Nagy Ágnes: Ébredő megtérés

Haldokló betegként éltem rég,
Lelkem volt kínzó szenvedés!
Mert a fényt elűzte az éj,
S lelkemet elnyelte a mély!
Magam, magamnak, magamért,
Tőlem másoknak, másokért
Vártam a Fényt, csak vártam a Fényt…

A hangom is elnémult már,
A lelkem is tova szállt már!
S szívem hiába kalapált,
Válaszra sehol sem talált!
Pedig magamnnak, magamért,
Másnak, másokkal, másokért
Reméltem Fényt, vágytam a Fényt…

Ám nincs érzés, sem gondolat,
Csak űr, s a halál elragad.
Mélység húz a végtelenbe,
S erőm sincs győzni ellene.
Mêgis: magamnak, magamért,
Mással, másoknak, másokért
Félem a Fényt, de kérem a Fényt…

S lám, egy sugár, mint egy csillám,
Reményt hoz és áldást hint rám.
S színpompás szivárványon át
Legyőzi éltem viharát!
Immár magamnak, magamért,
Másnak, másokkal, másokért
Látom a Fényt és élem a Fényt…

Hálát érzek ma már azért,
Hogy élhetek, s átjár a fény!
Lelki békém és a hitem
Új életet ébreszt bennem!
Magam, magamnak, magamért,
Másnak, másokkal, másokért
Érzem a Fényt és értem a Fényt…

S a Fényt, mit Istentől kapok,
Másnak én is tovább adok.
Így ma áldás és szeretet
Kíséri földi létemet.
S most már magamnak, magamért,
Másnak, másokkal, másokért
Hiszem a Fényt és áldom a Fényt!

0 válaszok

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük