Mt 1,18-24 ábrázolása Pasolini Máté evangéliuma című filmjében.

„Jézus Krisztus születése pedig így történt: Anyja, Mária el volt jegyezve Józseffel. Mielőtt egybekeltek volna, kitudódott, hogy méhében fogant a Szentlélektől. József pedig, a férje, igaz ember lévén, nem akarta őt hírbe hozni, ezért elhatározta, hogy titokban bocsátja el őt. Amikor ezeket forgatta szívében, íme, az Úr angyala álmában megjelent neki és így szólt: »József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami őbenne fogantatott, a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, és a Jézus nevet adod neki, mert ő szabadítja meg népét bűneitől.« Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék az Úr szava, amit a próféta által mondott: »Íme, a szűz méhében fogan és fiút szül, és a nevét Emmanuelnek fogják hívni.« Ez azt jelenti: Velünk az Isten. József pedig fölkelt álmából és úgy tett, amint az Úr angyala megparancsolta neki. Magához vette feleségét.”

Érdekes lenne tudni, hogy e sorokat olvasva vagy a szentmisében hallva hogyan képzeljük el ezt a történetet. Hogyan lehet képekké formálni e bonyolult jelenetsort, amely nem ad alkalmat párbeszédre, ugyanakkor olyan kifejezések találhatók benne, mint „nem akarta őt hírbe hozni”, „elhatározta, hogy titokban bocsátja el”, „amikor ezeket forgatta szívében”?

Pier Paolo Pasolini az 1964-ben készült Máté evangéliumában már-már dokumentumfilm-szerű, és mégis költői képeket tár elénk. „Pasolini megtalálta a mozgóképet az evangéliumhoz (…) Arcokból, vagy mondjuk inkább úgy, az arcokból vezeti le (…) filmjében az evangéliumi történetet”– írja Karátson Gábor a Filmvilág 1995. évi 12. számában, majd képről képre feleleveníti a film első három és fél percét, amely a fent idézett bibliai szakaszt jeleníti meg.

„Az a fluidum, amelyet az arcok evangéliumi egymásra hangolódásának lehetne nevezni, mindjárt a film elején, Mária és József találkozásának jelenetében létrejön.

»Catharina, álomszerű szépségű arc« – írja naplóiban valahol Leonardo da Vinci. »Mária, álomszerű szépségű arc« – írhatnánk mi is, félig-meddig Leonardóra utalva ezzel. Az ő festményeire emlékeztet a fiatal lány ovális arca, ha befelé forduló kifejezésében talán nem is egészen. Nem éppen szembe néz velünk, hanem, kissé balra tőlünk, valaki másnak a szemébe tekint; reménytelen várakozással, semmi jóra nem számítva, bántásra, a vele szemben állóban fellépő zavarodottságra annál inkább. Mint aki a női megalázottság világában él: fájni fáj neki, de magától értődőnek veszi. József szemébe néz.

És látjuk is már József széles, becsületes, de valahogy keményen megszomorodott arcát. Ő Mária szemébe néz, kissé balra tőlünk. S aztán már Mária egész alakja áll előttünk, látni valóan viselős állapotban. József szót se szól, hátat fordít neki, kilép a kis udvar kapuján, elmegy. Sivár tájban, köves ösvényen távolodik, míg csak egy romvárosnak látszó település aljába nem ér. Itt jelennek meg első ízben a későbbiek során is újra meg újra felbukkanó, önfeledten játszadozó, rakoncátlankodó gyerekek. Szerepük, az igazság elrejtettségének és megjelenítettségének jellemzése után, még egyszer igazolásra lel Jézus szavaiban: »Ha olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek bé az mennyeknek országába.« Ha Mária arcáról Leonardo jutott eszünkbe, e gyermekekben – például a jeruzsálemi bevonulás jelenetében – a giottói gyermekekre ismerünk. Annyira intenzív ez a gyermekiség – amelynek színe mindvégig fehér lesz –, hogy egyáltalán a film egyik fő sugallatának tekinthető.

