Csompilla Éva néni: Uram, ne legyél túl szigorú hozzám!

„Agócs Rózsa Ludviga nővérnek volt egy háza” – kezdi a visszaemlékezést Éva néni -, „melyet azért vásárolt meg, hogy majdan legyen egy kápolna az egyre gyarapodó városrész számára”. A szocializmus enyhülése után szorgalmazta, hogy legyen miséző hely a házában. Az akkori plébános, Havass Géza bácsi 1975 szeptemberében szentelte fel a családi házban kialakított miséző helyet. Először egy szűk folyosó és egy kisebb helyiség volt erre a célra kialakítva. Szombaton délután 4 órakor tartották a szentmisét. A kicsiny, családias légkörű szoba hamar megtelt hívekkel, mert vasárnapi elővételezett misének tekintették. A hírt a templomba járók egymásnak adták, és hamar kicsinek bizonyult a helyiség. Aki késve érkezett, az nem fért be. Éva néni szívügyének érezte, és szívesen segített a szentmisét előkészíteni, utána rendet rakni, takarítani.

1978-ban az Agócs-nővérek úgy döntöttek, hogy átadják a mise céljára az első két szobájukat. Ehhez a válaszfalat el kellett bontani. A törmeléket a Csompilla-házaspár vödörben hordták ki, mert elöl is, hátul is 6 lépcső volt, így nem lehetett talicskázni. E fáradtságos munka sokáig eltartott. A bontás helyét bevakolták, és a helyiséget kifestették. Az asztalból kialakított oltárt Éva néni férje készítette, míg a miséhez szükséges eszközöket a plébániáról kaptak. A székeket a hívek adták össze, innen is onnan is. Amikor minden elkészült, a szalvatoriánus Agócs Rózsa nővér nagyon boldog volt, hogy sikerült neki az, amire nagyon vágyott.

Az építkezéstől kezdve nemcsak Éva néni, hanem az egész család bevonódott a kápolna körüli munkába. Szívügyének tekintette a hely tisztán tartását kívül-belül. Ezt látva Havass Géza bácsi felkérte Éva nénit, hogy legyen ennek a miséző helynek a „gondnoka”. Ettől kezdve a miseruhák és oltárterítők mosása és vasalása, a virágozás, az ablakok pucolása, a függönyök mosása, a helység takarítása, porszívózása, a kert tisztán tartása, fűnyírás, járdasöprés, hó eltakarítás mind-mind Éva nénire és a családjára hárult. Rózsa nővér megjegyezte, hogy Éva néni még a gyufaszálat is felszedi a járdáról, mert annyira szereti a rendet és a tisztaságot a kápolna körül. Minden szombaton rendbe tették a kertet, az utcát, a termet. Csinálta mindezt fizetség nélkül, a kenyérkereső munkája mellett. Amikor a férje beteg lett szívesen leadott volna a feladatokból, de tartósan senki sem vállalta el sem egyik, sem másik feladatot. Rózsa nővér is nagyon ragaszkodott hozzá, mert látta a lelkiismeretességét.

Később a kápolna ismét kicsinek bizonyult; egyre többen jártak ide. A folyosóra kis ülőkéket tettek, hogy ott is le lehessen ülni a híveknek.

Neki is meg a családjának is a kápolna rendbe tartása mindennél fontosabb volt. Ez volt az első, utána a saját dolguk. Pedig sokszor nagyon nehéz volt mindent időre, pontosan megcsinálni. Átadott volna belőle szívesen, de jelentkező nem akadt. Meg sem kérdezték, hogyan bírják mindezt.

2005-ben Rózsa nővér azzal a meghagyással íratta házát és telkét az egyházra, hogy ott templom épüljön. Gyulay Endre püspök úr elő is teremtette a pénzt az építkezésre. Az régi lakóházat úgy kellett kipakolni, hogy ne tűnjön el semmi a kápolna felszereléséből.

2006. október 14-én fel is szentelték a Kalkuttai Teréz anya tiszteletére épült templomot. Akkori plébánosunk, Kiss Imre atya toborzott önkénteseket, akik a templom körüli feladatokat felosztották és elvégezték. Éva néninek most már könnyebb volt, de továbbra is segített, amikor csak tudott. Az albák, miseruhák mosás-vasalása az ő feladata maradt, ám kezei egy idő után már nem bírták a nagy ruhák vasalását, „volt, amikor két-három órát vasaltam egyfolytában” – vallotta. 2018 decemberében sírva mondta Attila atyának, hogy „nem bírja tovább”!

A mai napig fájlalja, hogy nem tud úgy segíteni, ahogy szeretne. A kezei tönkre mentek, egészsége megromlott. Azt üzeni az utókornak, hogy ha nehéz is „hűségesek maradjanak a hitükhöz és segítsenek, ahol csak tudnak az egyházközségben. Viseljék szívükön az Egyház sorsát. Vegyék ki a részüket a munkából, Isten dicsőségére”. Sokszor mondogatja magában: „Édes Istenem, ha küldesz is valakit értem, ne legyél túl szigorú hozzám”.