Miért dönt úgy egy 24 éves fiatal fiú, hogy szerzetesrendbe vonul? Hogyan tudott egyáltalán dönteni a különféle szerzetesrendek között? Milyen reakciókat kapott a szüleitől és barátaitól? Nem veti-e őt vissza az egyre jobban érzékelhető hivatáshiány? Bővíz Krisztiánnal hivatáskeresésének útjáról, Istennel való mély, bensőséges kapcsolatáról és az elcsendesedés fontosságáról beszélgettünk. Krisztián – aki jelenleg már Częstochowa közelében végzi egyéves novíciusképzését – arról is mesélt a 777-nek, hogyan látja a jövő Egyházát, és miért tud bizakodó maradni.

Mi az, ami vonzó számodra a szerzetesi, illetve a papi hivatásban?

Úgy érzem, megvan az adottságom a házasságra és az egyházi életre is, de amikor a döntési folyamatban benne voltam, ezt az utat éreztem vonzóbbnak, és az Istennel való kapcsolatom is ebben a hivatásban tud kiteljesedni. Mind a két hivatásnak ugyanaz a lényege; a szeretetre és az önátadásra vagyunk meghívva, csak más-más formában, egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Ami még vonzó számomra egy szerzetes életében, hogy biztosítva van a struktúra, és ez ad egyfajta védettséget. Kicsit elvonulunk a világtól, adva van az a közeg, ami a Jóistenhez emel. Nem kell sokat tervezgetni, hogy most mit csináljak, hanem egy adott rendszerbe kell beleilleszkednem.

Azt gondolnánk, hogy a kötött, megszokott napirend miatt monotonná válik az élet, de valójában segíti az elmélyülést – amellett, hogy tudnunk kell rugalmasnak maradni, hiszen közbejöhet egy-két dolog, amire oda kell figyelni. És

az imaéletünk is változik napról napra, dinamikus, ahogy egy házaspár között is más és más beszélgetések játszódnak le, más és más érzésekkel.

Azt gondolom, hogy a szerzetesi út választásával mindazokat a dolgokat, amelyekről lemondok – vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy amelyeket átadok Istennek –, százszorosan fogom visszakapni.

Hogyan fedezted fel, hogy Isten a szerzetességre hív téged?

Középiskolában jött bennem fel a gondolat, hogy Isten esetleg a papságra hív. Emlékszem, volt egy olyan megállapodásom a Jóistennel, hogy szeretnék egészen Neki élni, az Ő dicsőségére, de nem akarok pap lenni. Mindig is családos emberként képzeltem el magam, az egyetem alatt volt is két párkapcsolatom, a második majdnem két éven át tartott. Ez idő alatt nem foglalkoztam a hivatáskeresés kérdésével. Amikor véget ért a kapcsolatom, eléggé magam alá kerültem, és pont azon a nyáron vettem részt egy szentségimádási hétvégén szervezőként. A hétvége lelki programjaiért én feleltem, és hát nem nagyon értettem, hogy miért nekem kell ezt a feladatot ellátnom, úgy, hogy a rossz lelkiállapotom miatt én vagyok épp a legalkalmatlanabb. Utólag megértettem, hogy Isten azért rendezte mindezt így, hogy a legtöbb lelki programon részt vegyek, és így tudta nekem a legtöbbet adni. Nagyon sok szeretetet tapasztaltam meg az Eucharisztián és az embereken keresztül is.

Ezek a tapasztalatok mind hozzásegítettek ahhoz, hogy azon a nyáron kimondjam – először – teljesen szabadon, hogy Istenem, ha Te azt szeretnéd, hogy pap vagy szerzetes legyek, akkor ezt elfogadom és örömmel vállalom. Ezután egy félévig még egyetemre jártam, befejeztem a mechatronika alapképzést, majd kimentem Taizébe. Eleinte nem tudtam, mennyi időt fogok ott eltölteni, de ezt az időt arra szántam, hogy letisztázzam magamban a kérdéseim. Azzal az elhatározással mentem ki, a Jóistenre szeretnék figyelni.

Cikk és fotó: 777blog.hu

A cikk folytatását itt olvashatod »