Ebből a gyermekiségből maradna ki József. Ránéznek a gyerekek, vet rájuk egy pillantást ő is, de aztán leborul egy kőre, mélységes megszomorodottságban. Sorsa azonban az, hogy ezzel a gyermekiséggel mindennél mélyebb kapcsolatba kerüljön. Mert ekkor jelenik meg neki először az angyal: »József, Dávidnak fia, ne félj elvenni az Máriát feleségül, mert az, mi őbenne fogantatott, az Szentlélektől vagyon«. József azonnal feláll, visszamegy Máriához. S bekövetkezik a második csoda, legalább akkora, mint az angyali jelenés volt: Mária is kijön a házból, Józsefre néz, nézik egymást egy ideig, és aztán mindketten elmosolyodnak, oly finoman, hogy alig több az, mint valamely sejtelem.(…)

A teljes csoda pedig Mária és József arcának, ezeknek a jelenet kezdetén oly konokul magukba zárkózott arcoknak az egymásra találása, egymásban való feloldódása. Az egyébként el nem képzelhető emberi átváltozás. »Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges.« 

A fentieket nézve érdemes megfigyelni azt is, hogy az idézett képsort a bibliai nyelv stílusához leginkább illő filmes eszközökkel, nagyon átgondoltan szerkesztett páros képekben ábrázolja Pasolini. Mária és József megszemélyesítőjét itt még csak külön-külön fényképezi a kamera, együtt majd a Jézus születése utáni jelenetben lépnek elénk. Voltaképpen ezt látjuk:

Közelkép Máriáról – közelkép Józsefről
Közelkép Máriáról, aki lesüti a szemét – közelkép Józsefről, kinek arca indulatot tükröz
Egész alakos kép a láthatóan várandós Máriáról – egész alakos kép Józsefről, aki megfordul és elmegy
Mária József után néz – József alakja távolodik
Mária tűnődő arca – József háttal, közelképen
Városkép, nyüzsgés József szemszögéből
Játszó gyermekek – József nézi őket és lekuporodik a földre
Játszó gyermekek – József elalszik
Játszó gyermekek – József alszik
Megjelenik az angyal és elmondja szózatát – József felébred és rácsodálkozik
Mária háza messziről, diadalmas zene – József közeledik az úton
Mária kilép a házból, várja Józsefet – József megérkezik
Mária arcán mosoly – József arcán mosoly
Mária mosolya

Nagyon szép, ahogyan József távozásának és visszatérésének képei között mintegy kiemelkedik a gyermekség és az angyali szózat jelenete. Szép, ahogyan a távozás és az érkezés keretbe foglalja a jövendölés ábrázolását. Gyönyörű hármasságot teremt Pasolini ebben a képsorban, miközben az emberi csalódottságtól az Istennel való találkozás öröméig számos lelkiállapotot érzékeltet. Összetartozás és elválás, bizalom és bizalmatlanság, öröm és bánat, isteni jelenlét és ünnepélyesség mind-mind megjelenik ebben a mindössze három és fél percben.

Sokan úgy vélik, Pasolini e műve nemcsak film, de imádság is. Az adventi időben és karácsonykor a fohásznak akár ezt a módját is választhatjuk…

Péterffy Gabriella

– Mt 3,1-12 nyomán –

Az egyik az első században élt, a másik a huszadikban. Az egyik szavakkal festett képeket, a másik képekkel felelt a szóra. Csaknem két évezred választotta el őket egymástól, és mégis, mintha együtt és ugyanazon a helyen lettek volna a bibliai időkben.

Keresztelő Jánosról olvastunk, amikor a Máté evangéliuma által megjelenített képre a gondolataimban rávetült egy másik jelenet. Különös játéka volt ez a képeknek: hol az egyik került előtérbe, hol a másik, néha még keveredtek is egymással a részletek, hiszen oly hasonlóak voltak egymáshoz. A szöveg által sugallt kép csak a gondolataimban mozdult meg, s vált élővé, a másik jelenet viszont már önmagában is mozgó képek sora volt, fekete-fehér mivoltában is életszerű. Alkotójának egy zseniális találmány, a film tette lehetővé, hogy ily módon láttassa a Szentírás által sugallt képeket.

„Azokban a napokban eljött Keresztelő János, és hirdette Júdea pusztájában: »Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa.« Ő az, akiről Izajás próféta beszél: »A pusztában kiáltónak szava: ’Készítsétek az Úr útját, és tegyétek egyenessé ösvényeit’.« (Mt 3,2) E gondolatra a huszadik századi művész festői tájképpel felel, miközben vízcsobogás hangját hallatja. Szélesen elterülő vidék tárul elénk a dombok között kanyargó folyóval. A vízben emberek sokasága járul egy szikár alkatú, szigorú arcú férfi elé. Imára kulcsolt kézzel, átszellemült arccal jönnek, egy kisfiú arckifejezése különösen megkapó, amint keresztelésének pillanatában az égre tekint. Aztán az áhítatot díszes öltözetben megjelenő papok érkezése töri meg, mire a szikár férfi ajkáról felcsap az indulat: „Viperák fajzata! Ki tanított titeket menekülni a jövendő haragtól? Teremjétek hát a megtérés méltó gyümölcsét.” (Mt 3,7-8)

