Kosztolányi Dezső és a mustármag példázata

Szép idézettel köszöntötte plébánosunk a vasárnapi szentmisén a híveket, s az evangéliumi tanítás mellett ezekre a sorokra építette prédikációját is: „… nincs meg a kincs, mire vágytam, / a kincs, amiért porig égtem. / Itthon vagyok itt e világban / S már nem vagyok otthon az égben”. E gyönyörű szavakkal megfogalmazott életérzés bizonyára számunkra sem ismeretlen, vélekedett Attila atya, már a szentmise kezdetén azt kívánva: ne csupán az anyagi világban legyünk otthon, de hitünk által találjuk meg a lelki élet kincseit is.

Kosztolányi Dezső Boldog, szomorú dal című versének gondolatvilága ez alkalommal Lukács evangéliumának tanításához illeszkedett, mely szerint már egy mustármagnyi hit is csodákra képes (Lk 17,5-10). A prédikáció szavai megjelenítették számunkra a picinyke magot, amely még rossz talajon is életben marad, s ha tápanyaghoz jut, hatalmas növénnyé terebélyesedik. E mustármagnyi hit kibontakoztatására buzdította tanítványait annak idején Pál apostol, s ugyanerre hívott bennünket a szentmisében Attila atya. Bizonyára nem véletlenül választott idézetet a Kenyér és bor című Kosztolányi-kötet 1916-ban írott nyitóverséből, hiszen az megdöbbentően időszerű ma is.

Ha e mustármagnyi bevezető után végig olvassuk a verset, rögtön megértjük, miből fakad a címben jelzett kettős életérzés, a boldogság és a szomorúság együttes jelenléte. Hiszen a jólét, a kényelem és a társadalmi elismertség képeire a hiányérzet víziója felel a vers utolsó tizenkét sorában, miután a boldogságot önmagukban nem nyújtó javak felsorolását megtöri a „De néha megállok az éjen” sötétsége. Jajkiáltás hangzik, s a költő négyszer is kimondja a „kincs” szót, mintegy nyomatékot adva fontosságának. A költeményben tíz „van” állításra jut egyetlen „nincs”, és mégis, ez a „nincs” súlyosabb annál a tíznél, hiszen olyan kincsre utal, amely értelmet ad az életünknek.

***

Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal

Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerű, jó takaróm is,
telefonom, úti bőröndöm,
van jó-szívű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
tárcám van igaz színezüstből,
tollam, ceruzám vígan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
langy téa beteg idegemnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát,
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy, jaj! valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.

Péterffy Gabriella