Ölbe tett kézzel üldögélünk. Igazi nyugalom és csend van a plébánián, mintha valaki délután úgy kettő óra tájban megállította volna az óramutatót. A heti rohanás és nehézségek után olyan itt lenni, mint amikor az ember valami zajos helyről hirtelen kilép az esti üres utcára, hangos lakásból a lépcsőházba, sorolhatnám. Újabb szülők érkeznek közben, az idő pedig még mindig álldogál. Közhely talán, de olyan sebességgel működik a világ körülöttünk, hogy egy-egy olyan pillanat, amikor az ember azon kapja magát, hogy el tud csendesedni, kész főnyeremény.

Eredetileg Dávid fiunk elsőáldozásának felkészítése végett vagyunk itt, de közben minket felnőtteket is kicsit tovább formálnak ezeken a délutánokon. Gyerekek és a szüleik is kapnak némi foglalkozást, szükségesnek is tartom. Apaként az ember nem jár hittanra: változó, hogy mennyit töpreng az élet és a hit nagy kérdésein… Ettől függetlenül mindannyiunkat kitartóan ostromolnak gondolatok, amelyeket jó lenne megosztani, megbeszélni olyanokkal, akik lehet, hogy szintén ebben a cipőben vannak. Nem is lehetne jobb alkalom erre. Vezetett témákon haladunk, valós, érvényes szemszögek kerülnek elő, az ember száz dolgot gondol újra keresztény szemszögből. A Biblia prizmáján keresztül más vetületeket lehet újra felfedezni, egy kicsit mélyebben eltöprengeni azokon a kérdéseken, amelyek sokszor a napi átlagos feladataink felületességének hátterében egyszerűen eltűnnek… Ráadásul beszélgetünk, Attila atya pedig készségesen válaszol – remek pozíció ez hívőként.

Nem vagyunk tökéletesek, néha botladozik az ember. Viszont rendszer az van, az Egyház kiszámíthatóan indítja el azt a vonatot, amire elég felszállni. Ez pedig nagy segítség és rendkívüli áldás – ha el is kóborolunk a napi rutinban, az ilyen alkalmak segítenek helyükre tenni a dolgokat. Még pár hétvége és elérkezik az elsőáldozás ünnepe. Szentség, ünnepség, család, Isten csendje… Ölbe tett kézzel üldögélünk. A részvétel ajánlott.

Weiser Péter

A fénykép a gyerekek szombat délutáni foglalkozásán készült.

A Húsvéti Szentháromnap (Nagycsütörtöktől húsvétvasárnapig tartó időszak) az egyházi év csúcspontja. E csúcspontot a Teréz anya templomban is megünnepeltük.

Nagycsütörtökön az Utolsó Vacsora miséjén az Oltáriszentség ált a középpontban, amit Jézus e vacsorán alapított.  A szentmise végén az oltárt minden díszétől megfosztották, jelképezve, hogy elkezdődött Jézus szenvedése a Getszemáni kertben. Az oltárfosztást követően mindazokkal, akik tudtak még maradni az Oltáriszentség rózsafüzérét imádkoztuk el, mintegy virrasztásképpen e Getszemáni kertben szenvedő Jézus mellett. Ősi hagyomány, hogy Nagypénteken és Nagyszombaton az Egyház nem mutat be szentmiseáldozatot, hiszen Nagypénteken az örök Főpap, Jézus Krisztus mutatta be az áldozatot.

Nagyszombaton pedig az Egyház Jézus sírjánál időzik. A Nagypénteki szertartás a keresztáldozatot állítja a középpontba, így arra hívja a híveket, hogy tekintsünk a keresztfájára, mint a megváltásunk eszközére.  A Húsvéti Vigília szertartása Nagyszombat este 19 órakor kezdődött el. E vigília jóval hosszabb egy vasárnapi szentmisénél, de jelekben és érzelmekben jóval gazdagabb is. A tűz megszentelése, a fény-sötétség játéka, a húsvéti gyertya, az örömének, az újból megszólaló csengők, az orgona, az alleluja visszaadása, a szenteltvíz…. Nagyon sok mindent lehetne még részletesebben idehozni e legszentebb éjszaka liturgiájából, szertartásából.