Keresztelő János megtérésre buzdító prédikációját ékes olasz nyelven halljuk, annak minden szenvedélyességével. A képek művészének még arra is gondja van, hogy szóról szóra hangozzék el a bibliai szöveg. Máté evangélista szavai kigyúlnak, s fényükben jól látszik Ábrahám népe éppúgy, mint a fejsze, mely már a fák gyökerén van, a jó gyümölcsöt nem termő fák, melyeket tűzre vetnek, ott van Keresztelő János és látható már az is, akinek eljövetelét megjövendöli. Vizuális erején túl különös zeneisége van ennek a szózatnak, mely egyre hangosabbá válva vezet el bennünket a Szentlélekkel és tűzzel keresztelő Krisztus víziójáig.

Majd hirtelen csend lesz, amikor a mozgókép által ábrázolt Jézus megjelenik. Lassan, méltóságteljesen lép Keresztelő János elé, aki elnémul az Ő látására. Két tekintet találkozik e pillanatban, s találkozik két alkotó is: Máté evangélista és Pier Paolo Pasolini filmrendező.

Péterffy Gabriella

Szép idézettel köszöntötte plébánosunk a vasárnapi szentmisén a híveket, s az evangéliumi tanítás mellett ezekre a sorokra építette prédikációját is: „… nincs meg a kincs, mire vágytam, / a kincs, amiért porig égtem. / Itthon vagyok itt e világban / S már nem vagyok otthon az égben”. E gyönyörű szavakkal megfogalmazott életérzés bizonyára számunkra sem ismeretlen, vélekedett Attila atya, már a szentmise kezdetén azt kívánva: ne csupán az anyagi világban legyünk otthon, de hitünk által találjuk meg a lelki élet kincseit is.

Kosztolányi Dezső Boldog, szomorú dal című versének gondolatvilága ez alkalommal Lukács evangéliumának tanításához illeszkedett, mely szerint már egy mustármagnyi hit is csodákra képes (Lk 17,5-10). A prédikáció szavai megjelenítették számunkra a picinyke magot, amely még rossz talajon is életben marad, s ha tápanyaghoz jut, hatalmas növénnyé terebélyesedik. E mustármagnyi hit kibontakoztatására buzdította tanítványait annak idején Pál apostol, s ugyanerre hívott bennünket a szentmisében Attila atya. Bizonyára nem véletlenül választott idézetet a Kenyér és bor című Kosztolányi-kötet 1916-ban írott nyitóverséből, hiszen az megdöbbentően időszerű ma is.

Ha e mustármagnyi bevezető után végig olvassuk a verset, rögtön megértjük, miből fakad a címben jelzett kettős életérzés, a boldogság és a szomorúság együttes jelenléte. Hiszen a jólét, a kényelem és a társadalmi elismertség képeire a hiányérzet víziója felel a vers utolsó tizenkét sorában, miután a boldogságot önmagukban nem nyújtó javak felsorolását megtöri a „De néha megállok az éjen” sötétsége. Jajkiáltás hangzik, s a költő négyszer is kimondja a „kincs” szót, mintegy nyomatékot adva fontosságának. A költeményben tíz „van” állításra jut egyetlen „nincs”, és mégis, ez a „nincs” súlyosabb annál a tíznél, hiszen olyan kincsre utal, amely értelmet ad az életünknek.

***

Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal

Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerű, jó takaróm is,
telefonom, úti bőröndöm,
van jó-szívű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
tárcám van igaz színezüstből,
tollam, ceruzám vígan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
langy téa beteg idegemnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát,
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy, jaj! valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.

Péterffy Gabriella

Az új esztendő és a Vízkereszt ünnepének közeledtével egyetlen verssel zárom a hírlevél adventi-karácsonyi rovatát: Paul Claudel Vízkereszti ének című költeményével.

