Nyújtózik a gyertyaláng az asztal közepén, zsolozsma felel az esti harangszóra. Békesség árad a közösen mondott imából, ritmusának végtelen nyugalmában tovatűnnek a hétköznapok, s csak a pillanat a jelenvaló, amikor egész lényünkkel Isten felé fordulunk.

Négy esztendeje kezdődnek így a szentmise utáni csütörtök esték a plébánia nagytermében: az Attila atya által vezetett Biblia-iskola 2014. január 9-én tartotta első foglalkozását. Közel három és fél éven át a Szentírás kincsei álltak az elmélkedések középpontjában, tavasz óta pedig egyházunk történetét tanulmányozzuk a felnőttkatekézis keretében.

A liturgia, a tanítás és a tanúságtevő élet témaköréhez kötődő szövegeket plébánosunk olvassa fel és értelmezi. Az első századok tanításainak üzenete felragyog az elmélkedés nyomán, s tükrözi korunk egyházát és saját hitéletünket is. Olykor egy nagyobb lélegzetű szakasz gondolatvilágában mélyedünk el, mondatról mondatra fürkészve annak jelentéstartalmát, máskor már néhány sor is elindít egy egész órányi gondolatfolyamot. Mert hamarosan kérdések, vélemények és személyes tanúságtételek kapcsolódnak az elmélkedéshez: számtalan irányból tekintünk a fény felé.

Immár kétezer év történelme, kultúrája és a magunk élete tárul fel előttünk a krisztusi világosságban – van hát mit látnunk! Az árnyat éppúgy, mint azt, amire a fény vetül. Egykor még csendek szőtték át a beszélgetést, mely aztán plébánosunk szavai által kapott újabb és újabb lendületet, az utóbbi időben viszont már egymást követik a hozzászólások. Útban a fény felé összekapaszkodó, egymást kiegészítő és erősítő gondolatok. Sokféleségükben is egyek, Pál apostol szavainak üzenetét hordozók (vö. 1Kor 12,12-14).

Minden bizonnyal megújulást hoznak életünkbe, formálják istenkapcsolatunkat. Hiszen amiről olvasunk és elmélkedünk, azt életre is váltjuk: a plébániai események megbeszélése, a betegekről és a távollévőkről való érdeklődés, születés- és névnapi köszöntők hangzanak el hétről hétre a gyertyaláng körül.
Vajon milyen lenne a világ, ha a közös imádság, a hitbéli ismeretek és a személyes hittapasztalatok áldott találkozására mindannyian rácsodálkozhatnánk?
Péterffy Gabriella

Miért jöttem az Antióchia-hétvégére? Meghívást kaptam; lehetőséget arra, hogy közelebb kerüljek Istenhez, hogy válaszokat kapjak bizonyos kérdéseimre mind a vallással, mind magammal kapcsolatban.

Izgatott voltam, kíváncsi, ugyanakkor féltem. Érkezéskor a „régoncok” tárt karokkal, hatalmas szeretettel fogadtak minket, újoncokat; ugyanakkor belecsöppeni egy összeszokott közösségbe és megnyílni ismeretlen emberek előtt nem könnyű feladat. Sziklának éreztem magam, aki talán sosem lesz képes ismét megtalálni a hangot az Úrral.

A hétvége során számos bevezetőt hallhattunk, többek között az imádságról, a személyes kapcsolatról Istennel, az akaratról, a küldetésekről, amik ráébresztettek egy fontos dologra. Problémái, kételyei, elfordulásai mindenkinek vannak. Sokan érezték úgy, hogy megoldhatatlan gondjuk van, ám az igaz hit, a szív megnyitása az Atya felé segít nekünk. Ő mindig ott van velünk, csak figyelni kell.

Átalakultam: a kemény sziklából törékeny, de nyílni képes rózsává. Éreztem a változást. Egyre közelebb éreztem magam Istenhez és egyre több olyan gondolatot találtam az elhangzottakból, ami hasznomra válhatott. Óráról órára könnyebbé vált a másokkal való tényleges beszélgetés, messze szárnyaltunk a pusztán felszínes formalitásnál. A régoncok (és immár a többi újonc) ölelése nem volt idegen, sőt mintha mindig is részem lett volna benne.

A lelkem igazán megnyílt és magába szívta azt a légkört, ami az Antióchia tagjai által teremtődött, és lám, az utolsó estén sírtam is – sírtam, mert boldog lettem, mert megkönnyebbültem. Találtam egy közösséget, ami egy hétvége alatt a családom lett és amiről tudom: nem hagy magamra sem a jó, sem a rossz pillanataimban.

Mivé lett számomra az Antióchia e hétvége során? Család. Nevetés. Támasz. Őszinteség. Nyíló rózsa. Szeretet. Dal. Egy új kapocs a hitemben, ami által kötődni tudok az Úrhoz. Hálás vagyok, hogy közétek tartozhatok.
(Kónya Petra)

A hétvégére készülve jöttem rá, hogy lassan már tíz éve vagyok antióchiás, így hát azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy ezekben a közösségekben nőttem fel. Könnyen felmerülhet a kérdés, hogy ennyi idő alatt nem untam-e meg ezt az első ránézésre elég kötött formában működő közösséget. Ennél távolabb azonban mi sem állhatna a valóságtól: az Antióchia varázsa még mindig ugyanúgy, sőt, talán még jobban működik nekem, mint tizenhat éves koromban. Úgy gondolom, hogy akinek működik ez a fajta közösség, annak nagyon jól működik, és nagyon nehéz akár még huszonévesen is alternatívát találni.

Az október 19. és 21. között megrendezett újszegedi hétvége tökéletesen képviselte azokat az értékeket, amik miatt szerintem ilyen jól működik ez a közösség.

Az Antióchia élményének középpontjában a személyesség és a közösséghez tartozás megtapasztalása áll. Felemelő volt látni, ahogy a közösség tagjai a saját élményeikről, küzdelmeikről számoltak be őszintén. Ez az őszinteség és nyitottság a közösségbe újonnan érkezőket is arra sarkallja, hogy megnyíljanak. A hétvége során mindegyiküket kiemelt figyelemben részesítjük, hogy vasárnap estére már ők is a közösség teljes értékű tagjának érezhessék magukat.

Mivel az Antióchia középpontjában a személyes szolgálat áll, ezért az éppen benne aktív emberek miatt folyamatosan változik. Bár elvileg minden hétvégénken ugyanazok a programok, ugyanabban a sorrendben, valójában nem érződik monotonnak. Minden fiatal a saját személyiségét, ötleteit, gondolatait adja a vállalt feladatokhoz. Így a közösség mindig sokszínű, változatos és változik. Emiatt tud szólni a mindenkori fiatalokhoz, és megtartani őket az életük egyik legtöbb változástól terhelt, nehéz időszakában.
(Szili Petra)