Mindháromnap szertartását – azt gondolom – nagy ünnepélyességgel és méltóságteljesen sikerült elvégezni. Mindez nem valósulhatott volna meg a ministránsok, a kántor, a sekrestyések és a „Teréz anya angyalai” csoporttagok segítsége nélkül. Hálásan köszönjük az Ő szolgálatukat!

Aleksza János

A keresztény világ legsötétebb, legfájdalmasabb napja a Húsvét előtti péntek, a Szent Háromnap középsője, amikor Jézusnak, a mi Urunknak szenvedéséről emlékezünk meg. Az esti szertartásra érkező híveket a szépen, méltó módon feldíszített Szent Sír fogadja a templomokban. A tabernákulum ekkor már üres, hiszen előző este, azaz Nagycsütörtökön jelképesen elvitelre került Jézus teste, mint közel kétezer évvel ezelőtt történt Júdás árulása után.

Ezen a pénteki napon, a világon mindenütt a templomba való bevonulást követően a papok teljes alázattal leborulnak a Jézust jelképező lecsupaszított oltár előtt. Ennél meggyőzőbben nem is lehetne kifejezni a teljes odaadást. Nagypénteken mise helyett igeliturgiát hallgathatnak meg a hívek. Az idén is mindkét templomunkban lezajlott ez az esemény és a kereszthódolat. A Teréz anya templomban Aleksza János atya, az Erzsébet templomban Attila atya vezette a szertartást.

Az Erzsébet templomban már hagyomány, hogy a Nagypénteki passió énekes formában hangzik el Szent János evangéliuma szerint. Jézus szerepét plébánosunk, a többi szerepet a Szent Cecília kórus, illetve a szóló részeket néhány kórustag énekelte Szántó Lajosné Babi vezényletével. A kórusbetéteket, az úgynevezett turbákat Werner Alajos komponálta. Mindig megrendítő ennek az eseménynek a részesévé válni.

A passió elhangzása után Attila atya fájdalommal teli, megható szavai hangzottak el Jézus kiszolgáltatottságáról, az ártatlan Istenember kínszenvedéséről, haláláról. A szertartás keretében következő kereszt előtti hódolatnál ki letérdelve vagy meghajolva tette tiszteletét, megérintve a kereszten függő Jézus egyik sebét, magában egy rövid fohásszal kísérve.

Az áldozás után kivonultunk a templomból, fáklyákkal, gyertyákkal, hogy Keresztutat járjunk a Ligetben. Minden stációnál a plébánia egy-egy csoportjának képviselője olvasott fel szívet-lelket megszólító, tanulságos elmélkedést, sőt az egyik stációnál kivételesen egy Máriához szóló szép éneket is hallottunk Lantos Márti előadásában.

A templomba visszatérve Attila atya köszönő, áldó gondolatai után átérezve a történteket csöndesen hazatértünk otthonainkba.

Lucz Ilona

Nagypéntek további fotóit ITT TEKINTHETI MEG.

(Fotók: Körmöczi László)

„Most sok tündérke van a plébánián” – jegyezte meg egy hölgy mosolyogva, utalva arra, hogy voltak, akik a tányérokat hordták el szorgalmasan a finom húsleves után, míg mások már a rántott jércemellel, köretekkel, savanyúságokkal sürögtek-forogtak plébániánk karácsonyi díszekbe öltöztetett nagytermének ünnepien terített asztalai között. Közben, akik szolgáltak, az asztalokhoz ültek egy-egy mosoly, kedves történet, néhány finom falat erejéig, míg mások felpattantak, ha úgy látták, hogy az asztaltársaságból hiánya van valakinek valamiben. Nem lehetett tudni, hogy ki a meghívott és ki a segítő, szeretettel figyeltünk a másikra, mert mindnyájan otthon éreztük magunkat.