A huszadik századi francia irodalom egyik meghatározó egyénisége az újév hajnaláról rajzolt festői kép után tablószerűen ábrázolja Urunk megjelenése ünnepének három momentumát: a napkeleti bölcsek látogatását, Jézus megkeresztelkedését a Jordán folyóban, valamint a kánai menyegzőt. S miközben ábrázol, elmélkedik is, híven tükrözve az életművét jól ismerő Szabó Ferenc jezsuita szerzetes megállapítását: „Egész műve lényegében a Teremtő dicsérete: az öröm és az élet hangja. A hívő költő a Teremtővel együtt megnevezi a dolgokat, velük együtt születve megismeri, újrateremti a létezőket, és közben a Teremtő dicséretét zengi.”

Paul Claudel így vélekedik költői hivatásáról: „A költészet tárgyait nem az álmok, az illúziók és az eszmék alkotják…, hanem a szent valóság, amely egyszer s mindenkorra adva van, és amelynek közepében ott vagyunk, mert oda helyeztettünk. Ez a látható dolgok univerzuma, amelyhez a Hit hozzáadja a láthatatlan dolgokét.” És valóban: az alábbi sorok olvasója a láthatót és a láthatatlant egyaránt érzékelheti.

Péterffy Gabriella

***

Paul Claudel
Vízkereszti ének

A vadonatúj esztendő e hajnalán, mikor talpunk alatt ropogott a hó akár a kristály
S ékes menyasszonyként keresztségi ruhát ölt az egész táj,
Jézus, ősi Vágy gyümölcse, hogy decembernek vége most lett,
Jelenti magát fénykörében a beköszöntő Vízkeresztnek.
A várakozás hosszú volt ugyan, de a másik kettő meg Boldizsár
S a démon Ázsián vágott át, arról lekésve már,
Hogy érkezésük idejét kivárja a Karácsony.
Addigra újév hatodnapja lett immáron!
Amott a veszteg álló csillag és Mária, karján Istenével, ünnepel!
(Lekéstek arról, hogy megismerkedjenek a sötétség mélyeivel!)
Nincs más hátra, csak nézni, tágra nyitva a szemet,
Mert Isten Fia köztünk! Már tizenketted-napja született.
Gáspár, Menyhért s a harmadik átadják ajándékukat, mit magukkal hoztak.
Mi pedig velük nézzük Jézus Krisztust, ki háromszorosan nyilvánult meg aznap.

Az első titok tárgya: a Királyok, kik egyben Bölcsek.
Ami a szegényeket illeti, a dolog egyszerű: a jászol táján kivehetőleg
Úgyszólván csak juhot látni s jámbor asszonyt, no meg pásztort.

Ezek a legcsekélyebb kétely nélkül egyenként vallják meg a Megváltót.
Szegénységük a jó Istennek nemigen új dolog,
És Fia megszületvén, köztük azonnal otthonos.
A tudósoké s királyoké egészen más eset!
Hogy ilyen három is akadjon, tűvé kellett tenni érte messzi földrészeket.
S még így sem a legkiválóbbak s -előkelőbbek közül valók:
Afféle tarka-barka mágusok és kis, gyarmati uralkodók.
Elindítójuk nem holmi idézet volt, könyvbeli:
Az expedíciót valódi égi csillag vezeti.
Ez elsőül kezd sétálni, rendkívül sértő módon fittyet hányva
Az asztronómiai törvényeknek, s nagy munkát róva az apológiára.
Ha pedig egy csillag, mely világ kezdetétől veszteg állt, elindul,
Nem csoda, ha egy király, sőt – Uram bocsá’ – egy tudós miatta felindul.
Így hát egy reggel József és Mária arra ébred, megjött Gáspár, Menyhért és Boldizsár,
A hosszú úthoz képest jókor, tizenkét napi késéssel habár.
Isten Anyja, fogadd szívesen e tisztes személyek hódolatát:
Semmi kétségük sincs afelől, kit látnak távcsövükön át.
S miket néked Perzsia vagy Abesszínia mélyéről hoznak fáradságot nem kímélve,
Igen jelentős és nagybecsű ajándékok utóvégre.
Az arany (manapság őrlés és ciánozás tisztogatja)
Jószerivel a hamisítatlan és csorbítatlan Hit jelképes ércalapja;

A mirha – annyi gondot igénylő pusztai cserjécske –:
Keserű, síri illatával a Szeretet jelképe:
S annyi máglya halhatatlan hamvának elcsent egy csipetje
– Szemernyi tömjén –: a Remény. Lábad elé Menyhért tette,
Ezer szekéren hozva s kétszáznyolcvan teve ringó hasán.
E tevék mind úgy bújtak át egy tű fokán.

