Nagy Ágnes: Ébredő megtérés
Haldokló betegként éltem rég,
Lelkem volt kínzó szenvedés!
Mert a fényt elűzte az éj,
S lelkemet elnyelte a mély!
Magam, magamnak, magamért,
Tőlem másoknak, másokért
Vártam a Fényt, csak vártam a Fényt…
A hangom is elnémult már,
A lelkem is tova szállt már!
S szívem hiába kalapált,
Válaszra sehol sem talált!
Pedig magamnnak, magamért,
Másnak, másokkal, másokért
Reméltem Fényt, vágytam a Fényt…
Ám nincs érzés, sem gondolat,
Csak űr, s a halál elragad.
Mélység húz a végtelenbe,
S erőm sincs győzni ellene.
Mêgis: magamnak, magamért,
Mással, másoknak, másokért
Félem a Fényt, de kérem a Fényt…
S lám, egy sugár, mint egy csillám,
Reményt hoz és áldást hint rám.
S színpompás szivárványon át
Legyőzi éltem viharát!
Immár magamnak, magamért,
Másnak, másokkal, másokért
Látom a Fényt és élem a Fényt…
Hálát érzek ma már azért,
Hogy élhetek, s átjár a fény!
Lelki békém és a hitem
Új életet ébreszt bennem!
Magam, magamnak, magamért,
Másnak, másokkal, másokért
Érzem a Fényt és értem a Fényt…
S a Fényt, mit Istentől kapok,
Másnak én is tovább adok.
Így ma áldás és szeretet
Kíséri földi létemet.
S most már magamnak, magamért,
Másnak, másokkal, másokért
Hiszem a Fényt és áldom a Fényt!
Hagyjon egy választ
Want to join the discussion?Feel free to contribute!