Pont ezzel a céllal szervezünk minden évben december 25-én ünnepséget a plébánián, hogy karácsony szent napján, mindenki, akinek nem lenne kivel megosztania Jézus Urunk születésének örömét, szerető közösségben, otthon érezhesse magát.

Nem szabad elfelednünk, hogy a születés estéjén, a legmagányosabb, a leginkább magára hagyott, maga a Szent Család volt. Szállás nélkül a sötét éjszakában, kirekesztve egy barlangba, vagy istállóba. De már azon az estén megváltozik minden. A rongyos jászolban fekvő kisded nemcsak számukra, de mindannyiunk számára elhozza az otthon melegét. A magányt felváltja egy ünneplő sokszínű közösség. Angyalok, pásztorok, királyok.

Ebben a sokszínűségben ünnepelhettünk mi is karácsony szent napján. Hiszen voltak közöttünk tizenéves fiatalok és a 90. születésnapjukhoz közelítő idősek, betegek, vagy nehéz körülmények között élők. És voltak, akik zongorajátékkal, citera muzsikával, énekszóval kápráztattak el minket, vagy cselló és gitár segítségével karácsonyi zenei utazásra hívtak meg bennünket, míg mások szép karácsonyi történeteket osztottak meg velünk, vagy verset szavaltak nekünk a finom ebéd előtt.

És bár kis ajándékokkal is készültünk mindenki számára, a három királyokhoz hasonlóan mi magunk is megajándékozottá váltunk az egymással, s Jézussal való találkozás öröme által.

Köszönjük mindenkinek, aki részvételével, szolgálatával, süteménnyel, vagy más módon hozzájárult ehhez a szép karácsonyi ünnepléshez és ebédhez, mert ahogy egy meghívott úr megjegyezte búcsúzás közben: „Ezen együttlét nélkül sokunk számára szegényebb lett volna a karácsony”.

Borbola Tamás és Helena

A szegedi Ökumenikus Kórus megtartotta immár hagyományosnak számító szép, színes, lélekemelő adventi hangversenyét Nagy-Szabó Kornélia vezényletével december 21-én, szombat este a Szent Erzsébet templomban. Nemcsak koncertet adtak, hanem előzetesen a 18 órai szentmisén is énekeltek Tóka Szabolcs orgonaművész kíséretével, aki a misét követő koncerten több kórusműben közreműködött orgonán, valamint szóló orgonadarabokkal is megörvendeztette a hallgatóságot.

A hangverseny egyben jótékonysági célt is szolgált, Jeddi Ágost, egy nagybeteg 3 gyermekes, fiatal családapa gyógykezeléséhez gyűjtöttek adományt.

A szebbnél szebb énekkari – és orgonaművek között hol egy szentírási részlet, hol egy gyönyörű vers hangzott el Homoki Nagy Mária a kórus tagja, egyetemi oktató szuggesztív előadásában, hol a két meghívott kiváló zenetanárnő Barabásné Lénárdt Judit hegedű – és Tóth Györgyi oboajátéka tette változatossá az est programját.

Ugyancsak figyelemre méltó volt a fiatal Szabó testvérek rézfúvós együttesének játéka az est folyamán. Gratulációt érdemelnek ők is.

A kórus előadásában elhangzott művek a teljesség igénye nélkül: Kodály Zoltán: Adventi ének, Pellegrini/Lisznyai: Ó jöjj le Messiásunk, J.S.Bach: Ma minden angyal …Tóka Szabolcs orgona kíséretével, Demény: Aranyszárnyú angyal…stb.

A hangversenyt záró ének az ismert „Mennyből az angyal lejött hozzátok” kezdetű nagyon kedves karácsonyi dal a közönség bevonásával csendült fel, a kórussal együtt lelkesen zengte minden jelenlévő.

Köszönet a szegedi Ökumenikus Kórus minden tagjának, vezetőjüknek Nagy–Szabó Kornéliának és minden szereplőnek a szép élményért!

Lucz Ilona