Miurunk második megnyilvánulása: Jordán-beli keresztsége napja.
Szentséggé lesz a víz, jutván az Ige erejével kapcsolatba:
A mezítelen Isten belép a mély habok kútjába. Ez sírunk helye,
S ahogy Őt mivélünk egyesíti, éppígy egyesít bennünket Ővele.
A sivatag utolsó kútjáig, az úton képződött kis tócsás gödörig
Nem lelni többé olyan csepp vizet, mely kereszténnyé ne tehetne valakit,
S mely legélőbb s legtisztább valónkig lehatva,
Belsőképp jövendő csillaggá ne avatna.
Mivel már nem találtatott oly áthidalhatatlan szakadék,
Mely hajdan, az Írás első versei szerint, eget a földtől választotta szét,
Krisztus, férfikora teljében, az Emberiség családjába lép,
Mint tikkadt utazó, kinek szomját tengernyi víz sem oltja.
Egy cseppje sincs az óceánnak, melybe leszállni szüksége ne volna.
Viderunt te Aquae, Domine – így a zsoltár. Megismertünk, Istenem,
S hogy közülünk ismét felszínre jössz mámorosan és meztelen,
Végső sóvárgásod, mielőtt végképp távozol,
Végső kiáltásod a kereszten is az, hogy még mindig szomjazol!

A galileai lakodalomról szól a harmadik titok.
Először ugyanis nem mint vendéglátó mutatkoztál, hanem mint meghívott,
Mikor is Édesanyád halk szavára borrá változtattad
A tíz korsó vizet, melyet titokban félreraktak.
Szegény a vőlegény; lesüti szemét kínos szégyenében:

Ciszterna-víz lakodalomhoz nem illik semmiképpen!
Kivált így augusztusban, mikor a víztárolók apadnak,
S gyülőhelyei szennynek s undok ázalagnak.
(Mintha „Szent Nagy Károly” ünnepén pezsgő helyett
Fiolában cseppfolyósított Ernest Havet-t nyakalna az elbúsult diákgyerek!)
Istennek egyetlen szava elég e rejtekben való szüretre,
Hogy poshadó vizünk borrá változzék át, tökéletesre.
A bor, mely előbb lőre volt, a végén java bor lett.

Helyes. Hamarosan viszonozzuk, mit nyújtottál, a kelyhet.
Te vagy megmondhatója, végére tartogattuk néked a legkülönbet:
A nektárt egy epével s ecettel átitatott spongyán,
Mellyel egy rendőrtiszt kínál meg buzgólkodván.

A nappal Epifániája elmúlt, marad nekünk az éjjelé;
A gyermekeknek megmutatjuk, mint vonulnak a mágusok honuk felé
Eltérő utakon, nagy kerülővel mindhárman, óvakodva.
A téli tág égbolt meztelen: csupa csillag és csillagocska.
Oly ég ez, fehér a feketén, milyen Észak-Kína és Szibéria felett ragyog,
Hatmillió csillaggal, mind óriás, és ereje teljében villog, táviratoz.
Ennyi Nap közül vaj melyik az, melyet egy angyal csóvaként találomra kiragadott,
Hogy világítson, amerre a három agg vonul amott?
Nem tudni. Az éj újra az lett, ami volt: minden szikrázik szótalan.
Az égnek titkos könyve szembeszökő hitellel sarkig tárva van.
Üdv, Hitnek tágas Éje, csillagok csalhatatlan Városa!
A katolikusnak hazája nem a köd, hanem az Éjszaka.
A köd vakká tesz s fojtogat; behatol szájon, szemen, érzékeken,

Benne jár, nem tudva hol, a közömbös és az istentelen;
A vak s a közömbös a ködben nem tudja, hol jár, sem hogy maga kicsoda:
Afféle félresikerült lény, Igen-re, Nem-re nincs szava!
Lám az éj, napnál különb, útunkon igazít el,
Jellel, ha kell, s megannyi végérvényes csillagképpel.
Ím, vadonatúj év indul, és szerte millió szemmel néz sarkpontjára ma,
Székhelyedre az Ég terében, Tengernek Csillaga!

Fordította: Szedő Dénes

Ajándék. Ajándékozás. Karácsony közeledtével egyre gyakrabban jutnak eszünkbe ezek a szavak. Mert ahogyan a háromkirályok megajándékozták a gyermek Jézust, mi is hasonló módon törekszünk kifejezni szeretetünket mások iránt.

