, látta, amint csakugyan lel valami lécet, s már csengtek az iszákból kikeresett, útközbeni munkára szánt szegek, dolgozott a kisbalta, a kalapács. Az ács híres volt a munkájáról, most sem akárhogy dolgozott, a jászolsarok ép volt már, letört külső oldalán ügyes kis keresztben összeillesztett fácskák oltalmazzák majd a szénaágyban az ott fekvőt az állatok kíváncsisága vagy mohósága ellen. Az újszülött végigborzongott, mikor a kis oszlopokat látta. „Honnan tudná – gondolta –, mikor csak mi tudjuk, mi, hárman egyek, ő honnan tudhatná, mikor tilos tudnia. Ez már a test jelzése, a testem teszi, hogy riaszt az a forma, hogy az iszony kiüt rajtam, nyirkos a homlokom, míg nézem a mintát: hosszabb léc, kurtább léc, egy helyütt egybefogja a szög, a metszési ponton. Csakhogy hol van még térben és időben ez a kellék, a mai éjszakának nem a baltaütés a vezérdallama, hanem az ének. Ez a kereszt a pászkaünnephez tartozik, a lécecskék feszesen állnak, mint a katonák. Majd lesznek katonák is, de nem most, nem ma éjjel, és nem itt.”

Még nem tették különös bölcsőjébe. Az ács végigtapogatta a szénát, törek ne kerüljön a szálak közé, anyja meg kendője sarkával itatni kezdte a nedvességet az újszülött homlokán. Gyér fény mellett voltak odabenn, rőtes volt a láng rezgése, a verejtékcseppek úgy gyöngyöztek a csecsemő bőrén, mint a tüskenyomok. Ő tudta, milyennek látja most, milyen csupa seb homlokúnak az anyja, szerette volna megnyugtatni, de tilos volt jeleznie, még szánalomból is, nem mondhatta, hogy ne rettegjen, mert a fény játszik vele, amit lát, nem valóság, még sokáig nem az, egyszer persze elhozza az idő, mely akkor betelik, de egyelőre a harsonák éjszakája van, az ujjongó mezőké és meghökkent palotáké. 

Szerkesztette: Péterffy Gabriella