Az ajándékozásnak és az ünnepvárásnak sokféle módja, formája van, mely a korral és az életkorral is változik, új színezetet kap. Márai Sándor gyönyörű példáját adja ennek a December című írásában, melyben vallomásszerűen, megrendítő őszinteséggel és önismerettel tárja elénk gyermek- és felnőttkori adventjeinek érzésvilágát. Sorai nyomán a tárgyi világ vonzáskörében élő, de valójában a szeretet után sóvárgó ember portréja rajzolódik ki előttünk. Pilinszky János ezzel szemben a hit, a filozófia és a lélektan síkján elmélkedik arról: milyen a jó ajándék, hogyan tudunk jól ajándékozni? Gondolataival mintegy megajándékozza a mindenkori ajándékozókat.

A Márai-vallomás kezdetén téli tájkép tárul elénk, harangszóval. Szólaljon meg hát képzeletünkben a harang Balássy László lágyan zengő verssorai nyomán is! Aztán, elérkezve advent negyedik vasárnapjához, gyönyörködjünk Lukátsi Vilma versének gyertyafénytől sugárzó képeiben!

Péterffy Gabriella

***

Márai Sándor
December

Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött.

Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letörtük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé. E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni.

A hónap közepe felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként félrebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem dajkámnak vágyaimról. Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal, színésznőkkel, rivaldafénnyel, sőt valószínűleg kritikusokkal és azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon, és rosszakat mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almásrétes és diadal összes ellenségeim fölött.

Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt, nézelődöm. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugo összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell már, s ha jól meggondolom, lemondok Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit érdeklődéssel olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalán nem járok. Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.

Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban. A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.

Mindezt tudva, az egyre zavartabb és bizonyosabb tudásban, nem tehetek mást, mint sorra járni az üzleteket, s vásárolni öngyújtót, illatszert, nyakkendőt és jegylyukasztót, gőzvasutat és Victor Hugo összes műveit. Tudom, hogy mindez reménytelen. Mit csináljak? Az ember azt adja, amit tud.

***

Pilinszky János
Néhány szóban

A jó ajándék önmagunk egy darabja. A legjelentéktelenebb ajándék is test a testünkből, lélek a lelkünkből. Példa arra, hogy életünk nemcsak szükségletek láncolata, s hogy életünk legvégső alapja mégse valamiféle elemi és kikerülhetetlen önzés. Bizonyítéka annak, hogy létünk végül is ajándék, amiből futja az ajándékozásra. Tiltakozás, igen, az ajándék tiltakozás is énünk korlátai ellen, akár olyasmit ajándékozunk oda, amire magunknak is szükségünk volna, de még inkább, amikor olyasmit, amit mi magunk is szeretünk, kedvelünk.

*

Rossz szívvel adott ajándékot is lehet tiszta, és tiszta szívvel adottat is rossz szívvel fogadni, akár az áldozásban Isten testét.

*

Az ajándékozás nem figyelmesség, nem fényűzés, nem szokás. Véghetetlenül komolyabb és több minden rutinmozdulatnál. Gyönyörű kifejezése az ember földi sorsának, helyzetének s ugyanakkor transzcendens ambíciójának. Annak a vágynak, hogy egyek legyünk, ha most még csak börtönrácsainkon át tudjuk is megölelni, megitatni és megetetni egymást.

***

Balássy László 
Adventi harangszó

Selymes harangszó öleli a tájat,
sok-évezredet keltő, lágy zene,
a lelkeken át ringatózva árad,
s dallama már az Öröm éneke.

Fent: homályból kibomló, tiszta tenger.
Dércsipkés fák alatt térdel a csend.
A halk szélben fenyők illata lebben,
s Pusztában Kiáltó hangja zeng.

A Szeretet jön! Mérhetetlen évek
messzeségéből a világba lép.
Redőtlen úton közeleg az Élet,
s zengő sugárral meghasad az ég.

***

Lukátsi Vilma
Ha szembe jön

Ádvent idején szembe jön velünk
földi vándornak öltözötten
ünnep-várásunk országútján,
lélek-terhelő nagy ködökben…

Gyertya kell! – Égő, tiszta lángú,
szív-didergető éjszakába,
hogy meg ne csalja virrasztásunk
neon-reklámok tarkasága.

Gyertya kell! – Égő, szelíd lángú,
és kéz, amely magasra tartja,
és… egy másik, aki segítsen,
ha annak elfárad a karja!

Gyertya kell! – Sok kis égő gyertya,
És lángokat hordozó kezek,
hogy amikor szembe jön velünk,
el ne kerüljük Őt, emberek! 

Szerkesztette: Péterffy Gabriella